André Gide (Párizs, 1869. november 22. – Párizs, 1951. február 19.) francia író, esszéista.
Apja halála után anyja szigorú vallásos nevelésben részesítette, ami később kiváltotta belőle konvenciókkal szembemenő írói és emberi magatartását. A fiatal értelmiségiek körében hamar népszerűvé vált, de a vallásos, katolikus szervezetek és értelmiségiek mindvégig ellenségüknek tekintették. Halála után a Vatikán indexre tette könyveit. Gide a 20. századi világirodalom egyik kiemelkedő írója volt, aki felbontotta a hagyományos regény szerkezetet, szembefordult a realista ábrázolással és az 1925-ös Pénzhamisítók című művével már a posztmodern irodalmat vetítette előre.
Élete Gyermekkora
Édesapja, Paul Gide protestáns családból, Uzès városából származott, a Sorbonne jogi karán tanított. Édesanyja Juliette Rondeaux gazdag, katolikus polgárcsaládból származott, akinek tagjai csak Juliette születése előtt néhány generációval lettek protestánsok. André gyermekkorának meghatározó élményei voltak a Normandiában és Uzès-ben nagyszüleinél eltöltött időszakok. Már ekkor szerette a természetet, és magával ragadta a francia táj szépsége. Szigorú, protestáns nevelést kapott, később íróként egész életművét meghatározta a belé nevelt dogmák elleni harc.
Párizsban a Gide család a Luxembourg kert közelében lakott. Tőlük nem messze élt Anna Shackleton, egy skót származású, vallásos nevelőnő, aki korábban a Rondeaux család szolgálatában állt, mint a fiatal Juliette Rondeaux nevelője. Juliette és Anna később jó barátnők lettek, és Párizsban is tartották a kapcsolatot. Az egykori nevelőnő kedvességével, vidám természetével és intelligenciájával a fiatal Andréra is nagy hatást gyakorolt. Az asszony 1884-ben bekövetkezett halála mélyen megrázta az írót, később két könyvében is felidézte anyja egykori barátnéjának alakját (A mennyország kapuja című regényében és Ha csak a mag el nem hal című önéletrajzában).
Gide igen fiatalon megtanult zongorázni, de nem került olyan tanár kezei alá, aki igazi zenészt tudott volna belőle faragni, így zenei tanulmányai hamar félbeszakadtak. 1877-ben beíratták egy strasbourgi elit szakközépiskolába, ahol hamarosan három hónapnyi kényszerszünetre küldték „rossz szokásai” miatt, ami alatt – az író saját elmondása szerint – az önkielégítést értették. Az orvosok még kasztrációval is megfenyegették emiatt, ám minden hiába volt, a fiatal Gide nem hagyott fel az az önkielégítéssel. Pedig azt ebben az időben erkölcstelenek tartották. De az iskolába rövid idő múlva visszatérhetett.
Apja 1880-ban bekövetkezett halálát követően azonban végleg kivették az elit iskolából. A megözvegyült Juliette Gide ezután szigorú protestáns vallási elvek szerint nevelte fiát, akivel emiatt gyakran volt konfliktusa. Juliette az 1881-es esztendőt követően Normandiába költözött, de ismerősei révén ezután is szemmel tudta tartani fia tanulmányi előremenetelét és viselt dolgait. André a hosszabb tanítási szüneteket felváltva hol Párizsban, hol pedig Rouenban töltötte.
Az első irodalmi próbálkozások
1882 őszén hosszabb időt töltött Rouenban, ekkor került közelebbi kapcsolatba Madelaine nevű unokatestvérével, aki iránt hamarosan szerelemre lobbant. 1883-tól kezdve öt éven át látogatta Bauer nevű tanárának speciális óráit a középiskolában. E foglalkozások közben ismerte meg Henri-Frédéric Amiel francia író Naplóját, ami aztán saját napló írására ösztönözte. A következő években Madelaine hatására elmélyült a vallásossága. Ebben az időben sokat olvasta a Bibliát, az egyházatyák és a misztikusok különböző írásait. 1885-ben ismeretséget kötött François de Witt-Guizot-val, aki mélyebben megismertette vele a protestáns misztikát. Jó viszonyba került egyik paptanárával, Élie Allégret-vel is.
1887-ben ismerte meg Pierre Louÿs-t, akivel rövidesen szenvedélyes barátsággá mélyült a kapcsolata. A két barát közös érdeklődést mutatott az irodalom iránt, és Gide ennek a barátságnak a hatására kezdett el komolyan foglalkozni a gondolattal, hogy író lesz. 1889-ben leérettségizett, majd az ezt követő hónapokban gyakori vendége lett a kor divatos irodalmi szalonjainak, számtalan íróval találkozott. Nemsokára megírta első regényét is, André Walter jegyzetfüzete címmel, de nem keltett vele nagy feltűnést. Viszont közelebbi ismeretséget sikerült kialakítani Mallarmével és Paul Valéryvel.
1891-ben nem sokkal azután, hogy megírta a Tanulmány Nárcisszuszról című művét, találkozott Oscar Wilde-dal, aki teljesen lenyűgözte és az élet új aspektusait tárta fel előtte. Ekkor kezdett el megváltozni korábbi vallásos, aszketikus világnézete. A következő év tavaszán Németországba utazott. Ekkor végre kiszabadult anyja ellenőrzése alól, és lehetősége nyílt felfedezni az élet örömeit. Ekkor kezdtek rendszeressé válni összetűzései anyjával. Ezen az sem változtatott semmit, hogy az asszony a Rondeaux család többi tagjával szemben nem ellenezte fia unokatestvére iránt táplált érzelmeit, de Madelaine nem akarta összekötni az életét egy unokatestvérével. Gide szerelme sokáig reménytelennek látszott.
Utazások és házassága
1892-ben Gide kiadatta következő könyvét Voyage d’Urien címmel, azonban ez a regény sem keltette fel a kritikusok érdeklődését. A következő év őszén barátságot kötött Paul Albert Laurens-nal. Laurens festő volt, és amikor egy ösztöndíj elnyerésével lehetősége nyílt egy nagyobb utazást tenni, meghívta Gide-et, hogy tartson vele. André ennek az utazásnak köszönheti, hogy sikerült felszabadulnia az erkölcsi és szexuális kötöttségek alól. Végre mindent megtehetett, amihez kedve támadt.
1893 októberében indultak útnak, kilenc hónap alatt bebarangolták Tunéziát, Algériát és Olaszországot. Nem sokkal útnak indulásuk után André megbetegedett, ennek következtében Tunéziában, Sousse városában hosszabb időt töltöttek. Itt Gide egy Ali nevű fiatal fiúval bonyolódott homoszexuális viszonyba. André és Paul ezután Francia Algériába, Biszkra városába tette át székhelyét. A fiatal író ekkor egy Mériem nevű fiúval került intim kapcsolatba. Az afrikai utazás lehetőséget adott számára, hogy felfedezze a testi örömök számára addig ismeretlen dimenzióit. Ezt az idillt zavarta meg Juliette Gide, mert aggódott fia egészségi állapota miatt. Ezért 1894 áprilisában úgy döntött, hogy csatlakozik a két férfihoz Olaszországban. Itt bebarangolták Szürakuzát, Rómát és Firenzét. thumb|right|Félix Valloton: André Gide (1898). Ezután Paul visszatért Franciaországba, Gide pedig Svájcba utazott, hogy itt kivizsgáltassa magát. Itt idegi alapú rendellenességeket diagnosztizáltak az írón, aki ezután egy rövid látogatást tett Észak-Franciaországba, majd visszatért Svájcba. La Brévine-ben töltött el hosszabb időt. Az itteni élményei ihlették Pásztorének című regényét.
Gide az 1895-ös évet egy újabb algériai utazással kezdte. Lord Alfred Dougles társaságában újra találkozott Oscar Wilde-dal. Anya leveleiben egyre hevesebben ellenezte utazási terveit, ezért Gide végül elhatározta, hogy hazautazik. Nem sokkal ezután újra találkozott Madeleine-nel, aki felülbírálta korábbi álláspontját a férfivel kapcsolatban. 1895. május 31-én Juliette Gide váratlanul meghalt. Ez felgyorsította az eseményeket: júniusban megtörtént az eljegyzés, októberben pedig az esküvőre is sor került. Ezután hét hónapos nászutat terveztek Svájcba. Utazásuk után Gide elkezdett dolgozni újabb regényén, a Földi táplálékokon. Ezután Olaszországban töltöttek pár hetet, végül Algériába mentek, majd 1896 tavaszán visszatértek Franciaországba.
A nyár folyamán befejezte El Hadj című könyvét, valamint átdolgozta a Földi táplálékokat. Az 1897-ben publikált regény végre meleg fogadtatásban részesült, annak ellenére, hogy több kritikus is trágársággal és perverzióval vádolta az írót. A kritikusok nagy része nem tudta értékelni a regény meglehetősen formabontó, újszerű szerkezetét sem. Henri Ghéon azonban nagyra értékelte a könyvet. Henri és Gide között szoros és mély barátság szövődött, ami egészen Ghéon 1916-os katolizálásáig tartott (Gide még fiatal korábban áttért a református vallásra).
Az 1900-as évek elején
left|150px|A Nouvelle Revue Française címlapja 1898 telén Gide érdeklődését felkeltette a Dreyfus-ügy. Aláírta Zola petícióját, de nem zárkózott el a másik féllel való párbeszédtől sem. Megalkuvás nélkül igyekezett meggyőzni ellenfeleit igazáról. Tíz hetet töltött ekkoriban Rómában, ahol megismerte Nietzsche filozófiáját, amely nagy hatást gyakorolt rá. Ezután kezdett el dolgozni a Saulon.
1899 tavaszán a Gide házaspár Théo van Rysselberghe-hez költözött egy időre. A következő évben kezdődött meg Gide együttműködése a La Revue Blanche folyóirattal. 1900-ban aztán elérkezettnek látta az időt, hogy a színház világában is bemutatkozzon: bemutatta az 1899-ben írt, Kandaulész király című drámáját. A premier nagy vihart kavart, a kritikusok megbotránkoztak a darabon.
1900-ban eladta az addig lakhelyéül szolgáló La Roque-Baignard-t, anyja birtokát, és új otthon építtetésébe kezdett Auteuil-ben. Később a házat lakhatatlannak nyilvánította, felesége nem sokkal beköltözésük után influenzát kapott. Ennek ellenére 1906 és 1928 között, huszonkét éven át volt ez az otthonuk.
1902-ben megjelent Meztelenül című műve, amelyben leszámolt Friedrich Nietzsche szellemiségével, de az olvasók és a kritikusok félreértették Gide-et. A regény főszereplőjét, Michel-t, azonosították az íróval, akit az ifjúság megrontójának kiáltottak ki. A könyv megjelenése nagy vihart kavart és látványosan megnövelte Gide ellenségeinek a számát.
1909-ben befejezte A mennyország kapuja című regényét és megalapította a La Nouvelle Revue Française című folyóiratot. Lapszerkesztőként több, később nagy tehetségnek bizonyult írót is felfedezett. Köztük volt Marcel Proust, Roger Martin du Gard, Paul Valéry, François Mauriac, Jean-Paul Sartre, Albert Camus, André Malraux (később többen is irodalmi Nobel-díjat kaptak). De a folyóiratban közölte saját újabb keletű műveit is, elsőként 1914-ben A Vatikán pincéi című regényét (a könyv magyarul A Vatikán titkai címen jelent meg 1958-ban).
Az első világháború alatt
Az 1910-es évek elején Gide újabb könyvén dolgozott. A Corydon című értekezésével a pederaszta életforma felsőbbrendűségét igyekszik bizonyítani, ókori dokumentumokkal, a természetből vett érvekkel. A mű megírására egyébként egy gyilkossági per késztette. Gide barátai féltek a botránytól, ezért rá akarták beszélni az írót, hogy ne jelentesse meg a könyvet. Végül 1910-ben kis példányszámban, névtelenül csak az első két fejezetet publikálta. 1917-18 között készült el a teljes munkával, de a teljes esszé egészen 1924-ig nem jelent meg az író neve alatt. Gide egyébként élete fő művének tartotta a Corydont.
1913-ban vette kezdetét barátsága Roger Martin du Gard-ral, miután megjelent annak első regénye, a Jean Barois. A következő évben váratlanul és felkészületlenül érte a háború kitörése. Az I. világháború mély lelki válságba sodorta: Gide ekkor döbbent rá, hogy a társadalom elől nincs joga a művészetbe menekülni, de a társadalomban sehogy sem találta meg a helyét és a feladatát. Az az elhatározása, hogy a menekültek elszállásolását és élelmezését szervező, Francia-Belga Otthonnak áldozza egész idejét és énjét, csak pótcselekvésnek tekinthető. A munka kimerítette, de megnyugvást, elégtételt nem adott neki. thumb|right|180px|Théo van Rysselberghe belga festő portréja az íróról Ehhez járult még hozzá házasságának újult erővel fellángolt válsága. 1917-ben az író megismerkedett és homoszexuális szerelmi viszonyba került Marc Allégret- vel, akivel a következő évben Angliába utazott. Madeleine elhatározta, hogy különválik férjétől. Amíg az író Angliában volt, elégette közös levelezésüket. Mikor ezt megtudta, Gide úgy érezte, hogy legjobb énje lett a tűz martaléka, amelyet csak a levelek és a felesége ismertek. Madeleine ezután Cuverville-be vonult vissza.