Cnaeus Pompeius Magnus (i. e. 106. szeptember 29. – i. e. 48. szeptember 28.) római hadvezér és államférfi. Jelentős szerepet játszott a Római Köztársaság császársággá való átalakulásában. Pályafutása elején a diktátor Sulla pártfogoltja volt, később Iulius Caesar politikai szövetsége, végül pedig ellensége.
Pompeius tekintélyes szenátori családból származott és már fiatalon katonai pályára lépett. Az i. e. 83-81 közötti polgárháborúban Sullát szolgálva jelentős katonai sikereket ért el és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Politikai befolyásának köszönhetően először úgy választották consullá, hogy nem érte el az ehhez szükséges életkort. Összesen három alkalommal viselt consuli tisztséget, háromszor tartott diadalmenetet. Hadvezérként jelentős sikereket ért el a Sertorius-lázadás és a Spartacus-felkelés, valamint a harmadik mithridatészi háború során.
I. e. 60-ban Caesarral és Crassusszal közösen megalapították az első triumvirátust, amelyet Caesar lányával, Iuliával kötött házasságával szilárdított meg. A szövetség Iulia és Crassus halálát követően i. e. 53-ban felbomlott, Pompeius pedig csatlakozott a szenátus Caesar-ellenes frakciójához. Versengésük polgárháborúhoz vezetett, ahol Pompeius az i. e. 48-as pharsalusi csatában vereséget szenvedett. Egyiptomban keresett menedéket, ahol XIII. Ptolemaiosz meggyilkoltatta.
Ifjúsága
Pompeius i. e. 106. szeptember 29-én született Picenumban, tekintélyes arisztokrata családban. Apja, a kapzsisága, kétszínűsége és kegyetlensége miatt népszerűtlen Cnaeus Pompeius Strabo volt a családból az első aki szenátori rangot szerzett Rómában és i. e. 89-ben consullá is választották. A felcseperedett Pompeius korán megkezdte állami szolgálatát, apjával együtt harcolt az i. e. 91-87 közötti szövetséges háborúban.
A másfél évszázaddal később élt Plutarkhosz szerint a fiatal Pompeius apjával ellentétben igen népszerű volt "józan életmódja, nagy tehetsége a fegyverforgatásban, szónoki képességének meggyőző ereje, jellemének megbízhatósága, jó modora a társas érintkezésben" miatt, és mert "nála senki nem volt kevésbé alkalmatlankodó, ha kért valamit, sem szívélyesebb, ha szolgálatot tehetett annak, aki kért tőle; egyéb jó tulajdonságaihoz járult az is, hogy tudott adni fölényének fitogtatása nélkül, és tudott elfogadni is méltóságteljesen." Külsejét illetően "haját hátrafésülve viselte, különös formájú szemének sóvárgó tekintete bizonyos (inkább látszólagos, mint valóságos) hasonlóságot árult el Alexandrosz király (Nagy Sándor) képmásaival".Plutarkhosz:Párhuzamos életrajzok - Pompeius
Apja i. e. 87-ben meghalt, amikor seregével Rómába vonult a két consul, Cnaeus Octavius and Lucius Cornelius Cinna polgárháborújának idején. Plutarkhosz szerint belecsapott a villám, más források szerint a táborában dúló vérhasjárvány vitte el.Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok: Pompeius Strabót halála előtt a közjavak eltulajdonításával vádolták; örököseként Pompeiusnak kellett bíróság elé állnia. Felmentették, sőt feleségül vette a bíró lányát, Antistiát.
Ebben az évben a római politika egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy Lucius Cornelius Sullát kinevezték az első mithridatészi háborúban keletre küldendő hadsereg élére; a hadjárat hatalmas zsákmány szerzésére nyújtott lehetőséget. Távolléte alatt azonban riválisai, Lucius Cornelius Cinna, Cnaeus Papirius Carbo és az ifjabb Caius Marius irányításuk alá vonták a szenátust. Mikor Sulla i. e. 83-ban visszatért, kitört a polgárháború.
Sulla polgárháborújában Pompeius Sulla pártjára állt, de nem akart afféle menekültként érkezni hozzá. Még a consul visszatérése előtt Picenumban apja régi klienseiből és veteránjaiból három légiót szerelt fel a saját vagyonából. Mikor 83 tavaszán Sulla partra szállt Brundisiumban, Pompeius elévonult. A szenátus három sereget küldött ellenük, hogy megakadályozzák csapataik egyesülését. Az egyiket megfutamította, mire a három ellenséges parancsnok, nem tudva megegyezni a megfelelő taktikában, inkább visszavonult. Pompeius diadalmasan érkezett Sulla táborában, aki imperatorként (győztes hadvezérként) fogadta.
Még ugyanebben az évben a tél beállta előtt Sulla Picenumba küldte Pompeiust, hogy még több katonát toborozzon. 82-ben folytatódtak az ellenségeskedések. Sulla Rómának vonult, míg alvezérét, Metellust Gallia Cisalpinába küldte Caius Papirius Carbo consul ellen. Pompeius ekkor Metellus lovassági parancsnoka volt. Az Aesis folyónál hat órás csatában sikerült legyőzniük Caius Carrinas praetort, de aztán Carbo blokád alá vette őket. Mikor hírét vették, hogy Sulla Sacriportusnál győzelmet aratott, a consul visszavonult Ariminumba, de eközben Pompeius lovassága folyamatosan zaklatta. Később Metellus megfutamította Caius Marcius Censorinus csapatait, Pompeius lovasai pedig még a táboruk elérése előtt elfogták a menekülő katonákat, majd elfoglalták és kifosztották bázisukat, Sena Gallica városát. Ezt követően Metellus északnyugaton maradt, Pompeiust pedig lerendelték délre, Sulla személyes parancsnoksága alá. 170px|bélyegkép|Ifjabb Marius szökése Praenestéből A Via Flaminián délnyugat felé haladva csatlakozott hozzá Marcus Licinius Crassus, majd közösen ismét vereséget mértek Carrinasra és ostrom alá vették Spoletiumban; a praetornak azonban sikerült kiszöknie a gyűrűből. Ezután visszaverte Censorinus próbálkozását, hogy felmentse a Praenestében ostrom alatt tartott ifjabb Caius Mariust. A szenátusi párt egyik vezéralakja továbbra is blokád alatt maradt, eközben Metellus északot teljesen az uralma alá vonta; Cinna frakciójának ellenállása hamarosan megtört.
82 végén a szenátus újabb kísérletet tett Praeneste felmentésére. Egy tízezres sereget küldtek, amelyet szamniszokkal és lucaniaiakkal erősítettek meg (ezek Sulla esküdt ellenségei voltak a szövetséges háború atrocitásai miatt). Az ostromgyűrűt nem tudták áttörni, ezért visszaindultak Rómába, de Sulla még idejekorán utolérte és a Porta Collinánál legyőzte őket. A szenátusi sereget üldöző Pompeius már csak a győztes csata után érkezett meg.
Az év végére Sulla kiűzte ellenfeleit Itáliából és a szenátus dictatorrá nevezte ki. Szövetségük megerősítésére rávette Pompeiust, hogy váljon el feleségétől és vegye el az ő mostohalányát, Aemiliát. Plutarkhosz szerint Aemilia ekkor teherben volt előző férjétől és aztán belehalt a szülésbe.
Szicília, Africa és Lepidus lázadása Az életben maradt ellenpártiak Szicíliára menekültek, amelynek szövetségesük, Marcus Perperna volt a propraetora. Őket segítette Carbo flottája is, Cnaeus Domitius Ahenobarbus pedig elfoglalta Africa provinciát. Pompeius nagy erőkkel szállt partra a szigeten: Sulla hat légiót és 120 hadihajóból és 800 szállítóhajóból álló flottát bocsátott a rendelkezésére. Perperna elmenekült, Carbót pedig elfogták és kivégezték.. Bár Pompeius azt állította, hogy Carbo megérdemelte sorsát a római polgárok ellen elkövetett bűnei miatt, ellenfelei ráragasztották a "fiatal mészáros" (adulescentulus carnifex) csúfnevet.
Pompeis ezután sógorára, Caius Memmiusra bízta Szicíliát, maga pedig áthajózott Africába. Az uticai csatában legyőzte és megölte Ahenobarbust, aztán meghódította Numidiát és kivégeztette Hiarbas királyt, aki a Mariusok szövetségese volt. A numida trónra az elűzött II. Hiempsal került vissza. Sikerei miatt katonái ekkor ragasztották a Magnus (Nagy) melléknevet (Nagy Sándorra is utalva, akire állítólag hasonlított némileg). Pompeius aztán a jelzőt formálisan is beillesztette a nevébe.
Mikor visszatért Rómába, kérte hogy diadalmenetet tarthasson, bár korábban még nem fordult elő hogy ilyen fiatalembernek megengedték a triumphus megtartását. Nem is bocsátotta el katonáit, míg Sulla bele nem egyezett, bár a dictator igyekezett Pompeius dicsőségét kisebbíteni azzal, hogy egyidejűleg Lucius Licinius Murena és Caius Valerius Flaccus is felvonulhatott. Pompeius ezt követően harmadszor is megházasodott, a befolyásos Metellus családba tartozó Mucia Tertiát vette feleségül. Három gyermekük született: ifjabb Cnaeus Pompeius, Pompeia Magna, és Sextus Pompeius. I. e. 61-ben elváltak.
Pompeius támogatta Marcus Aemilius Lepidus i. e. 78-as consuli jelölését; Plutarkhosz szerint ezt Sulla ellenében tette, de a mai történészek cáfolták állítását. Ugyanebben az évben meghalt Sulla és Lepidus igyekezett megakadályozni állami temetését és egyes törvényeit is vissza akarta vonatni. 77 januárjában kinevezték Gallia Transalpina proconsuljává. Amikor a szenátus visszarendelte Rómába, Lepidus cserébe újabb consuli jelölést követelt, amit egyöntetűen elutasítottak. Lepidus erre seregével Róma felé indult és a szenátus Pompeiust bízta meg a védekezéssel.
Pompeius összehívta picenumi veteránjait, majd északra vonulva ostrom alá vette Gallia Cisalpina székhelyét, Mutinát, amelyet Lepidus szövetségese, Marcus Iunius Brutus védett. Hosszas ostrom után Brutus megadta magát, de másnap meggyilkolták, állítólag Pompeius utasítására. Catulus ezt követően Róma közelében legyőzte Lepidust, akinek utóvédjét Pompeius fogta el. Lepidus megmaradt híveivel Szardíniára menekült, ahol aztán meghalt.
A Sertorius-háború bélyegkép|180px|Pompeius mellszobra (Louvre) I. e. 80-ban a Marius-párt egyik prominens alakja, a Sulla által proskripciós listára tett Quintus Sertorius felkelést kezdett, amihez további száműzöttek (mint pl. Perperna) is csatlakoztak. A helyi ibériai törzseket is a pártjára állította és gerillataktikával legyőzve Quintus Caecilius Metellus Piust, gyakorlatilag átvette az ellenőrzést Hispania Ulterior provinciában. Ezt követően legyőzte a többi ellene küldött hadvezért is és kiterjesztette uralmát Hispania Citeriorra. A szenátus ezután a proconsuli hatáskörrel felruházott Pompeiust küldte ellene (tulajdonképpen törvénytelenül, mert ilyen pozícióhoz még nem töltött be elegendő állami tisztséget, de Pompeiusnak voltak szövetségesei a szenátusban, katonai dicsőségre vágyott és hajlamos volt áthágni a konvenciókat).
Pompeius nem becsülte le a Sertorius jelentette veszélyt, 30 ezer gyalogosból és ezer lovasból álló hadsereget gyűjtött össze. Útközben Hispania felé levert egy helyi lázadást Gallia Narbonensis provinciában, majd Narbo Martius közelében téli táborba vonult. I. e. 76 elején átkelt a Col de Portet hágón és benyomult az Ibériai-félszigetre. Következő öt évét itt töltötte. Érkezésekor a felkelők egy része átpártolt hozzá, de aztán a lauroni csatában súlyos vereséget szenvedett, elvesztette emberei harmadát, miközben Sertoriusnak alig voltak veszteségei.Appian, Bellum Civile, 1.109 Hadserege mellett Pompeius renoméja és nagy csapást szenvedett és az év hátralevő részét csapatai újjászervezésével töltötte.Plutarch, Life of Sertorius, p. 18
I. e. 75-ben Sertorius Metellus ellen vonult; eközben Pompeius Valentia mellett legyőzte szövetségeseit, Perpernát és Caius Herenniust. Sertorius erre felé indult, de ekkor pedig Metellus futamította meg alvezérét, Lucius Hirtuleiust az italicai csatában. Pompeius és Sertorius sucrói összecsapása eldöntetlenül végződött: Sertorius megfutamította Pompeius jobbszárnyát és majdnem őt magát is elfogta, de eközben a másik szárnyon ő szenvedett vereséget. Sertorius visszavonult a szárazföld belsejébe, de Saguntumnál utolérték és újabb döntetlen ütközetet vívtak, ahol Pompeius elvesztette 6 ezer katonáját és sógorát, Memmiust, akit egyik leghatékonyabb tisztjének tartott. Sertorius 3 ezer embert vesztett, de köztük volt alvezére, Hirtuleius is.Appian, Bellum Civile, 1.110