A két japán város, Hirosima és Nagaszaki atombombázása a második világháborút lezáró katonai művelet volt 1945 augusztusában. A bombázást az amerikai légierő hajtotta végre, és mindmáig ez a két eset az egyedüli példa nukleáris fegyverek háborús alkalmazására.
Egy röviddel a második világháborút megelőző tudományos áttörés – ti. az atommaghasadás felfedezése – vezetett arra a felismerésre, hogy ez a természeti erő egy soha nem látott erejű bomba megalkotását teszi lehetővé. Az USA, saját tudományos elitjére támaszkodva Manhattan terv néven indította el azt a kutatás-fejlesztési programját, amelyből Los Alamosban megszületett a fissziós elven működő fegyver, az atombomba. A fegyvert eredetileg a hitleri Németország ellen kívánták bevetni, ám az hamarabb megadta magát 1945. május 8-án, mintsem a fejlesztési folyamat a végére ért volna. A fegyver prototípusának első kísérleti robbantására 1945. július 16-án került sor Alamogordoban a Trinity-teszt keretében, amely alapot adott Harry Truman elnöknek arra, hogy – európai szövetségeseivel előbb közölve a pozitív hírt – a Potsdami Nyilatkozatban kilátásba helyezze Japán számára a minen korábbinál pusztítóbb fegyver bevetését a szigetország ellen. Időközben a háttérben megtörtént a fegyver bevetésének előkészítése – a célpontok kiválasztásával, a bevetést elvégző repülőalakulat felállításával és Tinian szigetén való településével, valamint számos gyakorló bevetéssel – és amikor a Japán kormány érdemben nem reagált arra, hogy feltétel nélküli kapitulációt vártak el tőle a Szövetségesek – sőt a hírszerzéási források jelentették a Japánban megjelent kormányzati visszhangokat, miszerint azok mokusacuval (gyilkos hallgatással) méltatták a nyilatkozatot – Truman elhatározta, hogy bevetik a fegyvert.
Az amerikai fegyveres erők két bombát, a Little Boy kódnevű ágyúcső kialakítású uránbombát és a Fat Man nevű plutóniumbombát szállítottak le – egyiket a USS Indianapolis vitte San Franciscoból Tinianba, a másikat pedig légi úton juttatták el ugyanoda – a bevetésre kijelölt 509. Vegyes Repülőezred települési helyére. Az alakulat pedig a feladathoz megkapta a Boeing legújabb fejlesztését, a szintén vadonatúj B–29 Superfortress bombázógép egy speciális, az atombomba vetésére alkalmas alváltozatát a Silverplate verziót. 1945. július 25-én pedig Carl Spaatz tábornok adta ki a repülőalakulatnak a hadparancsot az atombombák bevetésére, amely szerint a bombát augusztus 3. után kell ledobni Hirosimára, Nagaszakira, Niigatára, vagy Kokurára. A fegyver bevetését azzal indokolta Truman elnök, hogy a már elkészült Downfall hadművelet – Japán főszigeteinek amerikai elfoglalását és a japán hadsereg vereséségét kikényszerítő katonai akció – előzetes elemzése szerint akár milliós számú amerikai és ettől akár nagyságrenddel nagyobb számú japán áldozatra kell számítani, tekintettel az ellenség harcmodorára és etikai beállítottságára, így „humánus” bevetni egy olyan fegyvert, amely „csak” néhány tízezer, esetleg százezer áldozatot szed, mégha azok nagy része civil áldozat is.
1945. augusztus 6-án a parancs szerint több hullámban összesen hét B–29-es szállt fel, hogy az elsődleges célpontra, Hirosimára dobja a Little Boy nevű uránbombát. Az első hullámban időjárásfelderítő gépek adtak jelentést a Hirosima, illetve a másodlagos és a tartalék cél (Nagaszaki és Kokura) feletti időjárásról, amely megfelelőnek mutatkozott a bombavetéshez. A támadásra a Paul Tibbets ezredes vezette, Enola Gay nevű B–29-est jelölték ki, amely kb. 5,5 órányi repülést követően érte el a célkörzetet, a Honsú délnyugati részén fekvő Hirosimát, hogy ott helyi idő szerint 8:15-kor kioldja a bombát. Az atombomba közel 9000 métert zuhanva, kb. 580 méteres magasságban, a levegőben robbant és 16 ± 2 kilotonna TNT-nek (vagy 66,9 ± 8,4 TJ-nak) megfelelő energiát szabadított fel. A bombát ledobó, majd az őt tisztes távolságból követő megfigyelő repülőgépekről is döbbenetes hatásokról számoltak be a gépek személyzetei, ám a földfelszínen ennél sokkal elképesztőbb pusztítást éltek meg a japánok. Döbbenetes – különböző források által – - főre tett azonnali emberveszteség és a házak között is mértéktelen, azonnali pusztítás söpört végig a városon.
Az amerikaiak azt a hatást várták a bombától, hogy a japánok a pusztításból rádöbbennek, hogy az ellenfelük mindent eldöntó erejű fegyver birtokában van és ezért haladáktalanul megadják magukat, ám nem így lett, a japán megadásnak semmiféle jele nem mutatkozott, ezért az USA egy második bomba ledobását is elhatározta. 1945. augusztus 9-én ismét felszállt egy, ezúttal hatgépes támadó formáció, amelyen belül ezúttal a Bockscar nevű B–29 szállította a Fat Man nevű atomtöltetet, amely ezúttal egy plutóniumtöltetű, implóziós szerkezet volt, ami alapjaiban különbözött a hirosimai bombától. A célpont ezúttal Kokura volt, ám az ottani időjárási viszonyok nem tettek lehetővé bombavetést, ezért a gépet a másodlagos célpontra, Nagaszakira irányították, ahol aztán az helyi idő szerint 11:02-kor a parancsnok, Charles W. Sweeney őrnagy kioldotta a bombát, amely úgyszintén a levegőben, kb. 500 méter magasan robbant fel. Ezúttal a plutónium szerkezet 21 ± 2 kt robbanóanyagnak megfelelő (87,9 ± 8,4 TJ) energiát szabadított fel. A hatás némileg kisebb volt a Hirosimában tapasztaltaktól, bár még így is döbbenetes pusztítással járt ebben a városban is (a hatáscsökkenést a város domborzata okozta).
Augusztus 15-én aztán, hat nappal Nagaszaki bombázása után és hét nappal a Szovjetunió hadüzenetének bejelentése után, Japán feltétel nélkül megadta magát a szövetséges erőknek. A megadási nyilatkozatot 1945. szeptember 2-án írták alá, ezzel hivatalosan is lezárva a második világháborút. Már a világháborút követően, Japán amerikai megszállása alatt számos – katonai és civil felhasználásra szánt – felmérés született, amelyek különböző témában vizsgálták az atomrobbanások hatásait. Ezek talán legfontosabbika a túlélők egészségére gyakorolt hatások voltak, amelyek szerint a japán kormány kb. embert ismert el ún. hibakusaként (azaz a „robbanás által sújtott emberekként”), akik között kb. 1 %-nyira tehető az, akit sugárzási hatás ért és emiatt valamilyen megbetegedésben szenvedett. Egy másik, a bombázások után tárgyalt témakör a katonai akciók morális és jogi megközelítése volt. Sokan vélték úgy, hogy az amerikai kormányzat eltúlozta a bombázások szerepét a japán kapitulációban és felvetődött, hogy emiatt etikai, morális kétségek övezik a támadásról szóló döntést, így azok máig heves viták tárgyát képzik, egészen odáig menve, hogy sokan háborús bűncselekménynek, vagy egy új jogi fogalmat meghonosítíva állami terrorizmusnak bélyegzik Hirosima és Nagaszaki atombombázását.
Előzmények
Az atombomba kifejlesztése
1938-ban német tudósok – Otto Hahn és Fritz Strassmann – felfedezték az atommag-hasadás jelenségét, amelyben a fizikusok gigantikus energia felszabadulás lehetőségét jósolták, ha megfelelő méretekben megy végbe. Az óriási, robbanásszerű energiafelszabadulás pedig szinte azonnal adta a gondolatot, hogy a jelenség alkalmas katonai célokra, bomba előállítására, különösen a kor egyre inkább háború felé tendáló hangulatában. A tudományos híreket hamarosan követték olyan értesülések is, amelyek szerint a náci Németország militáns kormányzata azonnal fel is karolta a katonai célú kutatásokat és Uranverein (kb. Uránklub), vagy Uranprojekt néven állami programot indítottak egy fegyver megvalósíthatóságára az urán atommagok hasadását felhasználva.
A német programról ugyan legfeljebb a létezését lehetett tudni, azonban a nácik elől Amerikába emigrált, vagy már eleve ott élő számos zsidó származású tudós rettegve tekintett a lehetőségre, hogy Hitler kezébe egy minden addiginál nagyságrendekkel nagyobb pusztító erejű fegyver kerülhet, ezért Szilárd Leó és Wigner Jenő mindenáron fel akarta hívni az Egyesült Államok vezetésének figyelmét egy ilyen fenyegető veszélyre. Később ebbe az erőfeszítésbe bevonták Albert Einsteint is, akinek nagyobb súlya volt tudományos kérdésekben és így nagyobb befolyást is tudott gyakorolni a kormányzatra. 1939. augusztus 2-án a Szilárd Leó által – Teller Ede és Wigner közreműködésével – megírt levelet Einstein és Szilárd aláírásával juttatták el Franklin D. Roosevelt elnökhöz, aki pozitívan reagált rá. Alig egy hónap múltán kitört a második világháború, ami aztán óriási politikai ösztönzést adott a tudományos ötlet végrehajtására.
Lévén a háború elején az USA még semleges állam, kezdetben az uránnal és a maghasadással kapcsolatos kutatások csak nagyon szerény mederben zajlottak, a kormány megalapította az Uránium Tanácsadó Bizottságot és a US Navy-n keresztül juttatott egy 6000 dolláros támogatást a Columbia Egyetem Enrico Fermi vezette laborjának nukleáris kutatásokra. 1940-ben a Bizottság pedig beolvadt a Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottságba (National Defense Research Committee – NDRC), amely keretek között aztán a kutatásra szánt források óriásit növekedve nagyobb sebességbe kapcsoltak. Az igazi áttörést azonban az hozta, amikor az USA a már háborúban álló Egyesült Királysággal együttműködésre lépett és megosztották egymás kutatási eredményeit. A brit MAUD Bizottság ezek szerint előrébb járt és a kutatásaik szerint elméletileg 10 kg nagyságrendű urán-235-ös izotópjából álló anyag elegendőnek látszott egy bomba előállításához, ami ugyancsak a fegyverkénti alkalmazásához való alkalmasság felé mutatott. 1941 októberében Roosevelt elnök döntésével nemzetközivé vált a program – a britek és Kanada bevonásával – és egy nagyszabású katonai kutatás-fejlesztési program elindításáról döntött.
Két hónappal később, 1941. december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbort, az USA ennek hatására belépett a második világháborúba hadviselő félként és megnyílt a világháború csendes-óceáni hadszíntere majd három nappal később a náci Németország is hadat üzent az USA-nak,. Ez az esemény megadta a végső lökést az atombomba kifejlesztéséhez. Az események hatására a külön erre a célra szakosodott S–1 jelű bizottság kijelölte a fejlesztési program kereteit, amelyek ekkor még csak az urán feldolgozására vonatkoztak. Fél év elteltével aztán a programot az ilyen nagyszabású építkezésekkel és műszaki problémákkal kapcsolatban leginkább tapasztalatot szerzett US Army-hoz rendelték, hogy az legyen a végrehajtója. A műveletet végző katonai parancsnokságot New York Manhattan városrészében állították fel és a kor katonai névadási szokásainak megfelelően a Manhattan projekt, vagy Manhattan terv nevet kapta az általuk felügyelt tevékenység. Különböző személycserék nyomán a program katonai vezetője Leslie Groves ezredes (majd hamarosan tábornok) lett, aki aztán felépítette az egész projekt szervezetét. A projekt infrastruktúráját (épületeket, logisztikát, anyagellátást) a hadsereg biztosította, míg a műszaki tartalmát – amelynek nagy részét még fel kellett találni – a különböző egyetemekről és kutatóhelyekről összeverbuvált tudósok végezték. A sokszor Nobel-díjasokból álló tudóscsapat irányítását Robert Oppenheimer a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora kapta feladatul. A tudósok munkáját egy távoli helyen, az Új-Mexikóban levő Los Alamos mellett, a hadsereg által létrehozott kísérleti telepen hozták létre. A projekt harmadik lábaként pedig a szükséges bomba alapanyagok – az urán-235 és a plutónium-239 – ipari léptékű előállítása jelent meg, amelyre két helyszínen, a Washington állambeli Hanfordban és a Tennessee-beli Oak Ridge-ben állítottak fel gyártóüzemeket.