Étienne de La Boétie (Sarlat, 1530. november 1. – Bordeaux, 1563. augusztus 18.) francia író, politikus, reneszánsz filozófus. La Boétie három összefüggésben él a köztudatban: mint a humanista barátság egyik nagyszerű példája – ez Montaigne-hez fűzi -, valamint a modern európai kultúra korai és éles hangvételű, ám ugyanakkor elemző, zsarnokellenes vádbeszédének írója és mint a tolerancia előfutára.
Életpályája bélyegkép|jobbra|La Boétie szülőháza reneszánsz homlokzattal, Sarlatban Családja, iskolái
La Boétie 1530. november 1-jén született Franciaország délnyugati részén "egy Périgueux melletti kisvárosban, Sarlat-ban.Etienne de La Boétie életrajzaval kapcsolatos adatok elsősorban François Hinckertol (La Boétie: Oeuvres politiques, Paris, 1963 - előszó), Simone Goyard-Fabre-tól (La Boétie: Discours de la servitude volontaire, Paris, 1983 - e1oszó), Malcolm Smithtől (Estienne de La Boétie: Mémoire sur la pacification des troubles, Genève, 1983), valamint az Éditions Sociales által kiadott irodalomtörténetből valók (Histoire littéraire de la France. Sous la direction de P. Abraham, Roland Desné, vol. 2. 1492-1600 par Henri Weber. Paris, 1975) Apja művelt taláros nemes, Périgord tartomány helyettes „udvarnagya,” amolyan főügyészhelyettes. Mivel korán meghalt, fia neveltetését egy jogban és teológiában jártas nagybácsi és keresztapa biztosítja. Így azután a tízéves gyermek a görög-római antikvitás és általában a klasszikus kultúra bűvöletében bontakoztatja ki szellemi képességeit, annál is inkább, mivel Sarlat püspöke, Nicolo Gaddi (a Mediciek mellékági rokona) amolyan "kis Athént" szeretett volna csinálni a városból.
A városon kívül talán Bordeaux-ban, esetleg Bourges-ban tanult,Talán erre utal Montaigne a Figyelmeztetés az olvasóhoz című könyvelőszóban. Essais, tome 11., Paris, Garnier 1962, 606-607. p. és Orléans-ban, ahol jogot hallgatott és megszerezte fokozatait. A párizsi után az orléans-i volt a legszínvonalasabb francia egyetem, jogtudományi vonatkozásban meg egyetemesen is a legkiválóbbak egyike. Tanára volt Anne du Bourg,Anne du Bourg (1521-1559) az orléans-i egyetem rektora, a párizsi parlament tanácsosa, tiltakozik a protestáns-üldözés ellen; eretnekség vádjával II. Henrik kivégezteti. diáktarsa François Hotman.François Hotman a zsarnokgyűlölők („monarchomaques”) egyik legismertebb képvise1oje, a Franco-Gallia szerzője. Stílusideálja Cicero. Amikor 1553. szeptember 23-án megszerzi a licenciátust, már évek óta titokban terjed 1548 s 1553 között írt műve Az önkéntes szolgaságról.
Politikai pályafutása
II. Henrik korengedményével huszonöt éves kora előtt tanácsosi állást vásárol a bordeaux-i parlamentben, és hivatalát 1554. május I7-én már el is foglalhatja. A jó két évvel fiatalabb Montaigne 1557-ben lesz kollégája és barátja. Párizs, Rouen, Toulouse után (1462-től kezdve) a bordeaux-i a negyedik parlament, és hatásköre egész Guyenne tartományra kiterjed. Az ítélkezési feladatokon túl a parlament hatáskörébe tartozott a királyi rende1etek „törvényességének”, vagyis a helyi szokásokkal összeegyeztethető voltának a megállapítása. E sajátos alkotmányjogi szerepkör már Machiavelli érdeklődését is felkelti, de nem fogja elkerülni MontesquieuNiccolò Machiavelli művei. Budapest, 1978, Európa. I. köt. 673-679.Körkép a franciaországi állapotokról. - : Esprit des Lois. figyelmét sem. A politikai szerep megnövekedésének egyik közvetlen oka a lappangó, majd nyílt vallásháború. Megemlítendő, hogy már 1550 táján bármely rend tagjai pályázhatnak itt különböző beosztásokba.
Politikai szerepet La Boétie először 1560-ban kap, amikor az udvarba küldik bordeaux-i kollégái érdekeinek képviseletében. Ekkor ismerkedik meg IX. Károly és anyja, Medici Katalin okos toleranciájáról ismert kancellárjával, a humanista Michel de L'Hospitallal. Az ő megbízásából kell majd megértetnie a Guise-ekkel rokonszenvező bordeaux-i parlamenttel a vallási türelem szükségességét, vagyis képviselnie az 1561. január 30-i királyi rendelet szellemét, amely korlátok között ugyan, de engedélyezi a protestánsok számára vallásuk gyakorlását. Ő jelenti be azt is, hogy országos zsinatot és hitvitát rendeznek Poissyban Guise kardinális és Béza Tódor részvételével. Még 1561 szeptemberében a királyi helytartóval együtt megpróbálja érvényesíteni a rendeletet és lecsillapítani a zavargásokat Guyenne tartományban. Az erőfeszítéseket sem helyi, sem országos szinten nem kíséri siker. Így tulajdonképpen a protestánsok fizikai biztonságának védelmét kellene szolgálnia a Michel de L'Hospital sugalmazta 1562. január 17-i újabb rendeletnek.
Valószínűleg a rendeletet megelőző tanácskozáshoz kapcsolódik La Boétie második fontos politikai írása, a Mémoire sur la pacification des troubles (Javaslat a viszályok megbékítésére). Keserű tapasztalatok tanulságai összegeződnek ebben az írásban: a felekezeti fanatizmus és az állami terror egyaránt kártékony. Ideálja egy a katolikusokat és protestánsokat összebékíteni képes, megreformált, nemzeti jellegű katolikus egyház. GuiseFrançois de Guise-ről van szó, aki az adott pillanatban a Francia Királyság első számú hadvezére, testvérével, Louis II-ve1, vagyis Guise kardinálissal a majdani Liga vezére. katonái azonban tömegmészárlást rendeznek Vassyban 1562. március 1-jén, s a polgárháború ezután már megállíthatatlan. A türelmet hirdető, de királyához hű La Boétie a belháború áldozata lesz: tizenegy bordeaux-i tanácsos társával egy 1200 fős katonai különítményt kísér el a város felé előretörő protestánsok megállítására, s a táborban éri a pestis vagy a vérhas. Montaigne sógora Bordeaux-ba próbálja hozni; a várostól néhány kilométerre, az odaérkező író barát karjaiban halt meg 1563. augusztus 18-án.
La Boétie írói hagyatéka
Montaigne, mint barátja szellemi végrendeletének végrehajtója, mindent közzétett 1570-től kezdve (részben az Esszék közé iktatva), amit a hagyatékból helyesnek vélt nyilvánosságra hozni – vagyis mindent, ami politikamentes volt. A politikai tartalmúakat túl kockázatosnak vélte „egy ilyen egészségtelen kor súlyos és durva levegőjére bízni.”Lásd 2. jegyzet. La Boétie kéziratai kezelésének ügyében lásd még: Jean-Paul Delbègue: La Boétie ou la face sinistre de Montaigne, in Commentaire, Revue trimestrielle, Paris VIII; VII. 1984. 297-301. l.
A szépirodalmi művek (28 latin nyelvű humanista vers, egy 29 és egy 28 szonettből álló műcsoport, Ariosto Őrjöngő Rolandja 32. énekének adaptációja és az ezt kísérő költemény), valamint a különböző fordítások jó része megtalálható a Paul Bonnefon által kiadott gyűjteményes kötetben. (Oeuvres complètes d'Estienne de la Boétie, Paris-Bordeaux, 1892, Slatkine Reprints 1967.)
Mindezek azonban másodlagos jelentőségűek Az önkéntes szolgaságról idegen kéztől származó, aktualizált kompendiuma mellett, amely 1574-ben jelent meg név és cím nélkül Bázelben latinul, majd Edinburgh-ban franciául egy politikai röpirat második dialógusaként. A Le Réveil-Matin des Français et de leurs Voisins (A franciák és szomszédaik serkentő órája) című kötet alkotója az Eusebius Philadelphus Cosmopolita humanista álnév mögé rejtőzik. Az írás hatása óriási, így 1577-ben a protestáns Simon Goulart kiadja Contre'Un, illetve Le Contre Un (A zsarnok ellen) címmel a nagyjából teljes szövegetFrançois Hincker ezt a szöveget tekinti eredetinek. Lásd az 1. jegyzet. (Mémoires des Éstats de France sous Charles neufiesme ... [Emlékeztető Franciaország állapotára IX. Károly alatt ... ]). Montaigne szerint La servitude volontaire (Az önkéntes szolgaság) a szerzőtől származó cím, de A zsarnok ellenben is a lényeget látja kifejeződni. Ezt a variánst ismerték évszázadokon át, ezt fordították idegen nyelvekre egészen 1892-ig, a Bonnefon-féle Összes művek megjelenéséig, amikor egy addig a Francia Nemzeti Könyvtárban lapuló kézirat kiadásával (Mesmes-hagyaték N°811) az eredeti mű, illetve annak kevéssé aktualizált változata került az érdeklődők kezébe. A szakmai közvélemény ezt tartja eredetinek. Bonnefon a Montaigne által javasolt kissé manierista cím első felét adta az írásnak, de használatos a teljes cím is: Discours de la Servitude volontaire a l'honneur de la liberté contre les tyrans (Költői beszéd az önkéntes szolgaságról a szabadság dicsőségére a zsarnok ellen.)Henri Weber használja ezt a címet. (vol. II. 329. 1.). Lásd I. jegyzet.
Az önkéntes szolgaságról
bélyegkép|jobbra|Önkéntes szolgaság? Graffiti Genfben, 2007 Az önkéntes szolgaságról méltó társa a feudalizmus késő középkori formációválságára adott reform jellegű válaszoknak, az abszolutisztikus modern állam kialakulásával kapcsolatos államelméleti megújhodás olyan korszakalkotó műveinek, mint Erasmus, Machiavelli vagy Morus Tamás politikai írásai. La Boétie műve azonban csupán Machiavelli Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről (1532) című republikánus ihletésű művévelMachiavelli Sarlat püspökének ajánlotta a Discorsi-t. mutat olyan mértékű rokonságot, amely valószínűsíti a kapcsolatot közöttük, bár még ebben az esetben is elmondható, hogy a megegyező mozzanatok többsége a közös antik olvasmányokra megy vissza. Szembeállítani viszont A fejedelemmel szokás, amely „törvényesíti” a zsarnokságot, míg La Boétie a liberális (demokratikus) követelést fogalmazza meg.Miguel Abensour: Etienne La Boétie: Le discours de la servitude volontaire, Paris, 1976, Payot. I-XXIX. 1. - Az, hogy La Boétie A fejedelemre replikázott volna, mint azt J. Barrère állítja (Etienne de La Boétie contre Nicolas Machiavel. Étude des mobiles qui ont déterminé Estienne de La Boetie à écrire le Discours de la Servitude volontaire. Bordeaux, 1908.), alig valószínű. Claude Lefort tanulmánya (in Miguel Abensour i. m.) a Discorsi és a Költői beszéd kapcsolatáról viszont annál meggyőzőbb
Az évszázadnyival későbbi Leviathanhoz képest az újabb száz évvel későbbi Rousseau-féle tézist előlegezi humanista módon: az ember szabadnak és (ami ezzel egyenértékű) jónak születik. És a jóval nemcsak a gonosz áll szemben (ez a zsarnok), hanem a gyávaság és a tompultság is. Nem maga a zsarnok vagy a zsarnokság az anomália; az igazi szörnyűség az, hogy egész népek engedelmeskednek az önkényuralomnak, amelynek „köz-jellege-nincs” , amely – mondanánk ma – tőlük teljesen elidegenedett. Az autonómiáját a végletekig fejlesztő állam logikusan jut odáig, hogy egyetlen személyben fejeződjék ki. Valójában az államapparátusba koncentrált uralkodó osztály (réteg, csoport) az egyeduralom hordozója. Ám a néptől elidegenedett, egy kézben összpontosult hatalom még ezzel az apparátussal maga mögött sem kényszeríthet meghunyászkodásra, akarni kell engedelmeskedni neki. Bármily felfoghatatlan, a szolgaság a szabadságra született ember második természete lesz.
Mind a kormányzó, mind a kormányzott megtagadja önnön természetét. A kormányzott úgy, hogy bár szabadságra született, mindenre jobban vágyik, mint erre. A felvett „második természet” elnyomja az elsőt. Az emberek apró és rövid távú előnyökért maguk nyújtanak segítő kezet a zsarnoki hatalom kiteljesedéséhez.
Az önkény kialakulásához szükség van a közhatalom privatizálására. Az egyszemélyi kormányzás (bármi legyen is a neve) monarchia, s mint ilyen, virtuális vagy reális zsarnokság; és a zsarnokok között is a legkegyetlenebb, „akinek az államot a bizalom adta kezébe.” Gátlástalan kiszolgálóinak gúlája megbénítja az egész népet és szívja a vérét.La Boétie egyenesen a „mange-peuple” (népfaló) szóösszetételt használja. Az embereket tehetetlen apátiába kényszerítve zülleszti az egész társadalmat. A politikai értelemben semmivé lett nép már-már mazochista gyönyörrel pusztítja önmagát, s halad a politikai semmivé válástól a társadalmi megsemmisülés felé.