Katharine Houghton Hepburn (Hartford, Connecticut, 1907. május 12. – Fenwick, 2003. június 29.) négyszeres Oscar-díjas amerikai színésznő. A színészek között ő a legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett színész: tizenkétszer jelölték, melyből négy alkalommal nyerte el a díjat. Ő az első az Amerikai Filmintézet AFI's 100 Years... 100 Stars című, a 25 legnagyobb női filmlegendát felsoroló listáján.
Élete Családja és gyermekkora bélyegkép|balra|250px|A Hepburn család, balról jobbra Katharine, Marion, Robert, Thomas és Richard. Középen az édesanya, Katharine, ölében Margarettel (1921) Katharine vagyonos család gyermekeként született a connecticuti Hartfordban. Urológus apja és szüfrazsett anyja nyíltnak, szókimondónak nevelte, de nagyratörő ambícióit a testedzésében is kamatoztatta: úszott, lovagolt, golfozott és teniszezett. A bátyja tizennégyéves korában véletlenül felakasztotta magát, miközben egy apjától tanult csomózási technikával kísérletezett. Katharine-t nagyon megrázta testvére halála, sokáig november 8-át, bátyja születésnapját ünnepelte sajátjaként. A magánórák mellett a Bryn Mawn College hallgatója volt, és itt határozta el, hogy színésznő lesz.
Karrierjének kezdete A diploma megszerzése után a Broadwayn és más színházakban kapott kisebb szerepeket. A közönség hamar felfigyelt rá, különösen az 1931-es Art and Mrs. Bottle című darabban. A következő évben A Warrior’s Husband című kalandfilm hercegnő karaktere meghozta számára a hírnevet. Filmes szerepajánlatok egész sora következett, és néhány próbafelvétel után kiválasztották a Búcsú a szerelemtől főszerepére. A film óriási kasszasiker volt, és miután megállapodtak a fizetési igényekben, az RKO Pictures szerződést írt alá Hepburnnel. Két év alatt öt filmet forgatott, a harmadikért, az 1933-as Morning Glory-ért elnyerte élete első Oscar-díját. A negyedik film, az 1933-as Fiatal asszonyok az 1930-as évek egyik legsikeresebb filmjévé vált.
A sikersorozat egy időre kihunyni látszott, ugyanis a színésznő nem volt hajlandó alkalmazkodni Hollywood formanyelvéhez, csillogó világához. Nem viselt sminket, nem adott interjúkat és gyűlölte, ha fényképezik. Általában overált és teniszcipőt viselt. Ha mégis adott interjút valamelyik újságírónak, akkor alkalmanként élvezettel hazudott önmagáról. Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy hol volt az esküvője, amire így válaszolt: "Nem emlékszem." Máskor egy másik riporter megkérdezte, hogy ha lesz gyermeke, akkor mennyit szeretne, akkor ez volt Hepburn válasza: "Két fehér és három színes bőrűt". A szokottól eltérő viselkedése meglepte a közönséget, és mikor 1934-ben visszatért a Broadwayre, a The Lake előadásaira, nem a várt sikert érte el. A kritikusok lehúzták a darabot, és a belépőjegyek sem keltek el. Élete Hollywoodba visszatérve sem fordult sokkal sikeresebbre. 1935-től 1938-ig csak két fontosabb filmszerepet kapott: az Alice Adamsben (1935), amelyért megkapta második Oscar-jelölését és a Stage Door című filmben 1937-ben. Az Elfújta a szél végső castingjében ketten maradtak Vivien Leigh-jel, Selznick azonban nem mellette döntött.
Spencer Tracy Az éveken át tartó hullámvölgy miatt a közönség beskatulyázta, a kritikusok „kassza-gyilkosnak” bélyegezték. Elhatározta, hogy ismét visszatér a Broadwayre, ahol 1938-ban óriási sikert aratott A Philadelphiai történet című darabbal. Rögtön megvásárolta a filmkészítés jogait, így saját maga tárgyalhatott Hollywooddal a megfilmesítésről, ő választotta ki a színészeket és a rendezőt, George Cukort is. A film 1940-ben a színpadi verziónál is nagyobb sikert hozott, a színésznő megkapta harmadik Oscar-jelölését. Következő, 1942-es filmje, Az év asszonya vezette be Spencer Tracyt Katharine életébe, amely kapcsolat huszonöt éven és nyolc további filmen át tartott. Negyedik Oscar-jelölését is ennek a filmnek köszönhette. Közös filmjeik legsikeresebb darabjai az Ádám bordája (1949), a Pat és Mike (1952), és a Desk Set (1957). Hollywood a leghíresebb románcként tartotta őket nyilván. Kétségtelenül egy pár voltak, de nem éltek együtt folyamatosan, egészen Tracy utolsó pár évéig. Óvatosan távol tartották magukat a sajtó nyilvánosságától, gyakran használták a stúdiók és szállodák hátsó bejáratait. Tracy jámbor katolikus volt, egy másik asszony férje volt 1923 óta, és az is maradt a haláláig. A barátai és az életrajzírók nem Spencer katolikus hitében látták a fő okot, amiért nem vált el a feleségétől, hanem túl bűnösnek érezte volna azt, hogy elhagyja süket fiát, Johnt.
Katharine-nak volt pár szerelmi kapcsolata Tracy előtt, néhány rendezővel. Többek között Howard Hughes producernek és aviátornak is éveken át a szeretője volt egészen 1938-ig. Hepburnnek azonban csak egy igaz szerelme volt egész életében, Spencer Tracy. Amikor Tracy meghalt, Hepburn szíve teljesen összetört, és sohasem nézte meg utolsó filmjüket.
Hepburn figuráját Martin Scorsese is megmintázta a Howard Hughes életéről készült 2004-es Aviátor című filmjében. Cate Blanchett játszotta a szerepét rendkívül hitelesen, amiért elnyerte a legjobb női mellékszereplő díját az Oscar-díjátadáson.
1950-es és 1960-as évek bélyegkép|jobbra|250px|Hepburn Az Afrika királynője című filmben Az Afrika királynője című filmmel (1951) Humphrey Bogart partnereként az érett asszony szerepkörébe került, és megkapta ötödik Oscar-jelölését. Az 1950-es évek során több filmben is ezt a karaktert hozta (Velence, nyár, szerelem David Lean rendezésében (1955), Az esőcsináló (1956), Múlt nyáron, hirtelen (1959)). Az 1960-as években a rendezők elfelejtették egy időre, főleg azért, mert ideje legnagyobb részét betegeskedő párjára, Spencer Tracyre fordította. Az évtized egyik legsikeresebb filmje, az 1962-es Long Day’s Journey Into Night már a kilencedik akadémiai jelölést hozta meg számára. Ötéves kihagyás után együtt forgatták kettejük és egyben Spencer Tracy legutolsó filmjét, a Találd ki, ki jön vacsorára! címűt 1967-ben. Néhány héttel a színész halála után Katharine Hepburn a filmben nyújtott alakításáért elnyerte élete második Oscar-díját. A következő évben Az oroszlán télen című filmmel már a harmadik aranyszobrocskát tarthatta a kezében.
1970-es évek Az 1970-es években a televízió felé fordult (Glass Menagerie (1973), Love Among the Ruins (1975) és a Corn is Green (1979)). Továbbra is feltűnt kisebb mozis szerepekben, többek között 1975-ben a Cogburn, a békebíróban John Wayne partnereként és 1981-ben Henry Fonda oldalán az Az aranytó című filmben, amelyért hazavihette a negyedik Oscar-díját.
Kései filmes évek Az 1980-as években további tévéfilmet forgatott, és 1991-ben megírta önéletrajzi könyvét, „Me” (Én) címmel. Utolsó mozifilmje A sors útjai volt 1994-ben, amiben Warren Beatty-vel és Annette Beninggel szerepelt a vásznon. Ugyanebben az évben készült el utolsó tévéfilmje is One Christmas címmel. Az 1990-es évek közepe felé emlékezet-kihagyásai miatt végleg visszavonult a színművészettől, és teljes magányban töltötte napjait. 96 éves korában, otthonában Old Saybrookban halt meg.
Filmográfia bélyegkép|250px|Korai kép Hepburnről a Warrior's Husband darabban (1932) bélyegkép|jobbra|250px|Búcsú a szerelemtől David Mannersszel bélyegkép|250px|Fiatal asszonyok (1933) bélyegkép|250px|A Párducbébi Cary Granttel (1938) bélyegkép|jobbra|250px|Hepburn a Philadelphiai történetben James Stewarttal bélyegkép|250px|A Philadelphiai történet szórólapja bélyegkép|250px|A Philadelphiai történet a színpadon bélyegkép|250px|Az év asszonya Spencer Tracyvel (1942)
Fellépések a Broadwaynibdb.com Night Hostess (1928) These Days (1928) Art and Mrs. Bottle (1930) The Warrior's Husband (1932) The Lake (1933–34) Philadelphiai történet (1939–40) Without Love (1942–43) Ahogy tetszik (1950) The Millionairess (1952) Coco (1969–70) A Matter of Gravity (1976) The West Side Waltz (1981–82)
Filmek