A gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) az orrszarvúfélék családjának egy kihalt faja, amely a pleisztocén középső és kései szakaszában élt a Brit-szigetektől egészen a Távol-Keletig. Legközelebbi ma élő rokona a szumátrai orrszarvú. Hossza elérte a 3,5 métert, marmagassága a 170 cm-t, súlya pedig a 2,9 tonnát. Impozáns első tülke 90 cm hosszú is lehetett. Testét sűrű, rozsdabarna szőrzet borította.
A gyapjas orrszarvú a gyapjas mamut mellett a jégkorszaki füves sztyeppék egyik jellegzetes állatfaja volt. Mélyen leengedett fejével és magas koronájú zápfogaival jól alkalmazkodott a kemény füvekből és sásokból álló sztyeppei táplálékhoz. Számos csontváza és a szibériai permafrosztból fagyott tetemei is előkerültek, így külseje, életmódja jól ismert. Emellett a gyapjas orrszarvút az ősember is megörökítette barlangrajzokon, kőbe és csontba vésett ábrázolásokon, kis szobrocskák formájában.
Az orrszarvúfaj a pleisztocén végén, mintegy 12 ezer évvel ezelőtt, a negyedidőszaki kihalási hullám során számos más nagytestű állatfajjal együtt kihalt. DNS-minták alapján Kelet-Szibériában esetleg 9800 évvel ezelőttig is fennmaradhatott.
Megjelenése thumb|balra|Gyapjas orrszarvú tülök nélküli csontváza A gyapjas orrszarvú felépítéséről, táplálkozásáról és életmódjáról sokkal többet tudunk, mint bármely más pleisztocénkori orrszarvúfajról. Ez annak köszönhető, hogy a különálló csont- és fogleleteken kívül fennmaradtak teljes csontvázak, a szibériai permafrosztban jégmúmiák, egykori kátránytavakban pedig mumifikálódott tetemek is. Ezenfelül az ősember barlangrajzain, szikla- és csontvésetein is megtalálható. A gyapjas orrszarvú testhossza 340–360 cm volt, amelyhez kb. 50 cm-es farok járult. Marmagassága elérte a 150–170 cm-t, súlya az 1,5-2,9 tonnát. Testalkata rendkívül robusztus volt, jól definiált izomkötegekkel; törzsét rövid, de vaskos végtagok támasztották alá. Magas, fejlett nyakpúpja miatt jellegzetes testalkattal rendelkezett. Ahogyan a fagyott leletekből is kiderült, testét sűrű szőrzet borította.
A koponya és a fogazat thumb|Koponya tülkökkel A megnyúlt koponya hossza 70 és 90 cm között volt. Jellegzetessége a markánsan kiálló nyakszirtcsont, ami miatt a gyapjas orrszarvú lehajló szögben tartotta a fejét. Ebben hasonlított a mai szélesszájú orrszarvúhoz és annak kihalt rokonához, a sztyeppei orrszarvúhoz. Hasonló fejtartása volt az elasmotheriumoknak is. Az erősen megnyúlt nyakszirtcsonthoz kapcsolódó, a masszív koponyát tartó erőteljes izmok alakították ki a fentebb említett nyakpúpot.
Rokonaihoz hasonlóan a gyapjas orrszarvúnak is két tülke (szarva) volt, amelyek az orrán és a koponya közepén helyezkedtek el. A csonton lévő rögzítési pontok gyöngyösen vagy karfiolszerűen érdesítettek, ennek kiterjedése is arra utal, hogy az elülső szarv lényegesen nagyobb volt a hátsónál. Az elülső szarv más orrszarvúfajokhoz képest is különösen nagynak számított, mivel a rögzítőfelület az egész Dicerorhinini csoporton belül nála volt a legnagyobb, meghaladta a sztyeppei orrszarvúét is. A koponya jellegzetessége, hogy a kifejlett egyedeknél az orrsövény teljesen összeolvadt, amely valószínűleg a nagy szarv stabilizálását szolgálta. Ez a Coelodonta nem korábbi fajainál és kisebb mértékben a közeli rokon Stephanorhinus-nál is előfordult; a mai orrszarvúfajoknál viszont nem található meg. Egyedülálló az előrefelé kerekített orrcsont összeolvadása az állkapocsközi csonttal (os incisivum), ami a Coelodonta nem korábbi fajainál – csakúgy, mint a mai orrszarvúfajoknál – nem fordul elő.
Az alsó állkapocs nagyon masszív, akár 60 cm hosszú is lehetett, magassága elérhette a 10 cm-t. Fogazata hasonlított a Stephanorhinus vonal képviselőiéhez, azaz hiányoztak a metszőfogai; ezek általában csak tejfogként bújtak elő és akkor is csökevényesen. Az előzápfogak és zápfogak mindegyik állkapocsívben hármasával voltak jelen. A gyapjas orrszarvú fogképlete tehát a következő volt:
A zápfogak koronája nagyon magas volt, meghaladta sztyeppei orrszarvúét, és gyökereiket vastagon fedte a fogcement. Jellegzetességük a második előzápfog gracilitása.
A tülkök thumb|Johann Friedrich von Brandt 1849-es rajza egy jakutföldi fosszilis orrszarvútülökről A tülkök fagyott állapotban is fennmaradtak; a nagyobb elülső szarvból (orrszarv) több áll rendelkezésünkre. Ez határozottan ívelt alakú volt, hossza elérte a 90 cm-t. Elülső, kifelé ívelő oldalán 123 cm is lehetett. Súlya körülbelül 11 kg volt. Számos példány fennmaradt a hátsó szarvból (homlokszarv) is. Ennek keresztmetszete háromszögletű vagy kihegyesedő ovális alakú volt, kevésbé ívelt, hossza elérhette a 40 cm-t. A kisebb szarv súlya kb. 4,5 kg-ot tett ki.
A mai orrszarvúaktól eltérően egyik tülök keresztmetszete sem kerek, pedig a koponyán lévő rögzítési helyek is erre engednének következtetni. Inkább oldalirányban nyomottak, helyenként deszkaszerűen laposnak tűnnek. Sokáig nem lehetett tudni, hogy eredetileg is ilyenek voltak-e vagy csak a későbbi kiszáradási/zsugorodási folyamatok eredménye. Néhány, a permafrosztból származó leletek alapján megállapítható, hogy legalábbis a szarv tövénél tapasztalható ellaposodás a talajba ágyazódás után bekövetkezett későbbi deformációk következménye, a szarv elülső pereme pedig az orrhegyig ért. Érdekes módon ez a rész gyakran erősen lekopott, amit az okozhatott, hogy az állat az elülső szarvával tolta el a havat a fűről, vagy a táplálkozás során időnként súrlódott a talajjal.
Mindkét szarv vízszintes rétegekből épül fel, amelyek vastagsága változó. Egy szarvon eddig maximum 35 ilyen réteget számláltak össze. Ezek a rétegek növekedési zónák, amelyek az állat éhezése esetén hiányosak is lehetnek. Hasonló zónák a mai orrszarvúaknál is megfigyelhetők, de jóval ritkábban. A sávok két részből állnak, a sötétebb a nyári hónapokat, a világosabb pedig a telet jelzi.
Régebben úgy vélték, hogy a hosszában futó vastag keratinrostokból felépülő szarvakat a hímek nem használták egymás közötti rivalizálásuk során, mert hosszúságuk és lapos keresztmetszetük miatt könnyen eltörtek volna. Az újabb vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a szarv belseje heterogén, a szarv magja a hosszabb és sűrűbben összefonódó rostok miatt lényegesen keményebb, mint a külső részek.
A törzs és a végtagok thumb|A gyapjas orrszarvú háromujjú mellső lába A gyapjas orrszarvú törzsfelépítése a számos csontleletnek és a fagyott múmiáknak köszönhetően jól ismert. A gerincoszlop 7 nyaki, 18 mellkasi, 4 ágyéki és 4 keresztcsigolyából állt. A nyakcsigolyák rövidek voltak és nagyon magasra nyúltak. Az első masszív nyakcsigolyák csontnyúlványa akár 36 cm-es is lehetett. A felkarcsont masszív volt és vastag; 43 cm-es hosszával alig maradt el a mai szélesszájú orrszarvúétól. A 46 cm-es singcsont még hosszabb volt és másfélszer vastagabb az orsócsontnál. Az állat legnagyobb hosszú csontja az 52 cm-es, egyenes tengelyű combcsont volt, amelynek közepén egy további kiemelkedés biztosította az erős lábizmok jobb tapadását. A 36 cm-es sípcsont részben összenőtt a szárkapocscsonttal. Mivel azonban a két csontot gyakran külön találták meg, az összenövés valószínűleg csak a felnőtt állatoknál véglegesülhetett. A végtagok a mai orrszarvúakhoz hasonlóan három-három lábujjban végződtek. A középső (metapodium III) különösen masszív volt, kézközépcsontja 16 cm-es az elülső lábon és valamivel kisebb hátul.
A lágy szövetek A sztarunyai kátránymúmiák és a szibériai fagyott példányok betekintést nyújtanak a test lágy részeinek szerveződésébe. A szőrtüszőkkel mélyen átjárt bőr általában erősen ráncolt volt, de nem szelvényszerűen, mint pl. a mai indiai orrszarvúnál. A bőr 5–15 mm vastag volt, legvékonyabb a koponyán és nagyon vastag a törzsön. A szájnyílás 35 cm-is lehetett (mint a szélesszájú orrszarvú esetében is), de ajkai erősek, kötélszerűek voltak, így helyettesíteni tudták a hiányzó metszőfogakat a fűszálak tépésekor (ebben a gyapjas orrszarvú eltért a mai, hegyes felső ajkú orrszarvúktól). A szemek körül számos redő húzódott. A nagyon hátul elhelyezkedő fülek keskenyek voltak (24 cm hosszúak és 8 cm szélesek), a végükön erősen kihegyezettek. A nyak hátsó részén kiemelkedő púpot nemcsak a koponyát tartó erős izmok alkották, hanem zsírraktárként is szolgált, ahogyan ez jól látszott a sztarunyai tetemeken. A zsírpúp már a borjaknál kifejlődött. A mai afrikai orrszarvúkhoz hasonlóan a test bőre kevéssé ráncos. A rövid farok a tövénél nagyon széles volt, akárcsak a szintén a hideg éghajlathoz alkalmazkodott gyapjas mamut esetében. Bundája felső rétegét hosszú, bozontos fedőszőrök alkották, amelyek főleg a nyakon és a vállakon voltak erősek. Alattuk sűrű, hőszigetelő aljszőrzet védte az állatot. A végtagokon szőrzet jóval rövidebb volt. A ránk maradt szőrmaradványok főként rozsdabarna színűek, viszont a 2014-ben a Szemjuljah folyóból előkerült borjúnak világos hamuszürke vagy sárgás-szőkés bundája volt, vagyis a fiatal állatok szőrzete világosabb lehetett felnőttekénél. A borjak szőre lényegesen rövidebb is volt.
Genetika A gyapjas orrszarvú genomja számos jelét mutatja a hideg éghajlathoz való alkalmazkodásnak. Ezek közé tartoznak az egyes sejtfelszíni ioncsatornák génjei (pl. a TRPA1) amely a bőrben lévő, a hideg környezetre reagáló receptort kódolják. Ezek működését számos fajban a KCNK17 csatorna elnyomja, ami hidegérzékenységhez vezet. A gyapjas orrszarvúban azonban a KCNK17 egy mutáció következtében működésképtelenné vált és inaktivitása valószínűleg hozzájárult az állat hideghez való alkalmazkodásához. Hasonló mechanizmusok a gyapjas mamut esetében is ismertek.
Elterjedése és élőhelye thumb|balra|Gyapjas orrszarvú rekonstrukciója a Bécsi Természetrajzi Múzeumban Elterjedési területe és ideje thumb|A faj elterjedése Európában és a Távol-Keleten (a pontok a lelőhelyeket jelzik) thumb|balra|Gyapjas orrszarvú (Benjamin Langlois képe) A hideghez jól alkalmazkodó gyapjas orrszarvú a boreális éghajlatot kedvelte és Eurázsia északi sztyeppéin élt. Őshazája Belső-Ázsia északi részén (valószínűleg a Bajkálon túl), Dél-Szibériában és Mongóliában volt; ezt megbízhatóan datált leletek hiányában nehéz jobban leszűkíteni. A pleisztocén hideg időszakaiban a gyapjas orrszarvú a kiindulási területekről messze délre, délnyugatra és délkeletre is kiterjesztette elterjedési zónáját. Egyik legkorábbi, több mint 500 ezer éves lelete az északkelet-kínai Csoukoutien lelőhelyről származik, azonban a faj ott csak rövid ideig, egyik korai terjeszkedése során volt jelen. Az első jelentős mértékű terjeszkedési szakaszra csak a Mindel-eljegesedés során (kb. 400-320 ezer éve) került sor, amikor a gyapjas orrszarvú először jelent meg Közép-Európában. Az eljegesedési időszak végén az orrszarvú visszahúzódott eredeti keleti területeire.Alois Schmid, Hans Jürgen Höller: Gelehrtes Regensburg, Stadt der Wissenschaft. Stätten der Forschung im Wandel der Zeit. Universitätsverlag, Regensburg, Regensburg 1995
A Riss-eljegesedés idején (300-126 ezer éve) újabb terjeszkedési szakasz következett. Ekkor a gyapjas orrszarvú egészen Franciaországig és a Brit-szigetekig hatolt, délen eljutott az Ibériai-félsziget északi részéig, a Balkánon pedig Romániáig. Ebből a korból származnak legrégebbi leletei a Don és Volga folyók vidékéről is. A hideg időszak végén állományai ismét feladták újonnan szerzett élőhelyeiket.