jobbra|260px|bélyegkép|Giotto di Bondone: Assisi Szent Ferenc stigmatizációja. A megfeszített Krisztus hatszárnyú szeráf alakjában jelenik meg.
A szeráf (héberül שָׂרָף, száráf; többes száma שְׂרָפִים, szeráfím) a Héber Biblia egyik, Izajás próféta meghívási látomásában szereplő mennyei lénye. A szeráfok Isten trónja fölött állnak, hat szárnyuk van, egymásnak hirdetik Isten szentségét, és egyikük az oltárról vett izzó parázzsal megtisztítja a próféta ajkát (Iz 6,1–7). A bibliai szövegben ebben az értelemben kizárólag Izajás 6. fejezetében jelennek meg.„Seraphim”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. kötet. Gale–The Catholic University of America, Farmington Hills, 2003, 4–5. o.
A későbbi zsidó és keresztény angelológia a szeráfokat az angyali világ tagjaiként értelmezte. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita 5–6. századi rendszerében a kilenc angyali kar legmagasabb rendjét alkotják; alattuk a kerubok és a trónusok állnak. A keresztény teológiai és lelki hagyomány a szeráfokat az Isten iránti tökéletes szeretet, a szüntelen imádás, a megtisztító isteni tűz és az isteni szentség közelségének jelképeiként értelmezte. A kilenc kar pontos száma, sorrendje és feladatainak részletes rendszere azonban hagyományos teológiai felosztás, nem minden elemében kötelező dogmatikai hittétel.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás, I. kötet. Szent István-Társulat, Budapest, 1937, 49. §.
A szeráfok bibliai képe nem azonos sem a kerubokéval, sem a Jelenések könyvének négy élőlényével. Izajás szeráfjainak hat szárnyuk van, és a mennyei templomban Isten szentségét hirdetik; Ezékiel kerubjai négyarcú és négyszárnyú trónhordozó lények, a Jelenések könyvének élőlényei pedig mindkét prófétai látomás motívumait egyesítik. A művészetben e képtípusok később gyakran összekeveredtek.
Elnevezés és etimológia
A héber שָׂרָף (száráf) szó a שׂרף (sz-r-f) igegyökkel függ össze, amelynek alapjelentése „égetni”, „elégetni” vagy „megperzselni”. Ebből származik a szeráfok hagyományos „égők”, „lángolók” vagy „tüzesek” értelmezése. A görög Septuaginta Izajás 6-ban a héber alakot átírva σεραφίμ-nak (szeraphím), a latin Vulgata pedig seraphim formában adja vissza.
Az etimológia pontos alkalmazása vitatott. A név utalhat a lények tüzes megjelenésére, az isteni szentséghez való közelségükre vagy arra a megtisztító szolgálatra, amelyet egyikük az izzó parázzsal végez. A keresztény hagyomány később különösen az Isten iránti „lángoló” szeretetükkel kapcsolta össze elnevezésüket. Ez a lelki értelmezés nagy hatású, de nem bizonyítható, hogy a szó Izajás korában elsődlegesen ezt jelentette.
A Héber Bibliában ugyanez a száráf szó mérges vagy „tüzes” kígyókat is jelöl. A pusztai vándorlás története „tüzes kígyókról” beszél (Szám 21,6–8; MTörv 8,15), Izajás más helyein pedig „repülő tüzes kígyó” jelenik meg (Iz 14,29; 30,6). Emiatt több kutató a mennyei szeráfokat egy régebbi, szárnyas kígyó- vagy sárkányszerű képtípussal hozta kapcsolatba. Mások szerint Izajás 6 emberhez hasonló, arccal, kézzel és lábbal rendelkező mennyei szolgákat ír le, ezért a kígyókkal való közvetlen azonosítás nem megalapozott.John Day: „Echoes of Baal’s Seven Thunders and Lightnings in Psalm 29 and Habakkuk 3:9 and the Identity of the Seraphim in Isaiah 6”. Vetus Testamentum, 29 (1979), 143–151. o.
A szeráf szó etimológiáját kapcsolatba hozták mezopotámiai istennevekkel, egyiptomi szárnyas kígyókkal, ureuszokkal és sírokat őrző griffekkel is. Ezek a párhuzamok az ókori Közel-Kelet közös képi világát világítják meg, de egyikük sem bizonyítja, hogy Izajás szeráfjai egyszerűen egy meghatározott idegen istenség vagy mitológiai lény változatai lennének. A bibliai látomás a mennyei lényeket következetesen Izrael egyetlen Istenének teremtményi szolgáiként mutatja be.
A magyarban az egyes számú „szeráf” mellett a magyar többes számú „szeráfok” használatos. A „szeráfim” a héber hímnemű többes szám magyar átírása, ezért nyelvtanilag már többes számú alak; a „szeráfimok” forma ennek kétszeres többesítése.
Izajás látomásában
A látomás történeti és irodalmi környezete
Izajás meghívási látomása Uzijjá király halálának évére helyezi az eseményt, amelyet rendszerint Kr. e. 740 körülre datálnak (Iz 6,1). A próféta az Urat magas és fönséges trónon látja; köntösének uszálya betölti a templomot. A látomás földi templomi képekből indul ki, de megnyitja mögöttük a mennyei királyi udvar és istentisztelet valóságát.
A szöveg nem részletezi, hogy Izajás a jeruzsálemi templom fizikai terében tartózkodik-e, vagy a mennyei templomot látja. A földi szentély, az oltár, a füst, a küszöbök és a mennyei szolgák egységes látomásos képet alkotnak. Az uralkodó halálával szemben Isten változatlan királysága kerül előtérbe: a földi király eltávozott, de az Úr továbbra is trónol.John N. Oswalt: The Book of Isaiah, Chapters 1–39. The New International Commentary on the Old Testament. Eerdmans, Grand Rapids, 1986, 171–188. o.
A látomás középpontja nem a szeráfok külseje, hanem Isten szentsége, Izajás méltatlanságának felismerése, megtisztítása és prófétai küldetése. A szeráfok a jelenet szolgái: imádják Istent, hirdetik dicsőségét, és egyikük végrehajtja a próféta megtisztítását.
A hat szárny
Izajás szerint a szeráfok Isten trónja fölött vagy mellette állnak. Mindegyiknek hat szárnya van:
kettővel befedik arcukat; kettővel befedik lábukat; kettővel repülnek vagy lebegnek.
Az arc eltakarása az isteni fenség előtti tiszteletet és a teremtmény korlátozottságát fejezi ki. A bibliai hagyomány szerint az ember nem szemlélheti közvetlenül Isten dicsőségét (Kiv 33,20); Izajás látomásában még a legmagasabb mennyei szolgák is elfedik arcukat. A lábak befedése az alázat és a szemérmesség jele lehet. A „láb” a bibliai nyelvben olykor a test alsó részének körülírása, ezért több magyarázó a teljes testi szemérmességre is utalást lát benne.
A repülésre használt két szárny az azonnali szolgálatkészséget jelképezi. A szöveg nem állítja, hogy a szeráfoknak fizikai értelemben vett, biológiai testük volna. A prófétai látomás érzékletes, szimbolikus képekben jeleníti meg az emberi tapasztalást meghaladó mennyei valóságot. A keresztény teológia a szeráfokat testetlen szellemi teremtményeknek tekinti; a szárnyak és testrészek a küldetést, tiszteletet és cselekvést érzékeltető látomásos formák.
A szeráfok számát a szöveg nem közli. Többes számban szerepelnek, és „egyik a másiknak” kiált. Ezt egyes magyarázók két szeráfra, mások váltakozva éneklő nagyobb kórusra értik. A későbbi liturgia és művészet rendszerint sokaságként ábrázolja őket. Francisco Suárez arra mutatott rá, hogy a héber és görög megfogalmazás nem teszi szükségessé a mindössze két szeráfról szóló értelmezést.Francisco Suárez: De angelis, I, 14.
A „Szent, szent, szent” ének
A szeráfok így kiáltanak egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3). A háromszoros „szent” a héber nyelvben a fokozás és teljesség kifejezése: Isten mindenestül és felülmúlhatatlanul szent. Az ének hangjára megrendülnek a kapuk alapjai, és a templom megtelik füsttel.
A „szent” itt nem csupán erkölcsi tisztaságot jelent. Isten teremtett világtól való különbözőségét, fönségét, hatalmát és minden teremtményt átható dicsőségét fejezi ki. Előd István dogmatikája a szeráfok énekét az isteni szentséggel való találkozás kettős tapasztalatához kapcsolja: Isten fönsége megrendülést és méltatlanságérzetet, ugyanakkor vonzást és örömöt vált ki.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978, 33–34. §.
A keresztény hagyomány a háromszoros „szentet” gyakran a Szentháromságra vonatkozó előképnek vagy az isteni háromságra illő liturgikus formulának tekintette. A szöveg történeti értelme azonban önmagában nem tartalmaz kifejtett szentháromságtant; a hármas ismétlés elsődlegesen Isten szentségének teljességét hangsúlyozza. A keresztény trinitárius értelmezés a teljes bibliai kinyilatkoztatás fényében kialakult, tipológiai és liturgikus olvasat.
A bibliai „Szent, szent, szent” éneket gyakran triszágionnak, azaz „háromszorszentnek” nevezik. Liturgiatörténetileg azonban különbséget kell tenni a mise és az isteni liturgia Sanctus éneke, valamint a bizánci rítus szűkebb értelemben vett Triszágionja között. A Sanctus Iz 6,3-at kapcsolja össze a virágvasárnapi „Áldott, aki jön az Úr nevében” akklamációval; a bizánci Triszágion szövege pedig: „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk”.
Izajás megtisztítása
A látomás hatására Izajás felismeri méltatlanságát: tisztátalan ajkú embernek nevezi magát, aki tisztátalan ajkú nép között él. Ekkor az egyik szeráf az oltárról fogóval vett izzó parázzsal a prófétához repül, megérinti ajkát, és kijelenti, hogy bűne eltűnt és vétke bocsánatot nyert (Iz 6,5–7).
A megtisztítás nem a szeráf önálló hatalmából történik. A parázs Isten oltáráról származik, a szeráf pedig az isteni rendelkezés szolgája. A gesztus egyszerre fejezi ki a bűn fájdalmas elégetését, a megbocsátást és az ajkak felszentelését a prófétai szó szolgálatára. Aki az isteni szót hirdeti, annak előbb magának kell megtisztulnia.
A jelenet miatt a szeráfok „tüze” a keresztény értelmezésben nem pusztító, hanem megtisztító és átalakító tűzzé vált. Az isteni szeretet eltávolítja a bűnt és képessé teszi az embert a küldetésre. A megtisztítás után hangzik el Isten kérdése: „Kit küldjek el?”, amelyre Izajás válaszol: „Itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8).
A szeráfok és más mennyei lények
A keruboktól való különbség
A Biblia a szeráfokat és a kerubokat eltérő összefüggésekben írja le. A szeráfok kizárólag Izajás templomi látomásában jelennek meg, hat szárnyuk van, Isten trónja körül énekelnek, és egyikük megtisztítja a prófétát. A kerubok az Éden őrzői, a frigyláda és a templom jelképei, valamint Ezékiel isteni trónszekerének négyszárnyú, négyarcú hordozói.
A két csoport közös vonása Isten közvetlen környezetéhez és a mennyei trónhoz való kapcsolódás. Mindkettő Isten fönségét és a szent tér határát jelzi. A Jelenések könyvének négy élőlénye hat szárnyával és „Szent, szent, szent” énekével a szeráfokra, állatalakjaival, szemeivel és trón körüli helyével pedig Ezékiel kerubjaira emlékeztet (Jel 4,6–8). A látomás tudatosan egyesítheti a két prófétai hagyományt.
A későbbi ikonográfiában a szeráfok és kerubok képtípusai gyakran felcserélődtek. A szeráfokat hatszárnyú, vörös vagy lángoló lényként, a kerubokat négyszárnyú, kék vagy arany színű lényként különböztették meg; a gyakorlatban azonban mindkettő megjelenhetett szárnyak közé foglalt arcként, szemekkel borított szárnykorongként vagy kerékhez kapcsolódó mennyei lényként.„Angels: Iconography”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. Gale–The Catholic University of America, Farmington Hills, 2003, 422–424. o.
A Jelenések könyvének négy élőlénye
A Jelenések könyve nem használja a „szeráf” elnevezést, de a négy élőlény éneke és hat szárnya Izajás látomását idézi. Az élőlények Isten trónja körül állnak, kívül-belül szemek borítják őket, és szüntelenül hirdetik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten” (Jel 4,8).
A keresztény magyarázat az élőlényeket szeráfokkal, kerubokkal, az egész teremtés képviselőivel vagy a négy evangélista előképeivel azonosította. A szöveg összetett képi nyelve miatt egyik későbbi besorolás sem meríti ki jelentésüket. A mennyei liturgiában betöltött szerepük azonban közös a szeráfokéval: Isten szentségét és örök uralmát hirdetik.
A Hénoch-irodalomban
A Hénoch-irodalom egyes részei szeráfokat, kerubokat és ofánokat együtt említenek a mennyei trón környezetében (1Hén 61,10; 71,7). E művek a második templom korának fejlődő zsidó angelológiáját tükrözik, amelyben a korábban különálló mennyei lények egyre világosabban rendeződnek közös angyali világba.