„A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van” – Hermann Ebbinghaus. Az EMBER különböző megközelítései lehetségesek. Egyik ezek közül a tudományos hozzáállás. A mai "funkcionalizmus" a 19. században, Arisztotelészig menően, a mentális/lelki életet „szoftverként”, elme-üzemként kezelte. A hagyomány- és társadalom működés – evolúciós/ darwini fejlődés része, átélésemben. Az ember megismerése modellekben válik hatékonnyá. Az ember egyéni különbségei – értékek. A társadalmi korlát – hosszú távon – beszűkít és torzít. Hasznos a tárgyszerű /objektív elemzés. Az elvileg nem cáfolható, bármely nézetben elfogadható állítás – nem tudományos. A pszichológia /lélektan beágyazódása más tudományba – a fogalmi és empirikus /tapasztalt kontextusban /szövegkörnyezetben meggyőz a konkrét, átélhető törvényszerűségek igazában. A tudomány tévedéseit, divatjait és zsákutcáit társadalmi tényezők magyarázzák. Magyaráznunk kell a tudomány-igazság eszméinek keletkezését is. Minden tudós – a társadalom tagja is, érzelmi motivációk kölcsönhatásában „üzemel”. A társadalom- és környezet nem szándékolt befolyása kutatható.Pléh Csaba (2010). Osiris Kiadó, Budapest. A lélektan története. / Bevezetés alapján

Filozófiai gyökerek

A pszichológia gyökerei az ókori görög filozófusokig (Platón, Szókratész, Arisztotelész) vezethetők vissza, akik számos kérdést és lehetséges választ fogalmaznak meg az emberi lélek természetével kapcsolatban. A pszichológia terminus megalkotását Rudolph Gocleniusnak, egy német skolasztikus filozófusnak tulajdonítják (1590). A szó elterjedésében döntő szerepet játszott a szintén német filozófus Christian Wolff, aki a lélek szerkezetéről szóló műveinek címévé is tette (1732).

A természettudományok – így a mai értelemben vett tudományos pszichológia – megszületésében döntő jelentőséggel bírt a 17-18. századi felvilágosodás folyamata, amely során az európai gondolkodás egyre inkább megszabadult a vallási, egyházi tekintélytiszteletre alapozott érveléstől. A világ megismerésének módjára és az emberi lélek tulajdonságára két, egymástól eltérő filozófiai irányzat, a racionalizmus és az empirizmus is igyekezett magyarázatot adni. Mindkettő nagy hatással volt a későbbi pszichológia emberképére.

Racionalizmus bélyegkép|150px|Frans Hals: Descartes A racionalizmus René Descartes (1596–1650) nevéhez fűződik, aki úgy gondolta, a tudást, azaz a megismerést nem a tekintélyre, hanem magára az emberi észre, rációra kell alapozni. Munkássága döntő részben hozzájárult a természettudományos gondolkodás kialakulásához. Az emberi lélekről való gondolatai ma is visszaköszönnek nemcsak a pszichológiai, hanem a hétköznapi gondolkodásban is. A modern pszichológia szempontjából a legfontosabb felvetései:

Test-lélek viszony. Descartes szerint a test kizárólag a mechanika törvényszerűségeinek megfelelően működő gép, míg a lélek a testtől független, a gondolkodás képességével jellemezhető képződmény. Az élővilágban egyedül az ember rendelkezik mindkettővel. Mivel a lélek a "gépben lakozó szellem", ezért valahogyan kapcsolatban kell lenniük egymással. Descartes magyarázatában a testi idegek szállítják az életszellemeket. Mivel a lélek egységes és oszthatatlan, ezért az agynak azon szervéből kell, hogy származzon, amelyből csak egy van. Descartes szerint ez a tobozmirigy. Ilyen módon Descartes-nak sikerült összekapcsolnia a két független entitást, ezt nevezik interakcionista dualizmusnak. Mai szemmel nézve, ha nem a konkrét magyarázatot, hanem a feltevést vizsgáljuk, akkor Descartes valójában a reflexműködés folyamatáról, a pszichológiai tulajdonságok agyi lokalizációjáról, a test és a lélek egymásra hatásáról (ld. pszichoszomatika) szól, ami mindmáig központi témája a pszichológiának. A tudatosság személyes természete. Descartes szerint az ember élményei csak önmaga számára hozzáférhetőek közvetlenül, mások számára nem megfigyelhetőek.Descart számára a matematika egységben kezelte a Világ jelenségeit. /Descartes és a tudományos módszer „Értekezés a módszerről” 60-61. o. A pszichoanalízis legfontosabb újításának, a tudattalan fogalmának bevezetése pont ezt a nézetet kérdőjelezi meg: vajon mennyire fér hozzá az ember a saját, nem tudatos történéseihez? Vajon mennyire férhet hozzá ehhez egy külső megfigyelő (például a pszichoanalitikus?). A gondolkodás és nyelv kapcsolata. A lélek legfontosabb funkciója a gondolkodás, ennek a külső megnyilvánulása pedig a beszéd, illetve a nyelv, ezért ennek vizsgálatára különös figyelmet kell fordítani. Ma külön tudományterület, a pszicholingvisztika foglalkozik ennek kutatásával. "A velünk született eszmék" fogalma. Descartes feltételezte, hogy léteznek olyan örök igazságok, általános fogalmak, melyek nem a tapasztalat útján, hanem veleszületetten, születéstől fogva jelen vannak az emberben. Ezt a tételt (nativizmus) támadta az empirista filozófiai iskola. A mai pszichológiában azonban más formában, de szintén felmerül a biológiailag veleszületett tudás létezése. Noam Chomsky például a nyelvelsajátítás képességét ilyen genetikailag meghatározott tulajdonságnak tartja, vagy az evolúciós pszichológia feltételez olyan tudást, ami tanulás nélkül is megvan az emberben (például bizonyos állatoktól való félelem).

Empirizmus bélyegkép|John Locke|150px

A brit empirizmus a 17. század végén bontakozott ki Angliában és Skóciában. Egyik legfontosabb képviselője John Locke (1632–1704), amellett érvelt, hogy az ember elméje születéskor nem hordoz semmilyen tudást, hanem üres lap (latinul: tabula rasa). Erre a lapra minden tudást, ismeretet a külvilágból eredő tapasztalás ír rá. Locke három folyamatot vizsgált, amellyel az üres lap "feltöltődik": Észlelés, melynek során az elmében létrejönnek az ideák, a külvilág pszichés lenyomatai. Asszociáció, az ideák összekapcsolásának folyamata a korábbi tapasztalatok alapján. Absztrakció, aminek hatására az elme az egyes ideákból a közös jegyek elvonásával absztrakt fogalmak, ideák létrehozására képes (ezt nevezik Locke-i absztrakciónak).

David Hume (1711–1776) vetette fel, hogy a pszichés folyamatok (az asszociáció törvényszerűségei) is ugyanolyan oksági törvények alapján működnek, mint a fizikai világ kölcsönhatásai. Ez nagy jelentőséggel bírt a természettudományos pszichológia kialakulásában, mert így ezek a folyamatok is ugyanúgy tanulmányozhatóak, mint például a gravitáció törvényei.

John Stuart Mill (1806-–1873) Hume tételét továbbgondolva, filozófia rendszerében az asszociáció törvényeit kutató pszichológiának hasonló szerepet szán a társadalomtudományok között, mint amivel a természettudományok terén a fizika rendelkezik.

Az empirizmus igen erőteljes hatást gyakorolt a 20. század elején domináló pszichológiai nézőpontra, a behaviorizmusra, illetve a mai kognitív pszichológia bizonyos irányzataira (például konnekcionizmus).

A tudományos pszichológia megszületése A 19. században a természettudományok fejlődése és a pozitivizmus térhódítása nagymértékben hozzájárult a filozófiától függetlenné váló tudományos pszichológia kialakulásához.

A természettudományok fejlődése Reflexelmélet A reflex-fogalom őse már Descartes munkásságában felfedezhető, de a mai értelemben vett reflexműködés vizsgálata a 18.-19. században kezdődött. César Julien-Jean Le Gallois (1770–1814) idegirtásos kísérletekkel bebizonyította, hogy a reflexműködések központja a gerincvelő. Az angol Bell 1821-ben és a francia François Magendie 1822-ben azonosítják az alapvető anatómiai viszonyokat és megállapítják, hogy a gerincvelő elülső szarvából kiinduló idegek a mozgásokat, a hátulsó szarvból kilépő idegek pedig az érző működéseket közvetítik.

A reflexműködés egyre pontosabb megismerése lehetővé tette, hogy egyszerű viselkedéseket, inger-válasz kapcsolatokat tisztán fiziológiai úton (misztikus erők, életszellemek nélkül) vizsgálni és magyarázni tudjanak. Ivan Pavlov (1849–1936) munkásságában a reflex fogalmát kiterjesztette egy minden viselkedést magyarázó általános elvvé, melyre átfogó pszichológiai rendszerét építette.

Frenológia

A frenológia tudományának létrehozása az osztrák anatómus Franz Gall (1758–1828) nevéhez fűződik. Gall szerint a lelki jelenségek "székhelye" az agy, de a működések döntően nem az agykamrákhoz (ahogy azt akkoriban gondolták), hanem a szürkeállományhoz kapcsolódnak. Feltételezte továbbá, hogy bizonyos képességekért bizonyos agyterületek felelősek. Ilyen módon Gall elmélete a pszichés tulajdonságok agyi lokalizációjának előfutáraként tekinthető. Gall azonban azt is állította, hogy az egyes agyterületek méretei megállapíthatóak a koponya dudorainak méretéből, így a dudorok méretének elemzésével megállapíthatóak az adott ember lelki tulajdonságai. Mára ezt a nézetet teljes mértékben megcáfolták, de Gall korában hihetetlen népszerűségnek örvendett.

A frenológia elmélete (vagy annak cáfolása) inspirálóan hatott az agyi lokalizáció kutatására. A magasabb rendű emberi funkciók területén Paul Broca (1824–1880) 1861-ben azonosította a motoros afázia (beszédprodukció nyelvi zavara) és Carl Wernicke (1848–1905) 1874-ben a szenzoros afázia (beszédmegértés nyelvi zavara) kialakulásáért felelős agyterületeket. A lokalizációs kutatások és a reflexműködés neurológiailag alátámasztott jellegzetességei (például a Bell-Magendie szabály) egyre biztosabb hátteret adtak az idegrendszeri folyamatok megértéséhez.

Pszichofizika

A pszichofizika a fizikai világ és annak mentális leképezése között viszonyt vizsgáló tudományterület. A 19. század során a lelki jelenségek precíz, természettudományos módszerekkel történő tanulmányozásának fontos eszközévé vált a mérés, amely lehetővé tette a megfigyelt jelenségek matematizálását. A reflexműködések (például reakcióidők) vizsgálata mellett az érzékelés tanulmányozása járult hozzá a pszichofizika kialakulásához, amely ma is a kísérleti pszichológia fontos részét képezi.

Ernest Heinrich Weber (1795–1878) a lipcsei Egyetemen dolgozó fiziológus és anatómus volt, aki felfedezte, hogy a különböző érzékleti modalitások (például látás, hallás, tapintás) esetében az érzékenység nem az ingerek abszolút nagyságára, hanem a különböző ingerek közötti különbség arányára érzékeny.

Neurológia

A neurológia orvosi szakterület, amely az idegrendszer rendellenességeivel foglalkozik. Pontosabban az összes olyan betegség diagnosztizálásával és gyógyításával, amelyek kapcsolatba hozhatóak a központi- és a perifériás idegrendszerrel.

Evolúciós elmélet

Az élővilág evolúciója azt jelenti, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok folyamatosan átalakulnak, új fajok keletkeznek, régiek kihalnak.

Az evolúció természetes kiválasztódáson alapuló elméletét először Charles Darwin (1809–1882) és Alfred Russel Wallace (1823–1913) vetette fel, a fajok eredetének, azaz a divergencia mechanizmusának részletes leírására először Darwin A fajok eredete (1859) című könyvében került sor. Darwin és Wallace munkássága alapján a természetes szelekció általi evolúció a tudományos közösségben és a laikus közönség széles körében egyaránt általánosan elfogadott ténnyé vált. Az 1930-as években a darwini szelekciót és a mendeli öröklődés elméletét a modern evolúciós szintézis foglalta közös keretbe, kapcsolatot teremtve ezzel az evolúció egységei (gének) és az evolúció mechanizmusa (természetes kiválasztódás) között.

A pozitivizmus térhódítása

A 19. század végére érkezett el az ideje az önálló tudományos pszichológia megszületésének. Ekkorra a különböző filozófiai iskolák megfogalmazták a legfontosabb kérdéseket az emberi lélek természetére vonatkozóan. A természettudományok fejlődése lehetővé tette az egyszerűbb viselkedések magyarázatát (például a reflexműködések fiziológiai leírása), valamint megteremtette a precíz kísérletezés módszertanát. Charles Darwin evolúciós elmélete amellett, hogy további fontos kérdéseket vetett fel az emberrel kapcsolatban, lehetővé tette, hogy a lelki folyamatok vizsgálatához se kelljen kilépni a természettudományos gondolkodás kereteiből.