A Habsburg–Lotaringiai-ház (ismert még mint Ausztria–Lotaringiai-ház, , , ) egy 1736-ban, a Habsburg-házból származó Mária Terézia főhercegnő (később királynő és császárné) és a Lotaringiai-házból származó Ferenc István herceg (később császár) házasságával alapított uralkodócsalád, amelynek tagjai többek között a Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom) császárai, osztrák császárok, német királyok, magyar királyok és cseh királyok, valamint toscanai nagyhercegek voltak. A dinasztiának számos oldalága is volt, ilyen a Modena, Reggio és Ferrara hercegeit adó Habsburg–Estei ág, a Toscanai Nagyhercegség uralkodóit adó Habsburg–Toscanai ág, a Károly Lajos tescheni herceg által alapított, úgynevezett „hadvezérek ága”, valamint a magyar nádorokat is adó magyar ág. A ház leszármazottait megillette az osztrák főhercegi, valamint a magyar és cseh királyi hercegi titulus is.
Az uralkodócsaládból olyan magas rangú és ismert személyek kerültek ki mint Marie Antoinette francia királyné, Mária Karolina nápolyi és szicíliai királyné (I. (Bonaparte) Napóleon császár szerint „Európa legveszedelmesebb asszonya”), továbbá Károly Ambrus esztergomi érsek, József nádor, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, I. Miksa mexikói császár, Mária Krisztina spanyol királyné, Vitéz József Ágost osztrák főherceg (1919-ben Magyarország kormányzója), valamint Habsburg Ottó. Az uralkodóháznak ma is számos leszármazottja él, a család jelenlegi feje Habsburg Károly.
Előtörténet balra|70px A Habsburg–Lotaringiai-ház Mária Terézia főhercegnő és I. (Lotaringiai) Ferenc István herceg házassága révén jött létre, a következőképpen: VI. Károly császárnak (III. Károly néven magyar királynak) nem született férfi utódja, ezért a magyar és a cseh trónt leányára, Mária Terézia főhercegnőre hagyta, a Pragmatica sanctio értelmében. Őt 1736-ban feleségül vette Lotaringiai Ferenc István herceg, aki 1740-től Mária Terézia társuralkodója, 1745-től, Mária Terézia férjeként, a Szent Római Birodalom (Német-Római Birodalom) császára lett, a haláláig, 1765-ig.
Történet
A Habsburg–Lotaringiai-ház uralma idején, 1806-ban megszűnt a Szent Római Birodalom (Német-római Császárság), és 1804-ben megalakult az Osztrák Császárság (az újonnan alapított Ausztriai-ház örökletes császársága), majd ebből 1867-ben az Osztrák–Magyar Monarchia. Ebből a házból származott az utolsó osztrák császár, I. Károly, aki IV. Károly néven az utolsó magyar király is volt. Az első világháborút követően, a Monarchia részeire hullott szét. Részei más államokba tagolódtak be, vagy független államokká váltak. Az önálló utódállamok köztársaságokká váltak (Ausztria, Lengyelország, Csehszlovákia), vagy nemzeti királyságot alapítottak (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia). Minden utódállamban, (a Magyar Királyság kivételével), már 1918–19-ben kimondták a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását. A magyar nemzetgyűlés ezt 1921. november 6-án tette meg, két meghiúsított királypuccs után. IV. Károly király leszármazottai már nem uralkodnak, de többen közülük az európai politikai életben tevékenykednek, mint például Károly király fia, a 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó tette.
A Habsburg–Lotaringiai-házi uralkodók és Magyarország
II. József
A felvilágosult abszolutista II. József volt az első magyar király a Habsburg–Lotaringiai-házból (a Szent Római Birodalom császáraként is II. József), de nem koronáztatta meg magát ("kalapos király"), hogy ne kelljen esküt tennie a magyar alkotmányosság betartására, így a rendi kiváltságok megőrzésére; sőt, 1784-ben a Szentkoronát – ékszerként – Bécsbe vitette.
II. Józsefet az uralkodása során, szinte végig az az elgondolás vezérelte, hogy az erős, központosított állam tudja biztosítani a birodalom népei részére a boldogulást.
1781-ben adta ki a türelmi rendeletet, amely a szabad vallásgyakorlást és a hivatalviselést biztosította, ugyanis – gyakorlatilag – a protestáns egyházakat és a görögkeleti egyházat, a római katolikus egyházzal egyenrangúvá tette. 1782-ben, a katolikus klérus befolyásának visszaszorítása végett, az ún. szekularizációs rendeletet adta ki; csak a tanító és a betegápoló szerzetesrendek kerülhették el a feloszlatásukat; VI. Piusz pápa bécsi utazása ("Fordított Canossa-járás") eredménytelen maradt.
1784-ben, a közigazgatás korszerűsítése, az ügyintézés egységesítése céljából, a nyelvrendeletet adta ki II. József, kötelezővé téve a német nyelv hivatali használatát, ez Magyarországon nagy felzúdulást váltott ki, annak ellenére, hogy az uralkodót nem a németesítés, hanem a birodalmi bürokrácia nyelvi egységesítésének a szándéka vezette. Az uralkodó, még 1784-ben, népességösszeírásról is rendelkezett, ami szintén felháborította a magyar nemességet, mert e rendeletben – majd a két évvel későbbi (1786) térképészeti felmérésben – a megadóztatásuk előkészületeit vélték felfedezni. Az uralkodó továbbá úgy látta, hogy a magyarországi vármegye-rendszer működése lassú, korszerűtlen, pontatlan, ezért – 1785-ben – annak felszámolása mellett döntött. Magyarországot tíz, Erdélyt három közigazgatási kerületre osztotta, amelyeknek az élén a királyi biztosok álltak; míg az országos vezetést a Budára helyezett – és a később a Magyar Királyi Kamarával egyesített – Magyar Királyi Helytartótanács látta el.
1784-ben tört ki Erdélyben a vallási-etnikai színezetű Horea–Cloşca-féle parasztlázadás, a 18. század legnagyobb magyarországi parasztfelkelése. Ez a véres belharc is ösztönözte az uralkodót az 1785. évi jobbágyrendelet kiadására. II. József biztosította a jobbágyok részére a szabad költözködést, a terményeivel, a saját javaival való szabad rendelkezést, a jobbágyok telekhasználati jogát nem lehetett vitatni, a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegének életviszonyai javultak, a korábbi időszakokhoz képest.
II. József 1788-ban, az Orosz Birodalom oldalán belépett az előző évben kirobbant orosz– török háborúba, ami Magyarországra súlyos terheket rótt: Mint a frontvonallal szomszédos országra, a Magyar Királyságra hárult a hadsereg eltartása, továbbá az uralkodó azt is szerette volna elérni, hogy a nemesség rendkívüli adókivetést támogasson, a háború költségeinek fedezése céljából. A rendek ellenálltak, arra hivatkozva, hogy adókivetésére csak az országgyűlés jogosult, II. József azonban éppen ennek az összehívását mellőzte. A nemesség elégedetlensége olyan nagy volt, hogy a kialakult rendi mozgalom egyes nemesi vezetői, II. Frigyes Vilmos porosz királlyal tárgyaltak arról, hogy – a Habsburgoktól elszakadva – egy porosz herceg legyen a magyar király.
Az 1789-ben kirobbant francia forradalom megingatta II. József meggyőződését az intézkedései helyességében, azon vívódott, azok nem a Habsburg-monarchia bukását segíthetik-e elő, ezért a halálos ágyán – a türelmi rendeletét és a jobbágyrendeletét kivéve – az intézkedéseit visszavonta.
II. Józsefnek nem volt őt túlélő gyermeke, ezért az öccse lett az utódja, II. Lipót.
II. Lipót
II. Lipótnak (császárként is II. Lipót) kifejezetten rövid uralkodás – kettő év – adatot.
A korábban toszkán nagyhercegként felvilágosult reformokat bevezető Lipót a Habsburg-birodalom külső biztonságának a megteremtésére törekedett. Ennek érdekében, Reichenbachban (ma: Dzierżoniów) megállapodott II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1790. július 27.), aki el is állt a magyar rendi mozgalom támogatásától, majd egy évvel később (1791. augusztus 4.) békét kötve III. Szelim szultánnal (szisztovoi (ma: Szvistov) békeszerződés) lezárta a törökökkel 1788-ban kirobbant háborút, Lipót lemondott a háborúban megszerzett területek megtartásáról.
A magyar nemességhez a viszonyulása kétarcú volt. Bécsből ünnepélyesen hazaszállították a Szentkoronát Budára, a Pozsonyban magyar királlyá koronázott Lipótnak a fiát, Sándor Lipótot az országgyűlés nádorrá választotta, és az uralkodó a koronázási hitlevélben a nemesség ősi jogainak a betartására tett ígéretet, így leszerelve a II. József uralkodásának a vége felé kibontakozott rendi ellenállási mozgalmat. Ugyanakkor, a polgárság és az értelmiség egyes, korábban II. József reformjait támogató képviselőinek útján indított propaganda arról szólt, hogy a nemesség – a függetlenség és a magyarság hangsúlyozásával – valójában azt a maradiságot leplezi és védi, ami a társadalom többsége számára terhes.
Lipót egyébként megerősítette az 1606. évi bécsi béke és az 1645. évi linzi béke vallási, a protestánsokra kedvező rendelkezéseit, kiváltva ezzel az ellentmondást a katolikus klérus részéről.
Lipót, a porosz uralkodóval együtt, aláírta a pillnitzi nyilatkozatot (1791), hogy a forradalmi Franciaország biztosítsa XVI. Lajos király személyi sérthetetlenségét, azaz testi épségét, de látva azt, hogy a radikalizálódó forradalmárok háborúra készülnek – 1792. február 7-én – francia támadás esetére, védelmi szövetséget kötött II. Frigyes Vilmos porosz királlyal, majd a megbetegedett Lipót hamarosan elhunyt.
I. Ferenc
1792-ben lépett a trónra I. Ferenc király, II. Lipót legidősebb fia és utóda, aki a Szent Római Birodalom utolsó császára (II. Ferenc néven), és az Osztrák Császárság első császára (I. Ferenc néven).
A forradalmi Franciaország, már 1792. április 20-án, hadat üzent Ferenc császárnak, megkezdődött a "végtelen" háborúskodás: a koalíciós háborúk korszaka, ideértve a napóleoni háborúkat is. A harcokat végül a bécsi kongresszus zárta le (1814-1815); Metternich herceg vezetésével; a kongresszus döntései – egyebek mellett – stabilizálták a Habsburg-birodalom helyzetét Közép-Európában. 1815-ben orosz, porosz és osztrák részvétellel, a konzervatív-abszolutista monarchiák védelme érdekében, elkötelezve magukat a kölcsönös segítségnyújtás mellett, megalakították a Szent Szövetséget, amelynek 1848/49-ig meghatározó befolyása volt az európai politikai életben (a franciák 1818-ban csatlakoztak a szövetséghez).
A francia forradalom jakobinus eszméinek hatására, Magyarországon kibontakozott a Martinovics-féle szervezkedés, amit az államhatalom felszámolt, és hét vezetőjét kivégezték (1795). Ezután Ferenc király tovább erősítette a titkosrendőrséget és a cenzúrát, azonban – mivel a kormányzatnak az alapvető célja a feudális viszonyok fenntartása volt – az uralkodó a magyar nemességnek a Habsburg-birodalmon belüli, egyedülállónak minősülő kiváltságait (például adómentesség) megerősítette, és fennmaradt a Magyar Királyság rendi különállása. A nemesség támogatta is Ferencet a napóleoni háborúkban; nem fogadta el Bonaparte Napóleon taktikai okokból kibocsátott felhívását, hogy szakadjanak el a Habsburgoktól és kiáltsák ki Magyarország függetlenségét; sőt, nemesi felkelést hirdettek a franciák ellen, azonban a kismegyeri (győri) csatában vereséget szenvedtek a franciáktól (1809).
A francia-háborúk, eleinte, nem csak a nagybirtokosok, hanem a közép-nemesség számára is, jelentős haszonnal jártak, mert megnőtt a magyar mezőgazdasági termékek iránt a kereslet, ami e termékek árának az emelkedésévél járt. A kormányzat, a hadikiadások finanszírozása céljából, azonban fedezetnélküli papírpénzt bocsátott, ami igaz, hogy a pénz vásárlóerejének a romlásához vezetett (infláció), de a nemesség a földvásárlásokra és az egyéb, ehhez kapcsolódó kiadásokra felvett kölcsönöket, e papírpénzzel törleszteni tudta. A nemesség számára a gazdálkodásukban akkor jelentkeztek a nehézségek, amikor a kormányzat, a pénzromlás megállítása végett, többször leértékelte a pénzt (devalváció); sőt, a papírpénzt a forgalomból ki is vonta (1811, 1816). Ez a nemesség körében felzúduláshoz vezetett, azért is, mert Napóleon bukásával a háborúk véget értek, visszaesett a mezőgazdasági termékek iránt kereslet, és így e termékek ára is, a piac beszűkült. A nemesi elégedetlenség miatt, 1812 és 1825 között, az uralkodó nem hívta össze az országgyűlést, de ez az államirányításban, egyelőre, nem jelentett fennakadást.