A téli háború (finnül talvisota, oroszul Зимняя война (zimnyaja vojna), de ismert még mint szovjet–finn háború vagy orosz–finn háború, egyik kevésbé használt elnevezése a téli hadjárat) 1939. november 30-án kezdődött, három hónappal a II. világháború kitörését követően. A hadműveletek a szovjet csapatok hadüzenet nélküli támadásával indultak meg, aminek közvetlen előzményeként november 26-án végrehajtották a mainilai incidens néven elhíresült provokációt. Ennek során a szovjetek ágyúzni kezdték a saját területükön fekvő, de a finn határtól csupán 800 méterre található Mainila települést, s az akcióért a finneket tették felelőssé. A Népszövetség illegálisnak minősítette a szovjet támadást, és 1939. december 14-én kizárta a Szovjetuniót soraiból. A konfliktust az 1940. március 13-án aláírt moszkvai békeszerződés zárta le. Elvesztett területeinek visszaszerzésére 1941-ben Finnország ismét hadba szállt a Szovjetunióval szemben, melyet az utókor „folytatólagos háborúnak” nevez.
Az előzmények (Szovjet-)Oroszország az első világháborúból kénytelen volt kiszállni: mind a háború, mind az eközben az országban zajló polgárháború és intervenció hatalmas anyagi és emberi áldozatokat okozott, továbbá nagy területek váltak ki a birodalomból Európában (köztük Finnország is), amely régi-új országokból a győztesek egyfajta „cordon sanitaire”-t alakítottak ki a kommunizmus továbbterjedésének megakadályozása végett. Az újdonsült Szovjet-Oroszország így Németországgal együtt diplomáciailag teljesen elszigetelődött. thumb|left|222x|Finn gulyáságyú (1939) A két ország a nemzetközi elszigeteltségből az 1922-ben megkötött rapallói egyezménnyel lépett ki: ebben felvették egymással a diplomáciai kapcsolatokat, amely után széles körű gazdasági és katonai együttműködés alakult ki a két ország között. Sztálin és a szovjet külpolitika célja már a rapallói egyezmény óta egy szorosabb német-szovjet szövetség volt.
A hivatalos szovjet propaganda ellenére (pl. „a proletárdiktatúra” állandó fenyegetettségének hangoztatása) azonban a szovjet vezetés egyáltalán nem adta fel az expanzív törekvéseket: vagyis az egykori cári birodalom elvesztett területeinek visszaszerzését (illetve ha lehetséges, akkor még azoknál is többet). Csakhogy ezeket a törekvéseket most már nem a pánszlávizmussal leplezték (mint a cári időkben), hanem a kommunizmus terjesztésével a „dolgozók felszabadítása” érdekében.G. Mannerheim: A téli háború (1939-1940); Püski Kiadó, Budapest, 1997., 15. oldal Sztálin külpolitikai céljaihoz potenciális szövetségesként tekintett a német nemzetiszocialistákra, mivel azok egyik fontos célja is a Párizs környéki békeszerződések megszüntetése volt – az ideológiai különbségek és két országban egymás ellen folyó propaganda ellenére.
Hosszas diplomáciai manőverezés után 1939. augusztus 23-án Ribbentrop német és Molotov szovjet külügyminiszterek egyezményt kötöttek (Molotov–Ribbentrop-paktum), amelyet a szovjet külpolitika hosszú évek munkájával hozott tető alá mint Sztálin egyik régóta dédelgetett nagy tervét, és amelyhez a végső lökést tkp. Hitler Lengyelországgal kapcsolatos terveinek sürgőssége adta (a megegyezést különben a Pravda „békepaktumnak”, ill. a „béke eszközének” nevezte).Mihail Heller – Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet: A Szovjetunió története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 301...314. oldal
Ebben – többek között – tisztázták országaik érdekszféráit. Ennek megfelelően szeptember 1-jén a Német Birodalom (hadüzenet nélkül) megtámadta Lengyelországot, amihez valamivel később (szeptember 17-én – hogy a világ ne azonosítsa a Szovjetuniót az agresszióval) és a megfelelő ürüggyel („a Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében, akiket a felelőtlen lengyel politika sodort szerencsétlenségbe”) a Szovjetunió is csatlakozott: Lengyelország (Sztálin szavaival: „a Párizs környéki békék e torzszülöttje”) 6 hét alatt összeomlott. A győztesek a hadjárat végét Breszt-Litovszkban közös katonai parádéval ünnepelték meg (erről hallgatott a korabeli szovjet sajtóMihail Heller – Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem, II. kötet: A Szovjetunió története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 315. oldal).
A balti köztársaságok szovjet érdekszférának minősültek, ezért szovjet nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá „segítségnyújtási” szerződést a Szovjetunióval, amelyet nem sokkal később ezen országok katonai megszállása követett. Október 2-án Aarne Wuorimaa berlini finn követ diplomáciai úton érdeklődött Németországnál és a Szovjetuniónál, hogy mi a szándékuk Finnországgal. Ernst von Weizsäcker német külügyminisztériumi államtitkár informálta, hogy országa nem akar beavatkozni a finn–szovjet kapcsolatokba.
Moszkva Finnország számára október 5-én felajánlotta a „segítségnyújtási” szerződést. A Sztálin által a finn kormánymegbízottaknak, Paasikivinek és Tannernek előadott főbb követelések a következők voltak: kisebb területek a Karéliai-földszorosból, valamint a Finn-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget és a be nem fagyó Petsamo (Halász-félsziget) kikötőinek, de legalábbis az azok előterében lévő szigeteknek a bérlése katonai támaszpont kialakítása céljából.
Finnországnak mindezért Kelet-Karéliából, a Karéliai ASZSZK területéből kellett volna jóvátételt kapnia. A finn vezetés nem vette komolyan az oroszok azon aggodalmait, melyek szerint a tárgyalásokon követelt területek számukra akkor lennének fontosak, ha egy idegen hatalom Finnországon keresztül akarná megtámadni a Szovjetuniót. A finnek ugyanis valóban, és őszintén semlegesek akartak maradni. Katonai szakértőik azt magyarázták, hogy egy partraszállási kísérlet esetén Finnország meg tudja védeni önmagát. Sztálin azonban túl gyengének tartotta a finn hadsereget az ország védelmére: "a nagyhatalom itt fog partra szállni – mondta a kezét a térképen Hankóra téve – s előrenyomulását az önök ellenállásával mit sem törődve fogja folytatni.Jutikkala, E. & Pirinen, K.: Finnország történelme. Kairosz Kiadó, 2004. 444 old., isbn=963 9568 76 7
A finn kormányt álláspontjának kialakításában az a feltételezés befolyásolta, mely szerint az oroszok végső célja Finnország teljes bekebelezése, s hogy a kért területátadások és -bérlések az ország védelmét sorsdöntően meggyengítenék, továbbá az, hogy a határrendezések után a Szovjetunió további követelésekkel áll majd elő, melyekkel szemben Finnország még védtelenebb lesz. A Szovjetunió érdekeit figyelembe vevő Paasikivi később emlékezett arra, hogy a megalkuvást nem ismerő állásponttal meg kellett mutatni, hogy Finnországtól nem lehet csak úgy, akármit követelni. Csehszlovákia és a Balti államok sorsa volt a friss példája annak, hogyha egy kis ország ellenkezés nélkül lemond egy nagyhatalom javára akárcsak a határvidékéről is, akkor a kérdéses nagyhatalom hamarosan elfoglalja az állam egész területét.
thumb|left|222x|A finn hadseregben rendszeresített Molotov-koktél
Mindemellett, paradox módon, a megalkuvást nem ismerő magatartásnak egy másik mozgatórugója épp az volt, hogy a finnek nem hitték, hogy a Vörös Hadsereg erőszakhoz folyamodik. A politikai vezetés hivatalos álláspontja mellett kiemelkedő fontosságú a lakosság és a pártok oly mérvű kiállása a kormány mögött, amelyre azóta sem volt példa Finnország történelmében. Ez nemcsak a téli háború eseményeiben volt döntő jelentőségű, hanem a fiatal finn állam érettségét is jelezte. A skandináv államfőknek a finn-orosz tárgyalásokkal egy időben tartott értekezlete világosan bizonyította, hogy Finnország sehonnan sem remélhet segítséget.
A tárgyalások október 12-én kezdődtek meg, de hetekig egy helyben topogtak, végül november 13-án megszakadtak. Félő volt, hogy az oroszok nagyhatalmi ambíciói nem tűrnek további alkudozásokat, ám a finnek mégis hagyták, hogy félbeszakadjanak a megbeszélések. Mindkét fél általános mozgósítást rendelt el. Finnországban a mozgósítást sikerült még a tárgyalások idején elkezdeni, ezért egy váratlan támadástól megmenekült az ország.
A szovjet politika ezek után más módszerekkel próbálkozott: Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet rendezett egy átlátszó provokációt: a „mainilai lövést”, amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre.
A Szovjetunióban beindult a sajtókampány: „Likvidálni az aljas bandát!”. Sztálin hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely nem tett eleget a felszólításnak. Ez már elegendő volt az addig érvényben lévő szovjet–finn megnemtámadási szerződés felbontására. A finnek biztosak voltak ártatlanságukban, de az csak irattári kutatásokból derült ki, hogy a lövésekre a belügyminisztérium csapatait Leningrád körzetében felügyelő párttitkár, A. Zsdanov adott utasítást. A finn Suomen Kuvalehti újság Dmitrij Volkogonov szovjet vezérezredessel közölt riportjában elhangzik, hogy pusztán ürügyre volt szükség a támadáshoz. Ha nem ez lett volna az ürügy, akkor mást találtak volna ki.Sütő László: A 105 napos finn téli háború 1939. november 30. – 1940. március 13. Ad Acta - A Hadtörténeti Levéltár Évkönyve, 1999.
November 29-én már finn határőröket ért támadás és másnap már elkezdődtek a tényleges hadműveletek szovjet részről – szintén hadüzenet nélkül.
A háború
Helsinkit teljesen váratlanul érte a bombatámadás: a légiriadót jelző szirénák és a légvédelmi ütegek csak az első robbanások után szólaltak meg. A légitámadásokhoz a szovjet repülőgépek már – a „segítségnyújtási” szerződések alapján – észtországi repülőterekről is felszálltak. Azonban a szovjet vezetés nemcsak katonai eszközöket vetett be: december 1-jén bejelentették, hogy egy határ menti kisvárosban Terijokiban (ma Zelenogorszk, Szentpétervár része) megalakult a „Finnországi Demokratikus Köztársaság Népi Kormánya”, élén egy 20 éve a Szovjetunióban élő finn kommunistával (Otto Ville Kuusinen) és társaival, akik kiáltványukban (jellegzetes bolsevik szóhasználattal) a „szenvedő finn dolgozókat” akarták megmenteni a „háborús provokátorok bűnös kormányától”, „a sötét reakció bandájától”. Ám a nyilatkozat hatására az összes parlamenti párt és a finn polgárok inkább hazájuk védelmére mozdultak meg, vagyis az „elnyomók és hóhérok rémuralma” (tehát törvényes kormányuk) mellett. A szovjet politika terve az volt, hogy a háború után Finnországot egyesítik a Karéliai ASZSZK-val, és kialakítják belőlük a Karéliai-Finn Szövetséges Köztársaságot.
A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek, és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.
bélyegkép|250px|balra|Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall
Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettennek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. De mindezek ellenére a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította.
A svédeknek volt egy rejtjelfejtő irodája, mely rendszeresen megfejtette a szomszédos országok kódjait. Ezek közül a német hírszerzéssel kapcsolatos munkájuk fontos volt az Enigmához. A svédek dr. Arne Beurling matematikaprofesszor által megfejtették az oroszok kódját, amit rögtön átadtak a finneknek. Így az 1939. novemberi szovjet támadáskor báró Carl Mannerheim marsall emberei mindig a megfelelő helyen voltak. A kicsiny, 175 ezres finn hadsereg feltartóztatta az egymilliós szovjet haderőt. 1940 első hetére finn „síelő kísértetek” (lövészek) súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek. Ezt az tette lehetővé, hogy a marsall élt a hadászati hírszerzés eszközével. bélyegkép|200px|Finnország megtámadásának fő irányai.