Ez a szócikk az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyság építészetéről szól, így olyan földrajzi területeket is érint, amelyek nem a mai Magyarország részei.
bélyegkép|jobbra|260px|A Központi Statisztikai Hivatal székháza
A historizáló építészet Magyarországon az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig meghatározó építészeti irányzatok összefoglaló neve. Mint azt a régebben használatos „eklektikus építészet” kifejezés is jelzi, a historizáló építészek különféle korok stíluselemeiből válogatnak, neostílusokat alkotva. A legjellemzőbb a reneszánsz, a barokk, a gótika és a román építészet elemeinek használata, valamint az orientális elemek megjelenése. A historizáló épületek, bár formajegyeik korábbi történelmi korszakokra utalnak, saját koruk funkcióinak feleltek meg, korszerű építési technológiával és szerkezetekkel.
A magyarországi historizáló építészet hozzávetőlegesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának idejére esik, amely erőteljes gazdasági, technológiai, kulturális és társadalmi fejlődéssel, ebből következően komoly építőipari fellendüléssel járt Magyarországon. Az ebben a korban emelt épületek azóta dominánsan meghatározzák a főváros és a vidéki nagyvárosok történelmi belvárosainak arculatát. Számos esetben nemzeti jelképnek számítanak, mint a budapesti Országház.Ritoók Pál: Magyar építészet. Klasszicizmus, historizmus. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. 136. o.
A magyar historizáló építészet legfontosabb, nemzetközileg is kiemelkedő tehetségű mestere Ybl Miklós, akinek nevét ma legfontosabb építészeti díjunk viseli. Olyan alkotások kötődnek hozzá, mint a budapesti Magyar Állami Operaház, a Fővámház (ma a Budapesti Corvinus Egyetem főépülete), a Várkert Bazár vagy a Szent István-bazilika. Mellette a korszak meghatározó, máig közismert mesterei a Parlamentet tervező Steindl Imre, a Mátyás-templom felújításáért felelő Schulek Frigyes, vagy a New York-palota mestere, Hauszmann Alajos.
Politikai és történelmi körülmények
bélyegkép|jobbra|260px|1912-es képeslap a budapesti Szabadság térrel bélyegkép|jobbra|260px|1912-es képeslap a Keleti pályaudvarral
Az 1860-as évek elején a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom egyik tartománya volt. Az 1866-os porosz-osztrák háború megingatta a birodalom helyzetét, így 1867-ben, közel két évtizeddel a levert és véresen megtorolt 1848–49-es forradalom és szabadságharc után létrejöhetett a kiegyezés, és Magyarország a birodalomnak Ausztriával egyenrangú tagjává vált. A politikai-gazdasági önállóság önmagában is komoly építőipari konjunktúrát eredményezett, hiszen adminisztratív, katonai, oktatási épületek sorára volt szükség. Ez korrelál a 19. század második felében szerte Európában jellemző rohamos urbanizációval, amelynek részben a gépészet, az elektrotechnika és az építőipar fejlődése az oka. A városi népesség számának növekedésével párhuzamosan megnő a bűnözés aránya, és egyre nagyobb problémát jelentenek a járványos betegségek. A társadalom erre a közintézményrendszer fejlesztésével próbált választ találni. Magyarországon is fellendült az oktatási és kutatási intézmények, az egészségügyi intézmények (kórházak, népfürdők), a szegény- és árvaházak építése.
Általánosságban elmondható, hogy a historizáló építészet korszakára, szemben például a barokk építészetével, az első számú építtető szerepét az állam vette át, az egyház pedig megbízóként a háttérbe szorult. Meghatározó szerepet töltöttek be a privát beruházók is, elsősorban a magántulajdonú nagyvállalatok.
Budapest esetében a fejlődés ütemére az is serkentően hatott, hogy 1873-ban Buda, Pest és Óbuda összeolvadásával létrejött az egységes főváros. Az esedékes nagyszabású építkezésekre önálló szervezetet, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát hozták létre, amely egészen 1948-ig működött. A beruházási hullámot ugyancsak erősítette az ország alapításának ezredik évfordulója 1896-ban, amelyre épületek és köztéri emlékművek sorát emelték országszerte.
Elnevezés A különféle stílusok formai jegyeit, elemeit vegyítő építészetre már a kortársak is az „eklektikus” jelzőt használták Magyarországon. Ez később, elsősorban a modern építészeti mozgalom teoretikusainak hatására pejoratív felhangot kapott, ennek ellenére egészen az 1990-es évekig általánosan használták. Az utóbbi évtizedekben a kevésbé negatív „historizáló építészet” kifejezés terjedt el a korszakra vonatkoztatva, bár ez némileg félrevezető, hiszen a romantikus vagy a klasszicista építészet is historizál, azaz korábbi formajegyeket használ.Déry Attila: Pest története és művészete. Terc Kiadó, Budapest, 2005. 169. o.
A korszak nagy hatású iskoláira utalva ismert még az „akadémikus építészet” kifejezés is. Gyakran a „Beaux-Arts építészet” és a „Style Beaux-stílus” kifejezés használata a mérvadó, a meghatározó párizsi képzőművészeti iskolára, az École des Beaux-Arts-ra utalva.
Periodizáció
A historizmus Magyarországon a romantikus építészettel párhuzamosan, az 1860-as évek elején jelentkezett, elsőként a neoreneszánsz jegyeivel, amely mellé aztán felzárkóztak a neogótikus, a neoromán és a neobarokk építészet művelői. Az orientális, keleties építészet szintén már a romantikával párhuzamosan jelen volt Magyarországon, és mindvégig elsősorban a zsidó polgárság építkezéseire, ott is leginkább a szakrális épületekre jellemző.
A korai historizálás idején a konkrét példák felhasználása és a stílustisztaság jellemző. A Régi Műcsarnok (Láng Adolf, 1875–77) a Michele Sanmicheli tervezte veronai Palazzo Bevilacqua hatását viseli, a vele szomszédos, Rauscher Lajos tervei szerint emelt Képzőművészeti Egyetem a firenzei korai reneszánsz ihletésében készült. Az 1870-es évektől a fővárosi középületeknél gyakorlatilag a neoreneszánsz az „elvárt” stílus, és az itáliai mellett megjelennek a francia és a német reneszánsz formajegyei is.Sisa József: A neoreneszánsz Európában és Magyarországon – Vázlatos áttekintés. In: Csáky Tamás – Hidvégi Violetta – Ritoók Pál: Budapest neoreneszánsz építészete. Tanulmányok a 2008. november 18-án Budapest Főváros Levéltárában rendezett konferencia anyagából. Budapest, 2009. 9–22. o. Az 1880-as évektől jelentkezett a neogótika és a neobarokk, a legkésőbb pedig a neoromán.
Az 1890-es évektől Magyarországon is jelentkező szecesszió nem váltotta fel a historizmust, hanem együtt élt annak kései szakaszával.Moravánszky Ákos: i. m. 7. o. Az első világháborút követően a historizálás új erőre kapott, és egészen az 1940-es évekig meghatározó építészeti irányzatot jelentett, amelyet elsősorban az állami és az egyházi megbízók preferáltak.Ld. bővebben pl. Dr. Lechner Jenő: Eklektikus szellemű építőművészetünk az utolsó 50 évben. In: Lakatos Mihály, Mészáros L. Edgár és Óriás Zoltán (szerk.): Az 50 éves Vállalkozók Lapja jubileumi albuma. A magyar építőművészet és építőipar 50 éve. Vállalkozók Lapja, Budapest, 1930 A második világháborút követően a historizáló formanyelv voltaképpen teljesen eltűnt.
A historizálás legfontosabb építészei Magyarországon bélyegkép|jobbra|180px|Ybl Miklós bélyegkép|jobbra|180px|Steindl Imre bélyegkép|jobbra|180px|Schickedanz Albert bélyegkép|jobbra|180px|Hauszmann Alajos bélyegkép|jobbra|180px|Pecz Samu
Ybl Miklós (1814–1891) – pályája romantikus épületekkel indult; olaszországi utazása és Gottfried Semper munkáinak hatására fordult az itáliai reneszánsz stílusa felé, amelyet a hatvanas évektől szinte minden munkájánál használt. Elismertségét jelzi, hogy olyan fontos középületek fűződnek a nevéhez, mint a régi képviselőház, az Operaház, a Fővámház, valamint a Várkert Bazár. 22 éven át dolgozott a Szent István-bazilikán, amely javarészt az ő művének tekinthető. Őt bízták meg a királyi palota átépítésével is, de ezt sem tudta befejezni. Ő lett az első építész, akinek szobrot állítottak Budapesten. Weber Antal (1823–1889) – Hild József tanítványa, iskoláit Bécsben végezte. Számos romantizáló, vidéki kastélyépület után 1867-től a fővárosban dolgozott, nemesi palotákat és lakóházakat tervezett. 1881-től, Kolbenheyer Ferenc halála után a kultuszminisztérium vezető építésze lett, ő fejezte be az Üllői úti Klinikák épületegyüttesét, de több épülete áll a Bölcsészkar Múzeum körúti együttesében is. Szkalnitzky Antal (1836–1878) – a debreceni színház sikere nyomán újabb, historizáló teátrumokat tervezett Aradon és Székesfehérváron, de az ő munkája volt a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán álló régi Nemzeti Színház is. Ifjabb Koch Henrikkel közös fővárosi munkái az Oktogon négy sarokháza, a Petőfi Sándor utcai Főposta, valamint az Egyetemi Könyvtár. Steindl Imre (1839–1902) – a késő historizmus kiemelkedő mestere, elsősorban főműve, a budapesti Parlament okán. Ezt megelőzően tervei alapján épült a Múzeum u. 6–8. alatti egyetemi épület és a Váci utcai neoreneszánsz Új Városháza, illetve a Parlament építésével párhuzamosan tervezte a Rózsák terei Szent Erzsébet-plébániatemplomot. A Parlament avatóülése előtt két héttel hunyt el. Schulek Frigyes (1841–1919) – a Mátyás-templom újjáépítése mellett Schulek felelt a templom mögött, a Duna felé néző Halászbástya neoromán átépítéséért és reprezentatív kiképzéséért, bár terve a folyópartig vezető lépcsősorral nem valósult meg teljesen. Emellett számos helyreállításban vett részt. Petschacher Gusztáv (1844–1890) – osztrák származású magyar építész, 29 éves korában telepedett le Pesten. Legfontosabb munkái az Andrássy út 98. alatti Pallavicini-palota és a Kodály köröndön álló MÁV nyugdíjintézeti bérház (Andrássy út 88–90.). Id. Bobula János (1844–1903) – szlovák származású építész, többnyire neoreneszánsz stílusban dolgozott. Meghatározó munkái, a Barcsay utcai és a Trefort utcai gimnáziumok mellett a Budapesti Építészeti Szemle szerkesztőjeként is nagy hatással volt a kor architektúrájára. Schickedanz Albert (1846–1915) – legfontosabb munkája a budapesti Hősök tere, valamint az ide néző Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok megtervezése, emellett ő tervezte a szekszárdi múzeumot is (1900). Hauszmann Alajos (1847–1926) – a késő eklektika nagy hatású, rendkívül befolyásos mestere. A Blaha Lujza téri egykori Technológiai Múzeum (1889) épületét vörös és sárga téglából rakott, árkádos neoreneszánsz homlokzattal tervezte meg, a Kossuth téri Kúriát (1891–96, ma Néprajzi Múzeum (Budapest)) neobarokk motívumokkal. Az ezzel párhuzamosan épített New York-palota a kor legszebb bérházai közé tartozik. Ybl halálát követően Hauszmann fejezte be a budai királyi palota bővítését, de jelentős alkotása a Műegyetem Duna-parti főépülete is (1903–1909). Láng Adolf (1848–1913) – (eredetileg Lang) prágai születésű, osztrák származású építész, 26 éves korától Pesten élt, néhány Bukarestben töltött év kivételével. Legjelentősebb alkotása a fiatalkori Régi Műcsarnok az Andrássy úton; Steinhardt Antal partnerségével tervezte a pesti Magyar Színházat, a kassai és a pécsi színházakat, a szegedi Kultúrpalotát és a pécsi városházát. Czigler Győző (1850–1905) – fő műve a városligeti Széchenyi gyógyfürdő, amelynek épületét tanítványa, Dvorák Ede valósította meg. Fontosabb munkái közé sorolható az Andrássy út 3. alatt álló Saxlehner-bérpalota (1884–86), a Központi Statisztikai Hivatal székháza (1897) és a Műegyetem kémiai kar épülete (1904). Meinig Artúr (1853–1904) – német származású építész, harmincéves korától élt Magyarországon. Többnyire barokk stílusban dolgozott, legfontosabb műve az egykori Wenckheim-palota, illetve a Stefánián álló Park-klub. Pecz Samu (1854–1922) – 1889–1896 között az ő tervei alapján épült a Vámház körúti Központi Vásárcsarnok. 1890-ben az unitáriusok budapesti bérházát és templomát, 1896-ban a Szilágyi Dezső téri református templomot tervezte. Neki köszönhető a Magyar Országos Levéltár budai otthona és a Műegyetem 1909-re befejezett könyvtára; az egyetem professzoraként is dolgozott.