400px|thumb|Szent Pál apostol működése Pál apostolnak három, a Bibliában leírt térítőútja (misszió) volt. Ezek alatt térített Ciprus szigetén, Fönícia és Szíria partvidékén, Kis-Ázsiában, Macedónia és Görögország területén.

Kis-Ázsia, Ciprus (Kr. u. 47−48) Az első missziós úton Pál útitársa Barnabás, s magukkal vitték még Jánost is, akit Márknak is neveznek (vö. ApCsel 12,12). Eljutottak Ciprus szigetére és Kis-Ázsia környező városaiba (Perge, a pizídiai Antióchia, Ikónium, Lisztra és Derbe). Hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek, köztük zsidókat és pogányokat is, egyházközösségeket alapítottak; az evangéliumért üldöztetésben volt részük.

Az első missziós útról ugyanazon az útvonalon tértek vissza, amerre elindultak, „majd visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába”. Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek.”vö. ApCsel 14,21-23

Bátorították a keresztényeket és meghatározták az idősek feladatait; őrizték a nyájat, valamint mélyítették a hitet, amelyet Krisztus oltott beléjük az apostolok hirdetése által. Az első missziós út több mint 2000 km hosszú volt. Az antióchiai keresztény közösségekhez való visszatérésről Az apostolok cselekedeteiben ezt olvashatjuk: „Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját. Ezután jó ideig ott maradtak a tanítványok körében.”vö. ApCsel 14,27-28

Pál és Barnabás távolléte alatt Antióchiában nézeteltérések alakultak ki. Zsidó keresztények érkeztek Júdeából, akik a: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.”vö. ApCsel 15,1 elvhez tartották magukat, illetve ezt tanították testvéreiknek is. Emiatt a közösség két táborra szakadt, és fennállt a veszélye annak is, hogy Krisztus evangéliumának igazsága megosztottá válik. Ez súlyos probléma lehetett azoknak a keresztényeknek, akik pogányok voltak, akiknek az volt a kérésük, hogy körülmetéljék őket és megtartsák a mózesi törvényt; továbbá Antióchia számára, ahol Pálnak és Barnabásnak tekintélye volt. A kereszténység kezdetekor Jeruzsálem után Antióchia volt a legfontosabb közösség. Ebben a városban nevezték a Krisztus-hívőket először keresztényeknek. Pál és Barnabás Kr. u. 49-ben úgy döntöttek, hogy Jeruzsálembe mennek, hogy ott előterjesszék tanaikat a többi apostolnak is.

Az Antióchiában és Jeruzsálemben lévő egyházi közösségek két szimbolikus közösséget tömörítettek. Az egyik a körülmetéltek, a másik pedig a pogányok egyháza volt. Meg kell említenünk azt is, hogy a körülmetélés, majd a mózesi törvény betartása nem csak az antióchiai és jeruzsálemi közösségekre vonatkozott, hanem az egész ősegyházra, hiszen a kereszténység abban az időben az egész világon terjedt. Az apostolok cselekedeteiben olvashatunk arról az eseményről, amikor „Összegyűltek az apostolok és a presbiterek, hogy megvizsgálják ezt az ügyet.”vö. ApCsel 15,6 Pál és Barnabás elmondták tapasztalataikat a missziós útról: „Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, szívesen fogadta őket az egyház: az apostolok és a presbiterek. Beszámoltak róla, mi mindent tett közreműködésükkel az Isten.”vö. ApCsel 15,4 Pál állásfoglalása Péter és Jakab fellépését erősítette meg. Az apostolok cselekedetei rámutat arra, hogy az egyházban a kezdetektől fogva nem csak egység, hanem a nyitottság is jelen volt.

A jeruzsálemi zsinat végét Jakab szavai értetik meg, s ezekről az összes apostol határozott: „Ezért az a véleményem, hogy nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez, hanem csak azt írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak miattuk, továbbá a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől.”vö. ApCsel 15,19-20

A határozat négy pontot foglalt magába:https://hu.wikipedia.org/wiki/Jeruzs%C3%A1lemi_zsinat Ne egyenek a bálványoknak áldozott eledelből (vö. Lv 17,7-9); Tartózkodni kell a vérüktől (vö. Lv 17,10-14); Ne egyenek a fojtott állatok húsából (vö. Lv 17,13-14); Kerülni kell a paráznaságot (vö. Lv 18,6-23).

Görögország (Kr. u. 49−52) Pál továbbra is gondját viseli az egyházközösségeknek. Azok között akart lenni, akiket megnyert Krisztus számára. Ez a fő célja Pál következő útjának. Azt a helyzetet akarta látni, amelyben az általa alapított közösségek éltek: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.”vö. ApCsel 15,36

Ezen az úton Pál útitársa Szilás, később Timóteus. Az apostol és társai először azokat a közösségeket vették célba, amelyeket az első missziós út során alapítottak, vagyis a Dél-Galíciában található közösségeket: „Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott.”vö. ApCsel 15,37-39 Nem tudni, hogy ez ügyben Pálnak vagy Barnabásnak volt-e igaza. Ha megvizsgáljuk a helyzetet, egyértelmű, hogy Pálnak volt igaza. A konfliktust követően Az apostolok cselekedetei nem tesz említést Barnabásról, az Újszövetség is csak egy-két helyen említi meg (Gal 2,1-9.13; Kol 4,10).

Pál látta, hogy Márk már hasonló konfliktusokat nem tudna elviselni. Ha együtt szolgáltak volna, Márkkal később több probléma lett volna, mint magával a várossal, ahogy evangelizálni akartak. Márk később szolgált Pál mellett – latinból fordított. Tizenöt évvel a történtek után Pál megírja Timóteushoz szóló második levelét, melyben a következőket mondja: „Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem.”vö. 2Tim 4,11 Mindez arra utal, hogy Márk megváltozott. Azután, hogy Barnabás és Márk elváltak, Pál magához vette Szilást, az Ige hirdetőjét, a prófétát, aki Jeruzsálemből jött és Antióchiából származott, és együtt útra keltek. Barnabás és Márk Cipruson szolgált. Pál eközben bejárta a szíriai, a galáciai és a kilíkiai közösségeket „és megszilárdította az egyházakat. Eljutott Derbébe és Lisztrába is.”vö. 15,41; 16,1 Lisztrában Pál találkozik Timóteussal, akiről a lisztrai és az ikóniumi testvérek jó véleménnyel voltak (vö. ApCsel 16,2). Timóteus édesapja görög, édesanyja pedig hívő zsidó asszony volt, aki hitt Krisztusban. Timóteus is zsidónak számított, mert a rabbik törvényei szerint az számított zsidónak, akinek az anyja zsidó volt. Abban az időben ez a nézet már érvényes volt, tehát Timóteus két kultúra – görög és zsidó – hordozója volt. „A lisztrai és ikóniumi testvérek jó véleménnyel voltak róla” (vö. ApCsel 16,2). A helyi közösségekben nagyon kedvelték őt, gyermekkora óta ismerte a Szentírást – ez a görög kultúrában szokatlan volt.vö. 1Tim 1,1-18; 4,12; 6,20 Valószínűleg ezt az édesanyjától tanulta. Pál a Timóteusnak írt második levelében ír arról, hogy édesanyja és nagyanyja is rendelkeztek a tiszta hittel, amely színleléstől mentes volt, majd később ugyanilyen hitre nevelték Timóteust is.vö. 2Tim 1,5 A keresztények közül, akik Pál mellett szolgáltak (Titusz és a többiek), Timóteus volt az, akivel Pál teljes mértékben elégedett volt. Pál felszólította Timóteust arra, hogy csak azt hirdesse, amit tőle hallott,vö. 2Tim 2,1-2 máshol pedig azt mondja, hogy nincs hozzá hasonló, mert mindenki csak a maga javát keresi, s nem a Jézusnak tetsző dolgokat.vö. 2Tim 3,2-5 Pál élete végén a Timóteusnak írt második levelében ezt írja: „Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a hitben, a kitartásban, a szeretetben, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben, amik Antióchiában, Ikoniumban és Lisztrában értek. Mi minden üldöztetést magamra vállaltam! De az Úr mindig kimentett.”vö. 2Tim 3,10-11

A hűség jelképeként Timóteust is körülmetélték. Erre azért volt szükség, mivel a zsidók nem fogadták volna el a szolgálatát, az igehirdetését.

Timóteus csatlakozott Pálhoz és Sziláshoz, s így már hárman indultak útnak az új missziós területre, Görögországba. Útjuk Galácia felé vezetett, majd a Szentírásból a tudomásunkra jut, hogy: „ahogy sorra járták a városokat, lelkükre kötötték, hogy tartsák meg a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak Jeruzsálemben.”vö. ApCsel 16,4 Azután a következőképpen folytatták az utat: „A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát, ezért Frigia és Galácia felé vették útjukat. Amikor Miziába értek, megkísérelték, hogy Bitiniába utazzanak, de Jézus Lelke nem engedte meg nekik. Ezért átvágtak Mizián, és lementek Troászba. Éjszaka Pálnak látomása volt: Egy macedón férfi állt előtte és kérte: „Gyere át Macedóniába, és segíts rajtunk!” A látomás után rajta voltunk, hogy mielőbb útra keljünk Macedóniába, mert biztosak voltunk benne, hogy az Isten rendelt oda minket hirdetni az evangéliumot.”vö. ApCsel 16,6-10

Troászból Filippibe hajóztak. Pál itt kezdte meg a szolgálatát. „Egyszer, ahogy az imádkozóhely felé tartottunk, találkoztunk egy jós szellemtől megszállt leánnyal, aki jóslásaival nagy hasznot hajtott gazdáinak.”vö. ApCsel 16,16 Pál kiűzte a leányból az ördögöt, ami felindulást váltott ki a népből, és Szilással együtt bebörtönözték. Az éjszaka folyamán úgy dicsérték az Urat, hogy még a föld is megremegett, az őr majdnem öngyilkos lett, végül egész háza népével megkeresztelkedett. A nép tudomására jutott, hogy Pál és Szilás római polgárok, akiket anélkül verettek meg, hogy elítélték volna őket. Az egész város megszeppent, ezért kérték Pált, hogy segítőivel együtt hagyja el a várost.

„Áthaladva Amfipoliszon és Apollónián Thesszalonikába értek, ahol a zsidóknak volt zsinagógájuk. Pál szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton beszélt nekik az Írásokról. Azt fejtegette és tanította, hogy a Messiásnak szenvednie kellett és föl kellett támadnia a halálból: „Ez a Messiás az a Jézus, akit én hirdetek nektek.” Néhányan hittek közülük, ezek Pálhoz meg Sziláshoz csatlakoztak egy sereg göröggel és jópár előkelő asszonnyal együtt.”vö. ApCsel 17,1-4 Ezután a következők történtek: „Ám a zsidók irigységükben összeszedték a börtöntöltelék népséget, és csődületet támasztva felizgatták a várost. Felvonultak Jázon háza elé, és megkísérelték, hogy a nép elé vezessék őket. De nem találták meg őket, ezért Jázont néhány testvérrel együtt a városi elöljárók elé hurcolták, s közben ezt kiabálták: „Azok a világfelforgatók itt is megjelentek, és Jázon szállást adott nekik. Szembeszállnak a császár parancsaival, hangoztatták, hogy más a király, Jézus.” Meg is tévesztették ezzel a népet és az elöljárókat, úgyhogy hallgattak rájuk. Előbb biztosítékot kértek Jázontól és a többiektől, s csak akkor bocsátották őket szabadon. A testvérek Pált és Szilást azonnal, még akkor éjszaka útnak indították Bereába. Mihelyt megérkeztek, elmentek a zsidók zsinagógájába”.vö. ApCsel 17,5-10