A vízimajom-elmélet az ember eredetére vonatkozó hipotézis, amely fajunk néhány, a főemlősökétől eltérő jellegzetességét próbálja megmagyarázni azzal, hogy azokra őseink vízi életmód révén tettek szert, szemben a jelenleg elfogadott elmélettel, amely szerint őseink evolúciója teljesen a szárazföldön történt. Az elmélet bizonyos népszerűséget élvez a laikusok körében, de az antropológusok általában elvetik, figyelmen kívül hagyják vagy áltudománynak tekintik.
A hipotézist Sir Alister Hardy és Elaine Morgan dolgozták ki, akik észrevették, hogy az ember számos olyan tulajdonsággal bír (a többi főemlőstől eltérően), amelyek leginkább a tengeri emlősökre jellemzőek. A hipotézisük szerint ezen jellegzetességeinkre úgy tettünk szert, hogy őseink egy része 4-8 millió évvel ezelőtt (a csimpánzoktól történt „elválás” után, de még az Australopithecus-félék megjelenése előtt) különböző geológiai véletlenek során 1-2 millió évig részleges vagy teljes tengeri életmódot volt kénytelen folytatni. Arra vonatkozóan azonban, hogy hol és hogyan alakulhattak ki néhány millió évre olyan viszonyok, amelyek ezen tulajdonságok kialakulását kikényszeríthették, még nem találtak meggyőző bizonyítékokat.
A fosszíliák hiányát azzal is magyarázzák, hogy az akkori tengerpartok a kainozoikumi eljegesedést követő holocén interglaciális körülbelül 100 méter tengerszint-emelkedése miatt tengervíz alá kerültek. Leon P. Lumiere szerint pedig a kérdéses időszakban Kelet-Afrikát elöntötte a tenger és az ottani magasföldek válhattak szigetekké (Danakil-szigetek). Viszont az is igaz, hogy a kérdéses időszakból (pontosabban a 4 millió évnél korábbról) egyáltalán nem találtak korai hominidáktól származó fosszíliákat.
bélyegkép|300px|A Nagy-hasadékvölgy A vízimajom-elmélet sikerét (a merészségén túl) annak is köszönheti, hogy a kérdéses jellemzők kialakulását riválisa sem képes ellentmondások nélkül megmagyarázni. A hagyományos elmélet az őserdőből a szavannára való kiköltözéssel magyarázza a kérdéses jellegzetességek kialakulásának evolúciós mozgatóit. Annak oka pedig, amiért őseinknek életteret kellett váltani, az volt, hogy kialakult Kelet-Afrikában az észak-déli irányban végighúzódó árokrendszer, amely miatt Kelet-Afrika sokkal szárazabbá vált: vagyis őseink „alól” idővel (több millió év alatt) eltűnt az erdő.
A korai emberfélék és Kelet-Afrika a késő harmadkorban Ahhoz, hogy jobban megértsük az akkori körülményeket, érdemes áttekinteni, hogy milyen lehetett a késő harmadkor (tercier) Kelet-Afrikája a tudomány mai állása szerint. A középső miocénben (15 millió évvel ezelőtt) Afrikát kelettől nyugatig összefüggő erdőségek borították (a mai szavannák a nagy vándorló csordákkal csak mintegy 3 millió éve alakultak ki). Ekkoriban Afrikában már számos emberszabású majomfaj élt.
„East Side Story”
A kéregváltozások eredményeképpen mintegy 12 millió éve létrejött Kelet-Afrikában az észak-déli irányban végighúzódó árokrendszer, a Nagy-hasadékvölgy, amely elzárta Kelet-Afrikát a nedves légtömegek elől, így ott a korábbi összefüggő erdőségek széttöredeztek: erdőfoltokból, ligetes és cserjés területekből álló területek alakultak ki, azonban a nyílt füves térségek még nem voltak jellemezőek a vidékre. A hasadékvölgy kialakulása kettős következménnyel járt: egyrészt állatpopulációkat választott ketté; másrészt pedig változatosabb ökológiai viszonyokat hozott létre (hűvösebb, erdős fennsíkok ill. forró, száraz alföldek), amelyek köztudottan az evolúció gyorsítói.
Yves Coppens francia antropológus szerint a Nagy-hasadékvölgy meghatározó szerepet játszott az emberfélék és az emberszabású majmok további fejlődésben: a nyugati (csapadékosabb, erdei környezetben élő) populációk leszármazottai a mai emberszabású majmok; míg a keleti (szárazabb, nyíltabb területeken elő) populációkból fejlődött ki a mai ember leszármazási vonala. Az események ezen feltételezett láncolatát nevezte Coppens „East Side Story”-nak. Az elképzeléssel összhangban vannak a tények is: a korai emberfélék maradványait eddig csak Kelet-Afrikában találták meg, és a molekuláris biológiai vizsgálatok is ebbe a korba helyezik az ember és a csimpánz fejlődési vonalának elválását.
bélyegkép|jobbra|300px| Az Australopithecus-leletek megtalálási helyei Afrikában:
Csád: TD-1 Bahr el Ghazal, TD-2 Djourab, Etiópia: ET-1 Hadar, ET-2 Herto, ET-3 Omo, Kenya: KE-1 Turkana-tó, Tanzánia: TZ-1 Olduva, TZ-2 Laetoli, Dél-Afrika: ZA-1 Sterkfontein, ZA-2 Swartkrans, ZA-3 Kromdraai, ZA-4 Taung.
Toumai 2002-ben a francia Michel Brunet vezette kutatócsoport Csád területén egy csaknem teljesen ép, 7 millió éves hominidaszerű koponyát talált, amelyet Toumai-nak neveztek el (a tudományos neve: Sahelanthropus tchadensis). A nagyon várt lelet meglehetős felbolydulást keltett az antropológusok között, hiszen a Nagy-hasadékvölgytől mintegy 2500 km-re nyugatra találták („rossz helyen”) és így lehetséges, hogy felborítja az eddig megalkotott, viszonylag elfogadott fenti elméletet az emberszabású majmok és a hominidák fejlődési vonalának szétválásáról.
A leletek megtalálása óta eltelt idő alatt még nem sikerült megállapítani pontos helyét az emberi leszármazási vonalhoz. Vannak, akik vitatják, hogy hominida lenne: ők túl laposnak és kicsinek tartják a koponyát. Christoph Zollikofer vezette kutatócsoport azonban az öreglyuk (ahol a gerinc a koponyához csatlakozik) helyzetéből arra következtet, hogy Toumai már képes lehetett két lábon járni. Mindenesetre a tudományos vitákból kiérezhető egyfajta angolszász-francia rivalizálás.
Ami még biztosnak tűnik Az első, két lábon járó korai emberfélék mintegy 5-6 millió éve jelenhettek meg Kelet- vagy Közép-Afrikában (mindenesetre több fajról lehet szó) és kb. olyanformán élhettek, mint a mai szavannai páviánok. Ez az a kérdéses időszak, amelyből nagyon hiányoznak a biztos leletek. A feltételezések szerint ebben az időszakban az emberszabású majmok egy populációja (a későbbi Australopithecus-fajok feltételezett ősei) úgy alkalmazkodott a szárazabb körülményekhez, hogy a kialakult fás-szavanna környezetben még a fákon éltek és táplálkoztak, de a fák között már két lábon járva közlekedtek. Erről az időszakról csak egy biztosat lehet mondani: a teljes bizonytalanságot. Nem találtak ugyanis 4 millió évesnél idősebb, elismerten korai hominidától származó fosszíliákat. Csak tájékoztatásul: az orangután ősei kb. 12-14 millió éve (a késő miocén idején) válhattak el a hominidáktól (a molekuláris biológiai vizsgálatok szerint) és ekkoriban élhetett a Rudabányán megtalált Rudapithecus hungaricus); az ember és a mai csimpánzok ősei mintegy 6-7 millió évvel ezelőtt élhettek; a még viszonylag majomszerű (de két lábon járó) Australopithecus-fajok mintegy 4 millió éve jelentek meg; a legkorábbi kőeszközök (olduvai kultúra) mintegy 2,5 millió évesek; a tüzet pedig mintegy 700 000 éve kezdték el használni őseink (a Homo erectus).
A kérdéses jellegzetességeink áttekintése
Ritka szőrzet Csupasz bőr és szőrzet az állatvilágban Az ember az egyetlen főemlős, amelynek teste gyakorlatilag teljesen csupasz. Az állatvilágban a forró égöv alatt élő vastagbőrű emlősökön kívül (például az orrszarvúak, elefántok) csak a teljes (például bálnák, delfinek, tengeritehenek stb.) vagy a forró égöv alatt részleges (víziló) vízi életmódot folytató emlősök szőrtelenek.
Az afrikai szavannákon élő többi állat mind szőrzettel rendelkezik, mivel (a hőszigetelésen túl) az védi őket az erős napfénytől és a környezetük viszontagságaitól (például tüskék). A vékony és csupasz bőr egy ilyen környezetben önmagában nagyon sérülékeny lenne. Gondoljunk arra, ha például egy macskával játszunk: még ha az állat tényleg játékos kedvében van, akkor is nagyon könnyen ott maradhat a játék nyoma a bőrünkön. Ha nekünk is „rendes” szőrzetünk, bundánk lenne (mint a macskának), akkor kevesebb sérülésünk lenne. Nem véletlen, hogy a szavannákon élő orrszarvúaknál és elefántoknál több centiméter vastag, durva bőr alakult ki: őket ez védi a környezetük viszontagságaitól (mint minket embereket a nagyobb fizikai igénybevétel hatására helyileg kialakuló bőrkeményedés).
bélyegkép|A mérsékelt égöv alatt részleges vízi életmódot folytató hódok meglehetősen szőrösek
Vízi életmód esetén a szőrzet hiányát a víz kompenzálja: egyrészt véd a napsugárzástól, másrészt pedig a vízben egy élőlény bőre kevésbé van kitéve mechanikai behatásoknak. Vízi életmódnál a szőrzet hátránya, hogy vizet vesz fel: ezáltal egyrészt nehezebbé válik az úszás, másrészt időt igényel a száradása. Viszont el kell ismerni, hogy vannak mérsékelt (például vidrák, hódok) és hideg (például jegesmedve) égöv alatt élő, szőrzettel rendelkező emlősök, amelyek részleges vízi életmódot folytatnak. A fentiek alapján tehát úgy tűnik, hogy nagy testű emlősök esetében a forró égöv alatti (részleges) vízi életmód a szőrzet hiányához vezethet és a ritkás szőrzet vékony bőrrel a szavannákon inkább hátrány, mint előny.
A testszőrzet hőszigetelő szerepe sem elhanyagolható, még forró égöv alatt sem. A kistestű emlősök egyszerű fizikai okok miatt sem „engedhetik meg” maguknak a szőrtelenséget, mivel fajlagosan (testtömegre vonatkoztatva) nagyobb a testfelületük, így a testük által megtermelt hő nagyobb felületen távozik: tehát nekik nagyobb energiafelhasználás szükséges a kihűlés elkerülésére. Az ember – fajlagos energiafelhasználását tekintve – a kis- és nagy testű állatok között helyezkedik el.
A haj A hajunknak (vagyis az egyetlen, a fejünkön található összefüggő szőrzetnek) is éppen az lehet az egyik feladata, hogy megvédje fejünket a túlzott napsugárzás következményeitől: nem véletlen, hogy a kopasz emberek könnyebben kapnak napszúrást. A hajunk megmaradása ily módon összefüggésben lehet a két lábon járás kialakulásával, mivel így a fejünket éri a legnagyobb szögben a napfény.
Azonban nem szabad megfeledkezni hajunk jelentőségéről a párkeresésben (a „nemek harcában”): nagyon jól tudjuk, milyen fontos a divatos frizura és az ápolt haj olyan helyzetekben, amikor jó benyomást szeretnénk kelteni valaki(k)ben. Ezért nem véletlen, hogy hajunk ápolására a szépségipar számos fontos ága szakosodott: a különféle hajápoló kozmetikumok széles skáláján túl, az egyszerű fodrászatoktól kezdve a hajbeültetéssel is foglalkozó fodrászszalonokig.
bélyegkép|Legközelebbi rokonunk, a forró égöv erdeiben élő csimpánz szintén meglehetősen szőrös, ám közös ősünk körülbelül 7 millió évvel ezelőtt élhetett Így viszont az is elképzelhető, hogy a hajunk és szőrtelenségünk a nemi szelekció egyik terméke: vagyis (már) őseinknek (is) jobban tetszett egy kevésbé szőrös (és hajjal rendelkező) ember, mint egy szőrösebb (vagy kopasz), így az előbbiek sikeresebben találtak maguknak párt (itt gondoljunk a számtalan szőrtelenítő technikára). Idővel a ruházat átvette a szőrzet szerepét, azt azonban nem lehet pontosan tudni, hogy melyik emberféle viselt először ruhát (talán a hideg éghajlaton élő neandervölgyi ember), illetve mikor „veszíthették” el szőrzetüket (mivel általában sem a szőrzet, sem a ruházat nem marad fenn évszázezredeken keresztül). Az bizonyosnak tűnik, hogy távolabbi őseink hozzánk képest meglehetősen szőrösek lehettek.
Két lábon járás Az ember az egyetlen olyan emlős, amely két lábon járva közlekedik (a kenguruk ugrálnak). Néhány más állatfaj (például csimpánz, medve) is képes két lábon járni, azonban ezt csak akkor teszik, ha erre valamilyen különösebb okuk van.
A két lábon járás kialakulásának pontos ideje és kiváltó okai még a vízimajom-elmélet előtt is nagyon vitatottak voltak, az antropológusok szerint 5-8 (esetleg 10) millió évvel ezelőtt történhetett (vagyis abban az időszakban, ahonnan teljesen hiányoznak a leletek). A 2-4 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus-fajok – medencecsontjaikból és lábnyomaikból ítélve – minden valószínűség szerint már két lábon jártak. A két lábon való járás előnyeit az antropológusok kétféle szempontból veszik figyelembe: