A filológia (ógörögül φιλολογία, philología) a nyelvek, szövegek és szöveghagyományok történeti vizsgálatának gyűjtőneve. A filológus konkrét forrásokat – például kéziratokat, régi nyomtatványokat, feliratokat vagy egymástól eltérő kiadásokat – vizsgál. Azt kutatja, hogyan keletkezett és változott egy szöveg, illetve mit jelentett a maga korában.
Ide tartozik a szövegkritika és a tudományos szövegkiadás, a történeti nyelvi elemzés, a régi írások és a kéziratos könyvek kutatása, továbbá a szövegek irodalmi, történeti és kulturális értelmezése. A filológia közeli kapcsolatban áll a nyelvészettel, az irodalomtudománnyal, a történettudománnyal, a hermeneutikával és a bibliográfiával.
Gyakori, hogy ugyanaz a mű több, egymástól eltérő formában marad fenn. Ha egy kézirat vagy kiadás a mű valamely szövegállapotát őrzi, szövegtanú; a tanúk közötti eltérés variáns. A kutató rekonstruálhat egy korábbi szövegállapotot, de vizsgálhatja egyetlen kézirat, szerzői változat vagy nyomtatott példány egyedi történetét is.
A 20. század végi New Philology és az anyagfilológia (angolul material philology) az egyedi kéziratokra és a szövegvariáció történeti szerepére irányította a figyelmet. A szerzői és genetikus filológia az írás során keletkezett fogalmazványokat, javításokat és egymást követő szövegváltozatokat kutatja. A digitális filológia ehhez digitális kiadásokat, kereshető szövegadatbázisokat, automatikus összevetést és számítógépes stemmatológiát használ.Paola Italia – Giulia Raboni: What is Authorial Philology?. Cambridge: Open Book Publishers, 2021. doi:10.11647/OBP.0224. (Hozzáférés: 2026. augusztus 28.)
Fogalma és etimológiája
A filológia szó az ógörög φιλολογία (philología) átvétele. Az ugyanebből a szócsaládból való φιλόλογος (philólogos) és φιλολογέω (philologéō) az ókori használatban a beszéd, a tanulás és a műveltség szeretetét is kifejezhette. A Liddell–Scott–Jones görög lexikon a φιλολογέω jelentései között a tanulás kedvelését és a tanulmányozást, a φιλόλογος jelentései között pedig a beszédkedvelő, tanult vagy művelt ember jelentését is megadja. A λόγος (lógos) sokkal tágabb jelentésű, mint a mai „nyelv” szó: jelenthet többek között szót, beszédet, érvelést és számadást. Félrevezető lenne a φιλολογία történeti jelentését egyszerűen „nyelvszeretetként” visszaadni.
A fogalom koronként és tudományterületenként változott. Az ókorban általánosabb műveltségeszményt is jelölhetett; a későbbi európai tudományosságban egyre inkább a nyelvek, irodalmak és történeti szövegek kutatásához kötődött. James Turner tág értelemben használja a filológia fogalmát a nyelvekkel és szövegekkel foglalkozó történeti tudásformákra. Pollock az európai, dél-ázsiai és kelet-ázsiai hagyományokat összehasonlítva a szövegek értelmezésének és történeti jelentésük feltárásának tudományaként írja le a filológiát.
A magyar szóhasználatban szintén több jelentésréteg alakult ki. Nyomárkay István áttekintése szerint Szenczi Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc szótáraiban a philologia az „ékesen szólás szeretéséhez” kapcsolódott. A 19. századi magyar szótárak már a tudományos tanulmányozás, az irodalom kutatása, a régi írók magyarázata és a nyelvtudomány jelentését is rögzítették. A 19–20. században a klasszika-filológia, a modern filológiák és több nyelvi-irodalmi szakterület intézményi megnevezésében is meghonosodott a szó.
Tárgya és módszerei
Szövegtanú, variáns és korpusz
A filológus konkrét dokumentumokból indul ki. Egy középkori költemény például fennmaradhat három kéziratban, amelyek ugyanazon a helyen három különböző szót őriznek. Mindhárom kézirat szövegtanú: arról tanúskodik, hogy a mű valamely szövegállapota létezett. Az eltérő olvasatokat variánsoknak nevezzük.
A különbség eredhet elírásból vagy kihagyásból, tudatos szerkesztői vagy szerzői változtatásból, nyelvi korszerűsítésből vagy a dokumentum sérüléséből. A filológusnak meg kell állapítania az eltérés keletkezésének idejét és körülményeit. Egy olvasat értékét önmagában nem dönti el, hány tanú őrzi: figyelembe kell venni a kéziratok korát és rokonságát, a nyelvtani formát, a szerző vagy másoló szokásait és a szövegösszefüggést.
A variáns fogalma szövegkultúránként eltérő. A kézzel másolt, szóban továbbadott vagy rituálisan rögzített hagyományokban a változatok az élő továbbadás természetes részei is lehetnek. A Variants and Variance in Classical Textual Cultures mezopotámiai, szanszkrit, buddhista, korai kínai, görög, latin, rabbinikus, arab és középkori európai példákat hasonlít össze, és azt vizsgálja, miként különbözött az „azonos szöveg”, a változat és a hiba fogalma az egyes hagyományokban.
A kutatáshoz összegyűjtött szövegek vagy dokumentumok együttesét korpusznak nevezzük. A korpusz állhat egyetlen töredékből, kéziratból vagy szerzői javításból is, de kiterjedt dokumentumgyűjteményt is felölelhet.
Szövegkritika és stemmatológia
A szövegkritika a fennmaradt tanúk és olvasataik alapján tárja fel egy mű szövegtörténetét. A kutató felkutatja és leírja a szóba jöhető tanúkat, majd összeveti őket. Az összevetés szakneve kolláció (latinul collatio); ebből látható, hol egyeznek és hol térnek el a tanúk.
Egyszerű esetben a közös eltérésekből következtetni lehet arra, mely kéziratok állnak közelebb egymáshoz. Ha például két későbbi kézirat ugyanazt a ritka másolási hibát tartalmazza, ez arra utalhat, hogy közös előzményből származnak. Az ilyen kapcsolatok kutatása a stemmatológia. A feltételezett rokonságot gyakran stemma codicum, vagyis kézirati családfa szemlélteti. Az ábra a másolási leszármazás feltételezett viszonyait mutatja.
A genealógiai módszer a 19. században formálódott ki, és gyakran Karl Lachmann nevéhez kapcsolják. A módszertörténeti kutatás szerint több filológus munkája járult hozzá a közös hibákon alapuló eljárások és a kézirati családfák kialakulásához; Lachmann szerepe meghatározó volt a módszer rendszerezésében és a kritikai kiadás gyakorlatában.
A családfa akkor alkalmazható megbízhatóan, ha a szöveghagyomány leszármazási modell szerint írható le. Ha a másoló több előképet használt, egy kézirat különböző források olvasatait keverheti; ezt kontaminációnak nevezik. Nagyfokú átdolgozás, töredékes fennmaradás vagy bizonytalan variánsok gyengíthetik a családfa bizonyító erejét. A modern stemmatológia a hagyományos elemzés mellett statisztikai és számítógépes módszereket is alkalmaz.
Ha egy szöveghely valamennyi fennmaradt tanúban hibásnak vagy értelmetlennek látszik, a szerkesztő javítást javasolhat. Az emendatio a romlottnak ítélt szöveghely javítása; a forrásokban nem olvasható, következtetéssel rekonstruált olvasat a konjektúra. A döntéshez nyelvtani, metrikai, stiláris, történeti és hagyománytörténeti adatok is felhasználhatók.
Tudományos szövegkiadás
A kritikai kiadás elnevezésében a „kritikai” jelző tudományos, forráskritikai ellenőrzésre utal, nem bírálatra. A szerkesztő megadja, mely szövegtanúkat és milyen elvek alapján használt, a közölt szöveg mellett pedig rögzíti a lényeges eltérő olvasatokat és saját beavatkozásait. A kiadás így megmutatja, hogy egy adott szó vagy mondat milyen forrásokon alapul.
A kritikai apparátus a főszöveg alatt vagy külön jegyzetapparátusban sorolja fel a fontos variánsokat. Egy egyszerű bejegyzés jelezheti például, hogy az A kézirat „élet”, a B kézirat „életet” alakot őriz, a C pedig kihagyja a szót. Az olvasó ebből követheti a szerkesztő döntését, és maga is mérlegelheti a többi olvasatot.
A tudományos kiadások célja eltérő lehet. A hasonmás (fakszimile) a forrás képét közli. A diplomatikus átírás betűhűen vagy ahhoz közel rögzíti egy dokumentum írásmódját, rövidítéseit és más sajátosságait. A normalizált kiadás az olvashatóság kedvéért egységesít bizonyos történeti írásmódbeli jelenségeket. A szerzői és genetikus kiadás az alkotás több fázisát – például fogalmazványt, tisztázatot, korrektúrát és későbbi átdolgozást – is egymás mellé állíthatja.
A kiadástípus megválasztása a forrásanyagtól és a kutatás céljától függ. Egy középkori, sok kéziratban fennmaradt mű esetében a kézirathagyomány rokonsága kerülhet előtérbe; egy 20. századi szerző hagyatékánál a fogalmazványok és javítások sorrendje lehet a fő kérdés. A filológiai kiadás közli a szöveget, és rögzíti azokat az adatokat, amelyek alapján a szerkesztő a szöveget megállapította.
Kéziratok és nyomtatványok
A hordozó anyaga és felépítése is árulkodhat a szöveg koráról és történetéről. A Paleográfia a régi írások formáját és változását, a kodikológia a kéziratos könyvek anyagi szerkezetét és készítését, a papirológia főként a papiruszon fennmaradt dokumentumokat, az epigráfia pedig a tartós anyagokra írt vagy vésett feliratokat kutatja. Ezek alapján keltezhető a dokumentum, tisztázható az eredete, és elkülöníthetők a szöveg különböző rétegei.
A Kódex lapokból, illetve ívfüzetekből összeállított, lapozható könyvforma. A tekercstől eltérő szerkezete már az ókorban elterjedt, később pedig a nyomtatott könyv alapformájává vált. A szaknyelv a Kódex szót gyakran kéziratos könyv értelemben használja.
A kéziratos könyveket kolostori scriptoriumokban, udvari és egyetemi központokban, továbbá világi műhelyekben készítették. A késő középkorban hivatásos másolók és a könyvkereskedelemhez kapcsolódó mesterségek is részt vettek a könyvtermelésben. Egy kézirat vizsgálatakor az írnok, a díszítő, a javító, a megrendelő és a későbbi használók nyomai is fontosak lehetnek.
A nyugati könyvtörténet az 1500 végéig megjelent európai nyomtatványokat hagyományosan ősnyomtatványokként különíti el. A kéziratok készítése a Könyvnyomtatás elterjedése után is folytatódott.
jobbra|bélyegkép|Az Arkhimédész-palimpszeszt egyik lapja. A korábban lekapart, majd újraírt Pergamen alsó szövegrétegének feltárásához filológiai, paleográfiai és természettudományos módszereket is használtak.
A 15. század közepén Nyugat-Európában elterjedt a Gutenberg nevéhez kötött, mozgatható fémbetűs nyomtatás. Ez átalakította a szövegek sokszorosítását. Ugyanazon kiadás példányai között is lehettek eltérések: nyomtatás közben javíthatták vagy újraszedhették a szöveget, sajtóhibák keletkezhettek, később pedig a szerző is módosíthatta a művet. A nyomtatott könyv is lehet történeti szövegtanú.
Kommentár és történeti nyelvi elemzés
A filológiai kommentár összegyűjti és magyarázza a szöveg megértéséhez szükséges adatokat. Feloldhat régi szavakat és nyelvtani alakokat, azonosíthat személyeket, helyeket és idézeteket, bemutathat történeti eseményeket, jogi vagy vallási fogalmakat és párhuzamos szöveghelyeket. Olyan korabeli ismereteket is megmagyarázhat, amelyek a mű eredeti olvasói számára maguktól értetődők lehettek, a mai olvasónak viszont már nem azok.
A történeti nyelvészet a hangalak, a nyelvtan és a szókincs változását kutatja. A filológus egy szó korabeli jelentését régi szótárakból, párhuzamos előfordulásokból és rokon szövegekből állapíthatja meg. A történeti nyelvésznek ellenőriznie kell, hogy egy adat valóban az adott korból származik-e, vagy későbbi másoló, illetve szerkesztő változtatta meg.
Ha egy szó valamely jelentése csak évszázadokkal a dokumentum feltételezett kelte után jelenik meg a forrásokban, az a keltezést is kétségessé teheti. Hasonlóan árulkodó lehet egy későbbi intézményre, címre, pénznévre vagy fogalomra utaló anakronizmus. Lorenzo Valla ilyen nyelvi és történeti érveket használt a Constantinusi adománylevél vizsgálatakor.
Története
Ókori és más premodern hagyományok
Szövegek javítására, magyarázatára, nyelvi elemzésére és továbbadására több ókori és premodern kultúrában önálló tudományos gyakorlatok alakultak ki. Az ókori görög és római, a dél-ázsiai, a kelet-ázsiai és a közel-keleti hagyományok saját intézményekben, vallási és oktatási rendszerekben, eltérő írás- és könyvkultúrákban fejlődtek. A filológia modern egyetemi diszciplínája jóval később, főként a 18–19. századi Európában intézményesült.