Svájc történelme az őskőkorra nyúlik vissza, neandervölgyi emberek is éltek a mai alpesi ország területén. Az újkőkorban jellegzetes tóparti cölöpházakban éltek az itteni lakosok. A vaskorban a svájci lelőhelyről elnevezett protokelta La Tène-kultúra terjedt el. A római hódítás után a kelta lakosság romanizálódott, a latin eredetű rétoromán nyelvjárások a mai napig fennmaradtak. A népvándorlás korában Svájc északi részére alemannok, nyugatra burgundok települtek. Svájc része volt Nagy Károly birodalmának, majd a Német-római Birodalomnak. Területe nagy részét a Zähringen, Kyburg, majd Habsburg családok birtokolták. Miután a Habsburgok visszavonták a korábbi császárok által adott szabadságjogokat, 1291-ben Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok szövetségre léptek egymással, létrehozva az Ósvájci Konföderációt. Több háborúban is visszaverték a Habsburgok invázióit és sikereik nyomán a szövetség egyre nőtt. A 15. századtól a svájci katonák európai hírnévre tettek szert és zsoldosként részt vettek a kontinens nagyhatalmainak háborúiban. 1506 óta a pápa biztonságára is svájci testőrök vigyáznak. A reformáció során Svájc északi kantonjai áttértek a protestáns vallásra, míg a déliek katolikusok maradtak: a vallás a későbbiekben is sok konfliktus forrása maradt. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békében Svájc elszakadt a Német-római Birodalomtól. A francia forradalom után Napóleon seregei megszállták az országot és létrehozták a Helvét Köztársaságot, amely azonban hamarosan újra konföderációvá alakult át. 1847-ben a politikai és vallási különbségek kirobbantották a Sonderbund-felkelést, Svájc utolsó fegyveres konfliktusát. Az ország az első és második világháborúban semleges maradt és hadiszállításaival és banki szolgáltatásai révén jelentős jövedelemre tett szert. A 20. századi háborúk után Svájc fenntartotta semleges politikáját, az ENSZ-be is csak 2002-ben lépett be és nem tagja az Európai Uniónak sem.
Őstörténet Az ember legkorábbi nyomai Svájcban mintegy 150 ezer évesek. Az appenzelli Wildkirchli-barlangban neander-völgyi emberek 30-50 ezer éves táborát ásták ki. Robenhausenben a Pfäffikersee partján régészek tízezer éves kőkorszaki települést találtak (ma a terület a világörökség része). Az újkőkorban Svájc területe a számos archeológiai lelet tanúsága szerint viszonylag sűrűn lakott volt. Több tó sekély, parti vizeiben neolitikumi cölöpházakat találtak. Az i. e. 5 évezredtől a Svájci-fennsíkot a vonaldíszes kultúra uralta. A harmadik évezredben ezt a zsinegdíszes kerámia kultúrája váltotta fel, amely idővel a kora bronzkori harangedényes kultúrává fejlődött. A késő bronzkort az urnamezős kultúra reprezentálja, amely az i. e. 2. évezredben terjedt el itt.
Vaskor bélyegkép|bal|Kelta és raeti települések Svájcban A Svájci-fennsík a kora vaskori Hallstatt-kultúra területének nyugati részéhez tartozott amely részben itt, a Neuchâteli-tónál fejlődött tovább a La Tène-kultúrává az i.e. 5. században. Az i.e. 1. században gall (kelta) helvétek és vindelicusok vándoroltak a fennsík nyugati, illetve keleti felére, míg Svájc alpesi részét a feltehetően etruszkokkal rokon raeti népek lakták. A kelta temetkezési helyek alapján a Lausanne és Winterthur közötti terület viszonylag sűrűn lakott volt és a Thun és Bern közötti Aare-völgyben, valamint a Zürichi-tó és a Reuss-folyó környékén is jelentős volt a lakosságszám. A kelta oppidumok szinte kizárólag nagyobb folyók közelébe épültek. Az ország mai területén mintegy tucatnyi oppidum ismert, bár nem voltak lakottak egy időben. Többségük korabeli neve nem ismert. A legnagyobb kelta települések a Berne-Engehalbinsel-i (korabeli neve feltehetően Brenodurum, a berni cinktábla alapján), az Aar-folyó menti és a Rajna-menti Altenburg-Rheinau-i oppidumok voltak. Közepes méretű volt a Bois de Châtel-i, Avenches-i (amelyet a római Aventicum alapításakor elhagytak), a jensbergi, berni és az üetlibergi. A kis oppidumok közé tartozott a genfi (Genava) és Lausanne-i (Lousonna) a Genfi-tó partján, a sermuzi a Neuchateli-tónál, az Aar alsó folyásán fekvő eppenbergi és windischi (Vindonissa), valamint a Jura-hegységben a Mont Chaibeuf-i és a Mont Terri-i kelta település. A Római Birodalomban bélyegkép|Svájc a római korban I.e. 58-ban a helvétek a germán törzsek nyomása miatt megpróbáltak áttelepülni Galliába, de Bibracténál Julius Caesar vereséget mért rájuk és visszaűzte őket. I.e. 15-ben Tiberius és Drusus meghódította az Alpokat és a régiót a Római Birodalomhoz csatolták. A helvétek települései előbb Gallia Belgica, majd Germania Superior provinciához tartoztak, míg Svájc keleti fele Raetia provincia részét képezte.
A következő 300 évben a rómaiak városokat és kisebb településeket alapítottak, utakat építettek. A római közigazgatás központja Aventicum (Avenches) volt, egyéb jelentős városok voltak még Arbor Felix (Arbon), Augusta Raurica (Kaiseraugst Bázel mellett), Basilea (Bázel), Curia (Chur), Genava (Genf), Lousanna (Lausanne), Octodurum (Martigny, a Nagy Szent Bernát-hágó ellenőrzésére), Salodurum (Solothurn) vagy Turicum (Zürich). Légiós táborok voltak Tenedo (Zurzach) és Vindonissa (Windisch).
A rómaiak i.sz. 47-től kezdve kiépítették a Nagy Szent Bernát-hágót és 69-ben Vitellius légióinak egy része ezen keresztül kelt át az Alpokon. A korábbi földes, köves ösvények helyett keskeny kövezett utak épültek. A lakosság romanizálódott, és Svájc eldugottabb, népvándorlásoktól kevésbé érintett keleti felében ma is beszélik a vulgáris latinból származó romans (rétoromán) nyelvet.
259-ben az alemannok áttörték a római limest és végigpusztították a birodalom északi régióit. A birodalom a Rajna mentén újjászervezte védvonalait, ám Svájc területe határprovinciává vált és az újjáépített települések kisebbek voltak és jobban megerősítették őket.
A kereszténység a 3-4 században kezdett el terjedni Svájcban. Zürich mártír védőszentjeinek, Felixnek és Regulának legendája vagy a thébai légió története feltehetően Diocletianus keresztényüldözésein alapul. Az első püspökségeket Bázelben (első említése i.sz. 346), Martignyben (381, 585-ben Sionba költöztették), Genfben (441) és Churban (451) alapították.
Kora középkor bélyegkép|Nemesi családok birtokai Nyugat-Svájcban A Nyugatrómai Birodalom bukásával germán törzsek telepedtek le Svájc területén: nyugaton burgundok, északon alemannok; a romanizált kelta lakosság asszimilálódott vagy a hegyekbe vonult vissza. Burgundia 534-ben a frank királyság része lett, két évvel később pedig az alemannok hercegsége is követte példáját. Az alemann területeken csak néhány izolált keresztény közösség maradt fenn és csak a 7. század elején kezdett el újra terjedni a vallás az ír szerzetesek missziójának következményeképpen.
A Nagy Károly birodalmát felosztó 843-as verduni szerződés Felső-Burgundiát (a mai Svájc nyugati felét) Lotaringiának, míg Alemanniát (a keleti részt) Német Lajos Keleti Frank Királyságának ítélte. A 10. századra a Karoling királyok uralma meggyengült és a kalandozó magyarok 917-ben kifosztották Bázelt, 926-ban pedig Sankt Gallent. A szaracénok 920-ban Valais-ban pusztítottak, 939-ben pedig kirabolták St. Maurice kolostorát. A birodalom fennhatóságát csak azután sikerült biztosan visszaállítani a svájci területek fölött, miután I. Ottó a lech-mezei csatában legyőzte a magyarokat és megszilárdította hatalmát.
A 12. században a Zähringen-család szerezte meg Burgundia azon részeit, melyek ma Svájc nyugati felét alkotják. Ők alapították 1157-ben Fribourgot, 1191-ben Bernt, valamint egyéb városokat. A dinasztia 1218-ban V. Berchtold halálával kihalt, vazallus városaik pedig reichsfrei státuszt kaptak, azaz a helyi hűbérurak helyett csak a császárnak tartoztak engedelmességgel. A Zähringenek vidéki birtokain a Kyburgok és a Habsburgok osztozkodtak.
A Stauf-ház uralkodása idején a Németország és Észak-Itália közötti raetiai alpesi hágók és a Szent Gotthárd-hágó jelentősége megnőtt. Uri és Schwyz területe 1231-ben és 1240-ben reichsfrei státuszt kapott a császártól, hogy az uralkodónak közvetlen hatalma legyen a katonai szempontból alapvető fontosságú útvonalak fölött. Miután a Kyburgok kihaltak, birtokaikat a Habsburgok szerezték meg, akik így egyeduralomra tettek szert a Rajnától délre. Habsburg Rudolf 1273-ban német király lett és az addig reichsfrei Uri, Schwyz és Unterwalden "erdei kantonok" státuszát megvonta, helytartók kormányzata alá helyezve őket.
Az Ósvájci Konföderáció bélyegkép|150px|A morgarteni csata Rudolf 1291-es halála után a Habsburgok svájci uralma ideiglenesen meggyengült (a birodalom élére nem fiát, hanem Nassaui Adolfot választották) és Uri, Schwyz és Unterwalden szabad polgárai védelmi szövetséget kötöttek egymással. Ma ezt a szerződést tekintik a svájci államszövetség, az Ósvájci Konföderáció alapításának, és keltezésének dátuma, augusztus 1. ma Svájc nemzeti ünnepe. Ennek ellenére a dokumentumot feltehetően csak a 14. században foglalták írásba. A svájciak az 1315-ös morgarteni és 1386-os sempachi csatában legyőzték a Habsburgok seregeit és megerősítették autonómiájukat a Német-római Birodalmon belül.
1353-ban a három őskantonhoz csatlakozott Glarus és Zug közössége, valamint Luzern, Zürich és Bern városa, megalkotva a nyolctagú szövetséget, amely ebben a formában a 15. század végéig megmaradt (bár 1440-1450 között Zürichet kizárták a konföderációból Toggenburggal való területi vitái miatt). A kantonok hagyományos felsorolási sorrendje is a nyolc eredeti kantont veszi előre, utána jönnek a később csatlakozott kantonok. A 15. században a svájci gyalogos zsoldosok nagy hírnévre tettek szert, amit az 1470-es években a burgundiai Merész Károllyal szembeni győzelmeik tovább öregbítettek.
1499-ben a svájciak legyőzték a Sváb Ligát és még nagyobb kollektív autonómiát harcoltak ki maguknak a Birodalmon belül; rájuk nem vonatkoztak az 1495-ös wormsi reform kitételei és immunitást nyertek a legtöbb császári bírósággal szemben is. II. Gyula pápa 1506-ban felállította Svájci Testőrséget, amely a mai napig szolgálja a római pápákat. A 15. század végén és a 16. század elején jelentősen kibővült a szövetség, csatlakozott Fribourg, Solothurn, Bázel, Schaffhausen és Appenzell); viszont a svájci katonák elvesztették legyőzhetetlen hírnevüket az 1515-ös marignanói csatában.
A reformáció A vallás reformációját Svájcban 1523-ban kezdte el a neves zürichi prédikátor, Huldrych Zwingli. Zürich, Bern, Bázel és Schaffhausen csatlakozott a reformációhoz, míg Luzern, Uri, Schwyz, Nidwalden, Zug, Fribourg és Solothurn megmaradt a katolikus vallás kebelében. Glarus és Appenzell vallásilag kettészakadt. A szakadás polgárháborúkhoz (első és második kappeli háború) vezetett 1529-ben és 1531-ben és azontúl a két egyház követői külön tartották az országgyűlést (a protestánsok Aarauban, a katolikusok Luzernben – emellett a formális teljes konföderációs gyűlést is összehívták Badenben); de a szövetség túlélte a megpróbáltatást és fennmaradt.
A harmincéves háborútól a Konföderáció bukásáig A harmincéves háború idején Svájc Grimmelshausen szavaival "a béke és prosperitás oázisa" volt a háború szaggatta Európa közepén. Ennek fő oka az volt, hogy mindkét félnek szüksége volt a svájci zsoldosokra és nem hagyták volna, hogy az ország riválisuk befolyása alá kerüljön. Ha katonailag nem is, politikailag megpróbáltak befolyást szerezni a Konföderációban olyan zsoldosvezérek révén, mint Jörg Jenatsch vagy Johann Rudolf Wettstein. Graubünden Három Ligája ekkor még nem volt a szövetség teljes jogú tagja és miután belekeveredett a háborúba, 1623-ban elvesztette Valtellinát.