bélyegkép|360px|A 10. századi szabolcsi földvár madártávlatból Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye története a nevében említett három régi vármegye által képviselt magyarországi régió történetét foglalja magába, beleértve a történelmi Ung és Ugocsa vármegye históriáját is. Földrajzilag a terület a Nagyalföld északkeleti részén a mai Kárpátaljához csatlakozik.
Már az újkőkor embere birtokba vette a terület gazdag természeti erőforrásait. A honfoglalás ezen a tájon kezdődött, a kor leleteinek nagy része itt került elő. Az államalapítás után I. István három királyi vármegyét hozott létre ebben a régióban, Szabolcs, Borsova és Szatmár néven. A török nem hódoltatta meg a területet, de gyakori rablótámadásaival szétzilálta a gazdasági életet. Hasonló hatása volt annak, hogy a vidék egyben a Habsburgok uralta királyi Magyarország és Erdély ütköző zónájában is feküdt, és rendszeresen sarcolták az átvonuló hadak.
A 16. században az itteni megyék a magyarországi reformáció egyik központját adták, majd ettől nem függetlenül, a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok bázisai közé tartoztak. A függetlenségi küzdelmek bukása utáni béke idején, a 18. században szerény gazdasági fejlődés indult a térségben.
A 19. század derekán, a jobbágyfelszabadítás és a Tisza szabályozásával együtt járó nagy természetátalakító munkák során alapvetően megváltozott a térség társadalma is. A birtokszerkezet átalakult, a külterjes gazdálkodást folytató új nagybirtokok nem tudták felszívni a fölös munkaerőt. Az elégedetlenség gyakran öltött erőszakos formákat.
A két világháború között sem sikerült javítani az életkörülményeken. Az új háború előtt és annak első szakaszában a bécsi döntések révén jelentősen változott az ország és ezzel a megye területe is, de ez nem volt tartós.
A második világháború után a megyében is megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Itt is sor került a mezőgazdaság erőltetett szövetkezetesítésére. Az ipari fejlődés csak az 1960-as években indult meg, addig a megye munkaerő-feleslege az ország más vidékein vett részt a nagy ipari építkezéseken, elvándorlás vagy ingázás révén. A nyolcvanas évek elejére már jelentős létszámú munkásság és első generációs értelmiségi réteg alakult ki a megyében is.
A terület története a magyarok bejövetele előtt Neolitikum, rézkor, bronzkor bélyegkép|Újkőkori házbelső rekonstrukciója az M3 Archeoparkban Az ember a régészeti kutatások tanúsága szerint az újkőkorban, mintegy 6000–7000 évvel ezelőtt már bizonyosan megtelepedett ezen a tájon. A neolitikumban a telepesek a folyók mentét, az erdős, az erdős-sztyeppés és mocsaras tájak találkozásait keresték. Később a közlekedési útvonalak is szerepet játszottak a települések létrehozásánál. Méhteleken 1973-ban a Körös-kultúrához kapcsolható leletet tártak fel, majdnem kétezer, a Tokaji-hegyről származó obszidián eszközzel, agyagistenekkel. A Rétközberencsen fellelt újkőkori telephely korát Kalicz Nándor régész 5000 év körülinek becsülte. Obszidiánból pattintott eszközök mellett csiszolt kőbalták, edény-töredékek, csontszerszámok kerültek felszínre. Emellett Tiszabezdéd, Tímár, Tiszalök, Tiszavasvári, Tiszadob, Oros, Nagykálló és Nagyecsed környékén bukkantak újkőkori leletekre. A kőrézkor emlékeit Tiszadobon, Paszabon, valamint Székely és Nyírlugos környékén találták meg. Bronzkori leleteket tártak fel Nyíregyháza, Nyírpazony, Baktalórántháza és Kispalád térségében. Kiemelkedő a kispaládi díszített fokos, amelynek valószínűleg rangjelző szerepe is volt. Híres bronzkori leletek kerültek elő Gáván (ma Gávavencsellő), melyről a gávai kultúra kapta a nevét.
Vaskor A korai vaskor leleteit Penészlek, Piricse, Nyírkarász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határában találtak meg, ezeket a kutatók már egy etnikumhoz, a kimmerekhez tudják kötni. A késői vaskor emlékei Gáváról, Balsáról, Pátroháról és Cserepeskenézről kerültek elő, ezek a kelta anars és tauriscus törzsekhez köthetők.
Népvándorláskor A kelta kor vége után az Északkeleti-Kárpátok felől több évszázadon át keleti germán népek költöztek a térségbe: elsőként a hasdingi vandálok, akik a 3. században a későbbi Erdélyben letelepedő nyugati gótokkal háborúztak. A gepidák Kr. u. 269 után jelentek meg a Kárpát-medence északkeleti szögletében; területük ekkor a Felső-Tisza és a Szamos vidékén lehetett, szállásaikat a hun támadások miatt elrejtett szilágysomlyói kincs mutatja. A térség az 5. század első felében hun fennhatóság alá tartozott, majd 455 után a gepidák birtokba vették a hunok szállásterületeit és egész Daciát. 567 után Északkelet-Magyarország az Avar Kaganátus része volt.
A honfoglalástól a török kor kezdetéig bélyegkép|220px|A szabolcsi református templom A Kárpát-medencébe érkező magyarok a mai megye térségeit az elsők között vették birtokba, mivel itt a természeti körülmények messzemenően alkalmasak voltak a letelepedésükre, legelőik, gazdag vad- és halállományuk révén. Anonymus a Nyírséget, a Tiszahátat és a Szamos vidékét illetően nagy hódoltatásokról, fontos csatákról írt, amelyekben különösen Ősbő, Velek, Tas, Szabolcs és Tétény szerepét említette.
Egy korábbi álláspont szerint a Felső-Tisza vidéke 896 előtt a kabarokhoz, a magyarok katonai segédnépéhez tartozott, azonban napjainkban a régészek és történészek elvetik ezt az elképzelést. A Kárpát-medencében feltárt összes 10–11. századi temető egy tizedét ebben a térségben találták meg. A Felső-Tisza vidékén, Szabolcs megyében és a Bodrogközben a 10. század első felére keltezhető, nagyon gazdag férfisírokat tártak fel, amelyekbe a korabeli fejedelmi kíséret vezetőit temethették el. Lehetséges, hogy a fejedelmi temetkezések is a közelükben lesznek majd fellelhetők. E vidéken található a kor egyik legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt magyar erődítménye, a szabolcsi földvár is, aminek feltárását már 1870-ben megkezdték.
A letelepedő magyarok főleg a Tisza és mellékfolyói árteréből kiemelkedő magaslatokat szállták meg. Emellett az Anarcs–Nyírkarász és a Buj–Nyíregyháza–Érpatak–Geszteréd földsávokon, a Nyíregyháza–Apagy, Nyíregyháza–Nagykálló, Micskepuszta–Balkány vonulatokon találták meg nyomaikat. A homokos talajú térségeket azonban kerülték.
A területen három királyi vármegye alakult, Szabolcs, Borsova és Szatmár. Ez a vidék gyakran volt a mindenkori uralkodóval szemben trónkövetelőként fellépő trónörökösök, hercegek kezén. A 11. században a kunok betörései sújtották a lakosságot. I. László maga vezette ellenük a harcot. A király kedvelte az országnak ezt a részét, gyakran tartózkodott itt. Szabolcsban 1092-ben zsinatot is tartott.
Az államalapítás után jelentek meg e vidéken is a külföldi eredetű jövevény nemzetségek, mint a Hontpázmány nemzetség szabolcsi ága Beszterec birtokközponttal, a Gutkeled nemzetség (egy régi Gút nevű falu a Nyírség déli részén, Adony, majd Várda és egy Sárvár nevű erősség az Ecsedi-láp szélén). balra|bélyegkép|Ecsed várának látképe 1688-ban. Gottfried Prixner pesti rézmetsző metszete a "Das ehmals gedrückte, vom Türken berückte, nun trefflich erquickte Königreich Hungarn" című korabeli mű melléklete alapján
A tatárjárás idején, 1241-ben Szatmár, Borsova és Szabolcs vármegyéket a tatárok feldúlták, lerombolták a földvárakat is. 1261-ben IV. Béla fia, István herceg felügyelete alatt állt. A belháborúk e területet is érintették. A térséget az Árpád-kor végén Aba Amadé és Borsa Kopasz vette hatalmába. Az előbbi család a Balogsemjén nemzetséget, az utóbbi a Gutkeled nemzetségből származó Báthori-családot győzte le. A vesztesek később az Anjou királyok szolgálatában szerezték vissza ősi birtokaikat. jobbra|bélyegkép|A Szatmári vár 1680 körül A tatárok távozása után a három vármegyében a települések egyharmada kisnemesek birtokában volt. Nagy részük katonai szolgálattal tartozott vagy királyi szolgálattevő volt, amint erre a falvak egy részének a neve is utal, mint a Lövő, Őr nevű települések.
A felbomló királyi vármegyék helyén kialakultak a nemesi vármegyék, melyeknek az igazságszolgáltató szerepe mellett a közigazgatási és katonai jelentősége is nőtt. 1284-ból oklevél említi Szabolcs vármegye alispánját és négy szolgabíróját. Szatmár négy szolgabírójáról egy 1299-es oklevél szól. A nemesi belháborúk nyomán a szegény szabadok és a jobbágyok helyzete is romlott. 1437-ben, egy időben Budai Nagy Antal erdélyi felkelésével, a Nyírségben is parasztlázadás tört ki Tarpai Márton vezetésével, akit aztán sok társával együtt kivégeztek.
A késő középkorban Szabolcs vármegye földjeinek többségét a középbirtokos nemesség tartotta a kezében, míg a főúri birtokok száma kevés volt. A területen a fő birtokos nemesi családok ekkoriban az Ibrányi, Vay, Bay és Fáy családok, a Báthoriak, Perényiek, Kállayak, Drágffyak, Várdaiak, Károlyiak és a Hunyadiak voltak. Mátyás király elrendelte, hogy a megyei nemesség a maga köréből válassza alispánjait, de a megyei tisztségeket a nemesek tehernek érezték. Gyakran pénzbírsággal kellett kényszeríteni a megválasztottakat tisztségük elfogadására. A 15–16. században sem Szabolcsnak, sem Szatmárnak nem volt még állandó megyeközpontja. Szabolcs leginkább Kisvárdán vagy Nyírkarászon, Szatmár pedig Csengerben tartotta törvényszékeit és közgyűléseit. Az 1445-ben a Székesfehérvárott tartott országgyűlés a törvényhatóságokat öt kerületbe sorolta. Szabolcs, Szatmár és Bereg másokkal együtt a tiszántúli kerület részei lettek, és Hunyadi János kormányzata alá kerültek. balra|bélyegkép|A Nagykállói vár az 1500-as években A török 1475 februárjában jelent meg a vidéken, amikor a Nagyvárad alá ért seregük egy része Szabolcs megyét is megsarcolta. Szatmár, Bereg, Ung és Ugocsa akkor még elkerülte ezt a veszedelmet, és a későbbiek során is kívül esett a török támadások fő területén. Szabolcs vármegye azonban szinte állandóan a török portyázók hatósugarában maradt.
Az 1514-ben meghirdetett keresztes hadba sokan vonultak e térség falvaiból, mezővárosaiból, Dózsával egyszerre e vidék parasztsága is felkelt. A parasztok oldalán harcoltak gencsi és tyukodi kisnemesek is. A parasztfelkelés leverése után a nagyobb úri családok várkastélyokat, erősségeket építtettek. Közülük az ország két, majd három részre szakadásával nagyobb jelentőséget kapott az ecsedi, a szatmári, a kisvárdai és az 1571-ben épült nagykállói vár.
A terület története 1526-tól 1711-ig 220px|bélyegkép|jobbra|Balassa Menyhért sírköve bélyegkép|jobbra|220px|Közép-Európa 1572-ben Mohács után Szabolcs, Szatmár, Bereg, Ugocsa és Ung vármegyék két évszázadra a fő hadi utakra kerültek, mely súlyos hatást gyakorolt a lakosságra és a terület gazdasági életére. A terület a Keleti és Nyugati Királyság, majd az erdélyi fejedelem és a magyar király közötti vetélkedés tárgya volt. A helyi urak gyakran váltogatták lojalitásukat. Szatmár vára és Nagybánya, miután Balassa Menyhért birtokába került, számtalanszor váltott gazdát urával együtt. Szabolcs vármegye Szapolyai Jánosnak hódolt, a vármegye közepén Kálló és Várda várát azonban Habsburg-hű zsoldosok ülték meg. Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék Schwendi 1565–1568 közötti hadjáratai és a II. Jánossal 1570-ben megkötött speyeri szerződés következtében kerültek a királyi Magyarországhoz, azon belül közigazgatásilag a felső-magyarországi főkapitánysághoz. Egy időben létezett tiszántúli, illetve szatmári-tiszántúli főkapitányság is, melyhez Szabolcs és Szatmár tartozott.