thumb|250px|Augustus mint pontifex maximus, fejét áldozati lepelként használt tógaszegéllyel fedve A pontifex maximus latin kifejezés az ókori Rómában a pontifexek testületének, a Collegium Pontificumnak a vezetőjét jelölte. A tisztség a római állami vallás egyik legtekintélyesebb papi hivatala volt: viselője felügyelte a szakrális jog, a naptár és több hagyományos rítus rendjét, valamint egyes családjogi-öröklési vallásjogi ügyeket és a Vesta-szüzek életét.Mary Beard – John North – Simon Price: Religions of Rome. I. köt. Cambridge University Press, Cambridge, 1998, 54–59; vö. John R. Curran: „From Petrus to Pontifex Maximus”. In Roald Dijkstra szerk.: The Early Reception and Appropriation of the Apostle Peter (60–800 CE). The Anchors of the Fisherman. Brill, Leiden–Boston, 2020, 51. A római közösségben a kultusz, a közjog és az állami tekintély nem vált el élesen egymástól; a pontifex maximus ezért a közösség vallási-jogi rendjének egyik őre volt.Olivier Hekster: „Ruling through Religion? Innovation and Tradition in Roman Imperial Representation”. In Roald Dijkstra szerk.: The Early Reception and Appropriation of the Apostle Peter (60–800 CE). The Anchors of the Fisherman. Brill, Leiden–Boston, 2020, 26–42.
A Római Köztársaság korában a tisztség élethosszig tartott, és a késő köztársaság idején nagy politikai presztízst hordozott. Iulius Caesar Kr. e. 63-ban szerezte meg; Augustus csak Kr. e. 12-ben, Marcus Aemilius Lepidus halála után vette föl.Hekster: „Ruling through Religion?”, 31–32; Alan Cameron: „Pontifex Maximus: From Augustus to Gratian – and Beyond”. In Maijastina Kahlos szerk.: Emperors and the Divine – Rome and its Influence. Helsinki Collegium for Advanced Studies, Helsinki, 2016, 139–141. A római császárkor idején a pontifex maximus a császári címrend egyik állandó eleme lett. A cím az uralkodó valláspolitikai tekintélyét fejezte ki, de nem jelentette azt, hogy a császár minden római papi kollégium fölött azonos módon joghatóságot gyakorolt volna.Cameron: „Pontifex Maximus”, 139–159; Hekster: „Ruling through Religion?”, 31–33.
A keresztény császárok kezdetben tovább viselték a címet, de a 4. század végén a pontifex maximus pogány államvallási vonatkozásai problematikussá váltak. A hagyományos elbeszélés szerint Gratianus elutasította a főpapi jelvényeket; a modern kutatás árnyaltabban fogalmaz, mert későbbi császári dokumentumokban a pontifex inclitus („dicső pontifex”) alak is előfordul.Cameron: „Pontifex Maximus”, 147–151; Roald Dijkstra – Dorine van Espelo: „Anchoring Pontifical Authority: A Reconsideration of the Papal Employment of the Title Pontifex Maximus”. Journal of Religious History, 41. évf. 3. sz., 2017, 315–317.
A keresztény latinban a pontifex szó korán elterjedt püspökök, főpapok és különösen a római pápa megjelölésére is, de ez nem jelentette az ókori pogány főpapi hivatal közvetlen átvételét. A pápai címhasználatban a Summus Pontifex („legfőbb főpap”) máig a pápa hagyományos címei közé tartozik, míg a pontifex maximus inkább reprezentatív, felirati és éremtani használatban vált ismertté. A kutatás mai állása szerint a pontifex maximus pápai használata nem a késő ókorban, hanem főként a reneszánsz idején, a 15. században terjedt el.Iiro Kajanto: „Pontifex maximus as the Title of the Pope”. Arctos. Acta Philologica Fennica, 15. évf., 1981, 37–52; Dijkstra – Van Espelo: „Anchoring Pontifical Authority”, 312–329. Ez a cikk ezért külön tárgyalja az ókori római hivatalt, a császári címhasználatot és a későbbi pápai reprezentációt.
Elnevezése és etimológiája A pontifex maximus szó szerint „legnagyobb” vagy „legfőbb pontifex”. A maximus a római címhasználatban felsőfokot jelöl; a pontifex eredete vitatottabb. Egy pontifex a római pontifex-testület tagja volt, vagyis olyan papi tisztségviselő, aki a római közösség szakrális jogával, rítusaival és vallási hagyományainak fenntartásával foglalkozott. A pontifex maximus e testület vezetője volt.Georg Wissowa: Religion und Kultus der Römer. 2. kiad. C. H. Beck, München, 1912, 501–516.
Az ókori és középkori magyarázatok gyakran a pons („híd”) és a facere („készíteni”) szavakból eredeztették a pontifex kifejezést. A hagyományos értelmezés ezért „hídépítőként” adja vissza a szót.Françoise Van Haeperen: Le collège pontifical (3e s. a.C.–4e s. p.C.). Brepols, Brüsszel–Róma, 2002, 11–45; Dijkstra – Van Espelo: „Anchoring Pontifical Authority”, 315, 7. jegyzet. A magyarázat jól illeszkedett ahhoz a képhez, hogy a római pontifex a szent és a profán, az emberek és az istenek világa közötti rend fenntartója. A „hídépítő” szimbolika később a keresztény teológiában is visszhangra talált: a főpapi és püspöki szolgálatot gyakran az Isten és ember közötti közvetítés, illetve a közösség egységének szolgálata felől értelmezték.Curran: „From Petrus to Pontifex Maximus”, 51–55; Françoise Van Haeperen: „Des pontifes païens aux pontifes chrétiens. Transformations d’un titre: entre pouvoirs et représentations”. Revue belge de philologie et d’histoire, 81. évf. 1. sz., 2003, 137–159.
A modern nyelvészet szerint bár a pons + facere etimológia valószínű és ősinek tekinthető, nem kizárólagos; a kutatók más indoeurópai vagy itáliai gyökereket is elképzelhetőnek tartanak. A szó keresztény használatát sem pusztán a híd-szimbolika magyarázza. A latin bibliafordításokban és a Vulgatában a pontifex a görög archiereus (főpap) fordításaként is szerepelt, különösen a Zsidókhoz írt levél főpapi nyelvezetében. Ez megkönnyítette, hogy a kifejezés a keresztény latinban püspökökre, papokra és főpapokra alkalmazható egyházi szóvá váljon.
Az ókori római hivatal bélyegkép|250px|A pontifex maximushoz kapcsolódó épületmaradványok a Forum Romanum területén
Eredete és a pontifexek testülete A római hagyomány a pontifexek intézményét Numa Pompilius királyhoz kötötte, akihez több római papi testület és szakrális szabály eredetét is kapcsolták. A történeti rekonstrukció óvatosabban kezeli ezt az eredetmondát, de a pontifexek testülete a köztársaság korának egyik legrégebbi és legfontosabb papi kollégiumaként szerepel a forrásokban.
A Collegium Pontificum tagjai közé tartozott a pontifex maximus, több egyszerű pontifex, a rex sacrorum, a flamenek és a Vesta-szüzek. A rex sacrorum a királyság bukása után is fennmaradt tisztség volt: a korábbi király rituális feladatait tisztán vallási szerepkörben vitte tovább, de politikai hatalom nélkül. A flamenek egyes istenségekhez rendelt papok voltak, köztük a flamen Dialis, Jupiter főpapja. A tényleges vallási-jogi tekintély a köztársaság folyamán egyre inkább a pontifexek testületében és annak vezetőjében összpontosult.
A pontifexek feladatai közé tartozott a szakrális jog értelmezése, a naptár és az ünnepnapok nyilvántartása, a vallási szempontból helyes eljárások meghatározása, egyes családjogi és öröklési ügyek vallási-jogi elbírálása, valamint a közösség rituális folytonosságát biztosító hagyományok felügyelete. A köztársaság korai századaiban a pontifexek a jogi formulák és a dies fasti és dies nefasti ismerete révén jelentős befolyással rendelkeztek. Ezek a napok azt jelölték, mikor lehetett vallásilag és jogilag szabályosan közéleti vagy bírósági cselekményeket végezni, és mikor számítottak ezek tiltott vagy alkalmatlan napnak.
A pontifex maximus a Forum Romanum területén álló Regiához kapcsolódott. A Regia nem egyszerűen „palota” volt, hanem a királykori szakrális hagyományokat őrző hivatalos épület, amely a pontifex maximus és a római államvallási adminisztráció szempontjából is szerepet játszott.Wissowa: Religion und Kultus der Römer, 507–508; Van Haeperen: Le collège pontifical, 96–112.
A Vesta-szüzek felügyelete A pontifex maximus egyik legismertebb hatásköre a Vesta-szüzek felügyelete volt. A Vesta-szüzek a római állam szent tüzét őrizték, és a római közösség folytonosságának rituális jelképei voltak. A pontifex maximus választotta ki őket, felügyelte szolgálatukat, és súlyos rituális vétségek ügyében is szerepet kapott az eljárásban.Wissowa: Religion und Kultus der Römer, 156–162, 509–510. A hagyomány szerint a szüzességi fogadalom megszegésével vádolt Vesta-szüzet élve temették el, mivel személye szentnek számított, és a római jogi-vallási gondolkodás szerint vérét nem lehetett közönséges kivégzés módjára kiontani.Mary Beard – John North – Simon Price: Religions of Rome, I. köt., 51–54; Wissowa: Religion und Kultus der Römer, 509–510. E feladatok nem önálló „egyházi bíróságot” jelentettek modern értelemben, hanem a római közösség vallási, családi és közjogi rendjének összefonódását tükrözték.
Naptár és szakrális jog A pontifexek naptári szerepe a római közéletben is kézzelfogható volt. A naptár határozta meg, mikor tarthatók népgyűlések, mikor folytathatók bírósági eljárások, és mikor kell vallási ünnepet vagy tilalmi napot megtartani. A naptár ismerete ezért nem pusztán kultikus, hanem közjogi jelentőségű tudás volt.
A naptár kérdésében a legismertebb fordulat Iulius Caesar nevéhez kapcsolódik. Caesar pontifex maximusként és diktátorként Kr. e. 46–45-ben átfogó naptárreformot hajtott végre, amelynek eredményeként létrejött a Julianus-naptár. A reform a korábbi hold-nap rendszer zavarait kívánta megszüntetni, és az egyiptomi csillagászati ismeretekre is támaszkodó napévet vezetett be. Ez a pontifex maximus vallási-jogi szerepének egyik legmaradandóbb történeti következménye lett.Suetonius: Divus Iulius, 40; Plinius: Naturalis historia, 18, 211–213; vö. Jörg Rüpke: The Roman Calendar from Numa to Constantine: Time, History, and the Fasti. Wiley-Blackwell, Malden–Oxford, 2011.
Társadalmi és politikai státusza A tisztség eredetileg a patriciusok körére korlátozódott. A plebejusok pontifexi hivatalokhoz való hozzáférése a rendi küzdelmek folyamán bővült; a hagyomány szerint az első plebejus pontifex maximus Tiberius Coruncanius volt Kr. e. 254-ben.Beard – North – Price: Religions of Rome, I. köt., 19–21, 54–59. Mivel a pontifex maximus élethosszig viselte hivatalát, a tisztség a köztársasági politikai elit számára különösen értékes rangot adott.
A tisztség betöltési módja idővel változott. A papi kollégiumok hagyományosan kooptációval egészítették ki magukat, vagyis a testület tagjai maguk választották az új tagokat, nem népgyűlési szavazással. A késő köztársaságban azonban a népgyűlési választás is szerepet kapott. Ez a változás jól mutatja, hogy a római vallási hivatalok nem álltak a politikai élet fölött vagy azon kívül: a közösség vallási rendjét a római arisztokratikus és népgyűlési intézményekkel együtt működtették.Jörg Rüpke: Fasti sacerdotum: A Prosopography of Pagan, Jewish, and Christian Religious Officials in the City of Rome, 300 BC to AD 499. Oxford University Press, Oxford, 2008, 1601–1616.
A köztársaság végétől a császárkorig Caesar megválasztása Iulius Caesar Kr. e. 63-ban választási küzdelemben szerezte meg a pontifex maximus tisztséget. A források és az ókori életrajzi hagyomány szerint kampánya nagy anyagi kockázattal járt; Suetonius anekdotája szerint Caesar azzal búcsúzott anyjától a választás reggelén, hogy csak főpapként tér vissza.Suetonius: Divus Iulius, 13; vö. Hekster: „Ruling through Religion?”, 31. A történet irodalmi formában maradt fenn, de érzékelteti, hogy a hivatal a késő köztársaság politikai versenyében komoly rangot adott. Caesar pontifex maximusként a Regiához is kapcsolódott, és tisztségét politikai tekintélyének részeként használta.
Caesar esete nem azt jelenti, hogy a római vallás puszta politikai eszköz lett volna. A római közösségben a politikai vezetés, a közjog és a pax deorum, vagyis az istenekkel való helyes viszony fenntartása egymást feltételező területek voltak. A késő köztársaság politikai válságai ugyanakkor a vallási tisztségeket is a politikai versengés részévé tették.Hekster: „Ruling through Religion?”, 26–31.
Augustus és az uralkodói címrend