250px|bélyegkép|jobb|Egy amerikai B-29-es nagy hatótávolságú bombázó

A légi hadviselés a második világháború minden hadszínterén fontos szerepet játszott, és a légvédelemmel együtt a hadviselő felek ipari termelésének nagy részét lekötötte. Németország és Japán inkább a földi és tengeri haderővel szorosan együttműködő légierőt vetett be; nem fektettek hangsúlyt a stratégiai bombázásra és nem ismerték fel időben a bombázók elleni védelem jelentőségét. Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben nagy hangsúlyt fektetett a stratégiai bombázásra, és kevésbé alkalmazta a légierőt a földi csapatok támogatására. Mindkét szövetséges hatalmas, nagy hatótávolságú bombázókból álló légierőt épített ki, amely a légi hadviselést az ellenség légterébe vitte át. Ezzel párhuzamosan taktikai légierőt alkalmaztak a csatatereken a földi erők támogatására. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán is erősen támaszkodott a repülőgép-hordozókra, amelyeknek központi szerepük volt a tengeri hadviselésben.

Háborús előkészületek Az első világháború után a repülés jelentős fejlődésen ment keresztül, ami alapjaiban megváltoztatta a légi hadviselés feltételeit. 1939 előtt mindkét félnek csak elméleti elgondolásai voltak a légi hadviselésről. A felkészülésben nagy szerepet játszott a légi technika, mivel sokan úgy gondolták, hogy légi bombázással háborút lehet nyerni. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy az általuk kifejlesztett Boeing B-17 Flying Fortress bombázóval egész pontosan elérik a célpontokat, miközben a japánok is azt hitték, hogy a világ legjobb haditengerész pilótáit képezték ki.

Légierők

Németország: a Luftwaffe thumb|250x250px|Német Junkers Ju 87 Stuka zuhanóbombázó

A náci Németország büszkesége, a Luftwaffe Hermann Göring vezetése alatt új légicsata-technikákat fejlesztett ki a spanyol polgárháborúban. Hitler a légierőt mindent eldöntő harci stratégiai fegyvernek tartotta. Az irányítatlan bombázás pontatlanságát látva a fejlesztés a zuhanóbombázók és középnehéz bombázók felé irányult. A stratégia nehézbombázók fejlesztése teljesen lekerült a napirendről, és csak jóval később, az amerikai és angol nehézbombázók sikereit látva kezdtek újra foglalkozni ezekkel. A háború elején, 1939-1941 között a német légierő jól szerepelt; a Stuka zuhanóbombázói megfélemlítették az ellenfél gyalogságát. A légierőt azonban rosszul koordinálták össze a német stratégiával, és a gépállomány soha nem érte el a kívánt méretet, köszönhetően a hadiüzemek légierő gyártás területén fellelhető gyenge kapacitásának. A Luftwaffe gyenge radar technikával rendelkezett, ezen kívül a jól sikerült fejlesztések csak későn kapcsolódtak be a háborúba: a Messerschmitt Me 262-es vadászgép 1944 júliusában, a pehelykönnyű Heinkel He 162 pedig a háború utolsó hónapjaiban.

Nagy-Britannia: a Brit Királyi Légierő thumb|250x250px|Brit Avro Lancaster nehézbombázó

A Brit Királyi Légierő a náci Németország felől érkező fenyegetést érzékelve nagyfokú fejlesztésbe kezdett: az 1934-es 800 gépről 1939-re 3700 repülőgépre emelték a légierő állományát, mindemellett számos új repülőteret és egységet hoztak létre. Nagy hangsúlyt fektettek a stratégiai bombázásra, így már a háború elején olyan gépekkel rendelkeztek, mint például a Handley Page Halifax. A légierő irányítása és a légvédelem a frissen fejlesztett radarok és kommunikációs központok segítségével történt.

Az újraszervezett Luftwaffe éjszakai vadászrendszer 1943-tól komoly veszteségeket okozott, emellett sikertelen volt a Berlin lerombolására tett kísérlet is. Ezen okok miatt 1944 tavaszától a brit bombázó osztagokat Eisenhower közvetlen irányítása alá helyezték, ahol az Overlord Invázió előkészítésében szerves részt vállaltak.Tami Davis Biddle, "Bombing By The Square Yard: Sir Arthur Harris At War, 1942–1945," International History Review, vol 9#1 1999, pp 626–664

Szovjetunió: a Vörös Hadsereg thumb|250x250px|Szovjet Il 2 Sturmovik – a világtörténelem legnagyobb számban gyártott harci repülője

A Vörös Hadsereg az 1929-től folyó sztálini tisztogatásoktól meggyengülve, személyzetben és technikailag felkészületlenül állt a második világháború elé. Mindezt tetézte, hogy Sztálin – bízva a Németországgal kötött „kölcsönös baráti szerződésben” – a titkosszolgálat egyre szaporodó figyelmeztetései ellenére sem készült fel a háborúra.

A német invázió során a Luftwaffe néhány nap alatt 2000 szovjet repülőgépet semmisített meg, többségüket a földön. Ezután a Szovjetunió az alapokról építette újra légierejét, és olyan sikeres gépekkel jelent meg, mint az Il-2 Sturmovik. A szovjet légierő elsősorban a földi csapatai támogatását tűzte ki célul, és ezt a nagy mennyiségben gyártott vadászbombázói sikeresen meg is valósították.

Stratégia és technológia A szövetséges erők a csendes-óceáni hadszíntéren 1943-ban, Európában pedig 1944-ben döntő légi fölényre tettek szert. Ez azt jelentette, hogy a szövetséges erők szabadon keresztüljuttathatták az utánpótlást a frontvonalakhoz. Ennek a döntő légi fölénynek köszönhető, hogy a szövetségesek a háború utolsó éveiben kedvük szerint csoportosíthatták át csapataikat és túlerőt biztosíthattak az ellenféllel szemben.

A szövetségesek stratégiája Nagy-Britannia és az Egyesült Államok légi hadviselése három pilléren nyugodott: a személyzet kiképzésén, a légierőt kiszolgáló logisztikán valamint a stratégiai bombázásra és légi fölényre épülő hadirányításon.

Kiképzés thumb|250x250px|Kiképző és tanuló egy kanadai reptéren, 1941 A II. világháború kezdetén mind a japán, mind a német pilóták jobb kiképzésben részesültek, mint a szövetséges légierő pilótái. Ez az előny azonban fokozatosan elkopott, részben a német és japán légierő veszteségei, részben viszont a jobb amerikai és angol kiképzési rendszernek köszönhetően.

Az Egyesült Államok légierejében – legalábbis a csendes-óceáni hadszíntéren – szigorú rotációs rendszerben szolgáltak a pilóták: bizonyos fronton töltött idő után a visszatérő pilóták kiképzésen vettek részt és maguk is részt vettek újabb pilóták kiképzésében. Elméletben az európai fronton ugyanez a gyakorlat folyt, de a légierőben szolgáló katonák viszonylag kis része élte túl a 25 bevetést, ami után hazarendelték őket. Az 1938-ban indított polgári pilótakiképzési program is jó alapanyagot biztosított a harcászati pilótakiképzéshez.

Nagy-Britannia légierejét nagyban segítette a Nemzetközösségi Légi Kiképzési Program és a brit pilóták Észak-Amerikában folyó kiképzése. Ezekből a programokból nagyszámú jól képzett katonát kapott a Királyi Légierő.

Logisztika thumb|250x250px|Tengerészeti utászok repteret építenek a Salamon-szigetek egyik pontján

A II. világháborúban a bombázók, de különösen a vadászgépek hatótávolsága korlátozott volt, ezért különösen fontos volt a légi támaszpontok logisztikája. Az Egyesült Államok külön egységet működtetett, amely mind embererőben, mind felszerelések terén megfelelően el volt látva a légi küldetések támogatására. Feladatukba tartozott a kifutópályák, hangárok, radarállomások és egyéb ellátó építmények létesítése és javítása. A hadsereg mozgását követve gyors ütemben nyitottak új reptereket.Bergerud, Fire in the Sky pp 49–93

Az egység teljesítményét jellemzi, hogy egy hét hónapos időszakban minden másnap új repteret nyitottak Észak-Afrikában. Az elfoglalt repterek javítása és átalakítása is a feladataik közé tartozott. Ez különösen a csendes-óceáni hadszíntéren volt nagy kihívás, mivel a frissen létesített japán repterek alacsony műszaki színvonalúak voltak és alapos átalakításra szorultak.Bergerud, Fire in the Sky pp 5–48 Az így kialakított több mint 100 reptér jelentősen hozzájárult az amerikai hadsereg szigetről-szigetre terjeszkedő stratégiájához.

Taktika thumb|250x250px|Amerikai B-24 Liberator olajfinomító bombázása közben 1943-ban

A nyugati szövetségesek taktikája a háború első éveiben a stratégiai bombázásra épült. A stratégiai bombázás célja, hogy az ellenfél ipari létesítményeinek, közlekedési infrastruktúrájának vagy – akár polgári célpontok támadásával – moráljának lerombolásával érjenek el győzelmet. A nyugati szövetségesek már a II. világháború előtt felismerték a stratégiai nehézbombázók szerepét. Az amerikai B–17 Flying Fortress, a brit Avro Lancaster és más négymotoros nehézbombázók nagy mennyiségű, többnyire irányítatlan bombát dobtak a célra. A német és japán légierő ezzel szemben jórészt kétmotoros bombázókat használt, amelyek jóval kevesebb terhet tudtak szállítani. A nyugati szövetségesek nehézbombázói Európában nem voltak olyan sikeresek, mint a csendes-óceáni hadszíntéren. Az eredeti feltételezés, miszerint a nehézbombázó-köteléket képesek magukat megvédeni, hamisnak bizonyult, és az amerikai kötelékek jelentős veszteségeket szenvedtek. Ezen a helyzeten csak a kísérővadászok megjelenése és rendszeresítése változtatott.

1943-tól kezdődően a szövetségesek célja egyre inkább a döntő légi fölény megszerzése volt. Döntő légi fölény esetén az ellenség teljes légtere ellenőrzés alá kerül, ami lényegében szabad utat ad az ellenség hátországának stratégiai bombázásához, de lehetővé teszi a földi csapatok légi támogatását is. A döntő légi fölény elérésében fontos szerepe volt a vadászgépek folyamatos és rohamos fejlődésének. Már az angliai csatában a Hawker Hurricane demonstrálta, hogy a repülőgép nagyobb sebessége és jobb fordulékonysága döntő hatású a légi csaták kimenetében, az amerikai P–51 Mustang pedig döntő fölényt tett lehetővé. 1944-től a Mustangok pilótái a bombázók kísérése helyett kifejezetten a Luftwaffe gépeinek megsemmisítésére kaptak parancsot. A Mustang kötelékek jóval a bombázók előtt haladva tisztították meg a levegőt. Ez a taktikai változtatás igen sikeres volt, a Luftwaffe egyetlen hét alatt pilótái 17%-át veszítette el.

A szövetséges légierő harmadik – kevéssé kedvelt – feladata a földi támogatás volt. A földi csapatok támogatása során a légierő feladata az volt, hogy a földi erők által kijelölt célpontokat támadja, illetve az ellenség mozgását akadályozza. Ilyen feladatokat elsősorban 1944 nyarától kaptak a vadászbombázók. A légi támogatásnak kiemelt fontosságú szerepe volt a normandiai partraszállásnál. Az addigra megszerzett légifölénynek köszönhetően a Luftwaffe szerepe eddigre jóformán a saját reptereinek és infrastruktúrájának védelmére korlátozódott.

Légi navigáció A korban nem volt tökéletes a tájékozódás éjszaka, így fordulhatott elő, hogy az USAF Liberatorai például 1943 és 1945 között több alkalommal is bombázták tévedésből a semleges Svájcot.Geoffrey Regan: Légi baklövések, Alexandra Kiadó, 2007, ; 186–190. old.

Jegyzetek

Kapcsolódó szócikk Magyarország bombázása a második világháborúban

Kategória:Második világháborús harcászat