Újkori zsidó irodalom

Újkori zsidó irodalomnak nevezik az európai újkorban alkotó zsidó írók életművét. Kezdetét a Joszéf Káró Sulchán Áruchjának 1563-as megjelenése jelzi (→Középkori zsidó irodalom).A dátumokhoz ld. :en:Rabbinic literature

XVI–XVIII. század

A 16. századtól – a korábbi századok irodalmi gazdagságához képest – visszaesés figyelhető meg a zsidó irodalom minden területén. Ugyanakkor azonban a könyvnyomtatás általánosabbá teszi az irodalmi ismereteket, amelyek többnyire a talmudi tudományokra és a kabbala művelésére szorítkoznak.Pallas, i. h.

Kelet-Európa jobbra|bélyegkép|220px|Egy Sulchán Áruch kiadás címlapja jobbra|bélyegkép|220px|Luzzato egyik művének, a Meszilat Jesarimnak korabeli kiadása

Az Oszmán Birodalomban már az újkor hajnalán nyomdák létesültek több helyen, így Konstantinápolyban, Szalonikiben és Drinápolyban. Ezekben a városokban leginkább a Hispániából száműzött zsidók hatása érezhető az irodalomban; bár élénk volt az irodalmi összeköttetés a Német-római Birodalom, Itália és a Lengyel Királyság területein működő zsidó írókkal, tudósokkal is – illetve voltak a zsidó irodalomnak helyi művelői. (A zsidó tudósok egymás közötti levelezése bőséges történelmi forrásul szolgál a kortörténetre nézve.) Mózes Kapszali (1453–1496) – akit II. Mehmed oszmán szultán főrabbivá nevezett ki, és a mufti jobbjára ültetett ült a divánban – heves tollharcot folytatott Jószéf Kólon Trabottóval (~1420–1480). A konstantinápolyi Elia Mizráchi (~1455–1526) magyarázatot írt Rásihoz és a Szemághoz, számos döntvényt bocsátott ki, érintkezett a karaitákkal; írt responzumokat, és toldalékokat Mósé de Coucy (1198–1274) Szefer Hamicvotjához; illetve matematikai munkákat, amelyek egyikéhez Sebastianus Münster írt jegyzeteket. Mizráchi tanítója Mardokhai ben Eleázár Comtino (?–~1485), aki Kether Thora című tórakommentárában többnyire Ibn Ezrát követi. Emellett írt vitairatokat a karaitákkal szemben, és léteznek kommentárjai Ibn Ezra matematikai, nyelvtani munkáihoz, Maimonidész és Arisztotelész logikai műveihez.

Több zsidó tudósok foglalkozott a korszakban a történelemmel. Elijay Kapszali (~1483–1555<) kandiai rabbi az Oszmán-család történetét írta meg 1523-ban héber nyelven. (A Magyarországra vonatkozó adatokat magyar fordításban közölte Kohn S.: Héber kútforrások, Budapest 1881, 65–74. old.). Az Oszmán Birodalom területén lett kiegészítve és kiadva a spanyol Júdah ibn Verga (15. sz.) Sebet Jehuda című krónikája, amelyet fia Salamon ibn Verga (~1460–1554) és unokája, Joszéf ibn Verga (?–1559) folytattak. Sámuel Sullam (16. sz.) kiadta Ábrahám Zacuto (1452–1515) híres krónikáját – kiegészítve a török történelemből vett adatokkal, valamint a Iosephus Flavius Apologiájának héber fordításával. A karaiták között sokoldalú világi irodalmi tevékenységet fejtett ki Kaleb ben Elia Afendopolo (~1430–~1499). A talmudtudomány terén Jakob ben Chábib (~1445–1516) említendő, az Én Jákob című haggadai gyűjtemény összeállítója. Ben Chábib mint spanyolországi kivándorló telepedett le Száfetben; fia Lévi ibn Chábib (~1480–1541) heves vitába bocsátkozott Jákob Bérábbal (1474–1546), aki a papi ordinációt akarta újra feleleveníteni, hogy egységessé tegye a zsidóságot és gátat emeljen a korszakban elszaporodó ál-messiási próbálkozások ellen. Béráb pártjára állott Mózes ben Jószéf Tráni (1505–1585), Chabib nézetét pedig Mózes Aláskár (16. sz.) támogatta, aki egyébként Maimonidészt is védelmezte a kabbalizmus vádja ellen.

A talmudtudósok novellákat (chiddusim) írtak a talmudhoz, vagy responzumokban fejtették ki nézeteiket. Az Egyiptomban, majd Palesztinában élő Dávid ben Salamon ibn Abi Zimra (Rádbáz, 1479–1573) számos responzumot, exegetikus, kabbalisztikus és költői munkát irt; az ugyancsak egyiptomi Bezalel Askenazi (~1520–1594) a Sittá Mekubecet című művet alkotta meg, illetve régebbi tószafótokat és novellákat gyűjtött. Jákób de Castro (1525–1610) a Turt egészítette ki a keleti rítus szabványaival. Az exegézis terén Salomó ben Melech (16. sz.) jelentős a Michlál Jófi című bibliai kommentárjával. A korban a népre és az iskolákra való tekintettel új bibliafordítások is keletkeznek. Ilyenek Mózes ben Elia Pubian újgörög fordítása, és a perzsa fordítás Tavusztól. Ez utóbbi – amellett, hogy erősen ragaszkodott a héber eredeti szöveghez – a targum, a maszóra, Szaadja gaon, Rási és Ibn Ezra felfogását is belevitte fordításába. A fordítás elkészülése a kor egyik legkiválóbb alakjának és bőkezű mecenásának, Mózes ben Jószef Hámonnak, I. Szulejmán oszmán szultán orvosának köszönhető. Ő nyomtattata ki az 1546-os bibliakiadást Rási kommentárjával, illetve az arám, arab és perzsa verziókkal. A zsidó tudománynak egy másik törökországi nagy pártolója, Jószéf Nászi (1524–1579) naxoszi herceg Konstantinápolyban iskolát és nagy könyvtárat alapított, majd a kutatók rendelkezésére bocsátotta; személyes barátságot ápolt a zsidó tudósokkal, és vallásfilozófiai beszélgetéseket folytatott velük. Keresztény teológusokkal való párbeszédeit Jicchák Okenejra (16. sz.) jegyezte fel a Ben Pórát Jószéf című írásban.

Több zsidó költő működött az Oszmán Birodalom területén. Irodalmi kör alakult, amelynek élén Gedalja ibn Jáchjá (1526–1587) állott, és amelyhez Jusszuf Hámon (~1490–1567), Mózes Hámon fia és ugyancsak a szultán orvosa is tartozott. Méir ben Abraham Angel (16. sz.) allegorikus drámát írt rímes prózában Keset Nechóset címen. A damaszkuszi Izráel ben Móse Nágárá (~1555–~1625) több költeményt – például a zsidó imakönyvekbe is felvett Jah ribbón Olam című szombati dalt – és liturgikus éneket írt. Költeményeit a Zemirot Jiszráelben gyűjtötte össze. A talmudi tanulmányok egyoldalúságának egyfajta reakciójául nagyobb arányokat ölt a Kabbala terjedése az irodalomban. A kabbala ekkor már nem azon fokon van, mint korábban Hispániában, hanem mentes minden filozófiai elemtől. Rajongó zsidók messiásokként léptek fel, és támogatókat találva országokat jártak be, még a pápa és császárok figyelmét is magukra irányították. Ezek egyike, Dávid Reubeni (1490–1538) azt híresztelte magáról, hogy ő a testvére az Arábiában élő, elveszettnek hitt tizenharmadik törzs királyának, és mindenütt hitelre talált. VII. Kelemen pápa örömmel fogadta, és III. János portugál királyhoz ajánlotta a törökök elleni segítségre. Portugáliában Salomo Molcho (1500–1532) messiásnak hirdeti őt, és Szalonikiben 1520-ban megjelent prédikációiban dicsőítette a kabbalát Reubeni tanaival. Maga Reubeni úti naplójában hirdette nézeteit.

Száfetben működött Móse Corduero (1522–1570), a Pardesz Rimmónim című kabbalista mű szerzője. A Szefer Jecirához írt kommentára és a kabbala egész terjedelmét felölelő nagy munkáját annyira nagyra tartották, hogy Menachem Azarja di-Fano (1548–1620) kabbalista író 500 zecchinát fizetett a mű leírásának engedélyezéséért. (A másolat a mantovai hercegi könyvtárba került.) Corduero mestere Salomon Álkábec (1505–1584), a Lecho dódi péntek esti dal szerzője. A kabbalisztikus szentírás-magyarázat területén ugyancsak több író működött: Móse Alseikh (1508–1593), Jicchák Luria (1534–1572) és Chájjim Vital (1542–1620). Luria Jichák Széfetben rajongókat gyűjtött maga köré. Ő semmit sem írt és nem is engedte tanait följegyezni; de halála után tanítványa, Vitál Chájim összegyűjtötte kinyilatkoztatásait négy könyvben (Éc-Chajim, Szefer hagilgulim, Sibche Rabbi Chájim Vital, Szefer Halikutim), amelyekbe a maga tanításait is beledolgozta. A kabbala így fokozatosan filozófia helyett csodatanná lett, amely messiásról, égi jelenségekről, szellemekről és bűvölésről szólt. Módszere a szentírási betűrejtvény-fejtegetés, amely föltételezi, hogy a Biblia egyes betűinek, illetve azok számértékének és elhelyezése módjának mélyebb jelentősége van. A kabala leginkább Lengyelországban és Itáliában terjedt el.

A kabbala végül nem vert mélyebb gyökeret a zsidó hitéleti rítusban, ugyanis Joszéf Káró (1488–1575) éppen ebben a korban állította össze nagy talmudi kódexét Béth Jószéf címen, amely tulajdonképpen kommentár a Turhoz. Káró megírta műve kivonatát is Sulchán Áruch címen. A mű a zsidó vallásos élet egyik legelismertebb törvénykönyve. Káró írt kommentárt Maimonidész Misné Tórájához, valamint kiegészítést a Bét Jószéfhez; emellett responzumokat és szentírási kommentárokat. Hutvitz Jesaja há-Lévi (1570–1630) lengyel származású zsidó tudós Palesztinában írta Sné luchót háberit (rövidítve: Sloh) című kabbalisztikus és filozófiai kommentárját a Tórához. A mű sokoldalúságával és nemes erkölcsi felfogásával kiválik a kabbalista irodalom alkotásai közül. A kabbalista tanok hatására lépett fel messiásként Sabbatáj Cévi (1626–1676). Egyik híve, Abraham Miguel Cardoso (1626–1706) a Bóker Le-Ábrahám című munkában írta meg Sábbátai tanait, amelyek már keresztény színezetűek. Kortársa, Chájim Nehemja (17. sz.) műveiben határozottan kimondta, hogy a szentháromság a zsidóság dogmája.

Itáliában a kabbala hatása érezhető Luzzatto Móse Chájim (1707–1746) művein. Luzzato Padovában született és nevelkedett, valódi költői tehetség és a klasszikus irodalomban jártas személy volt. Művei: Lesón limmudim (poétika), Sámson és a filiszteusok (bibliai verses dráma), Zsoltárok (a bibliai zsoltárok mintájára), Migdal Óz (allegorikus dráma olasz mintára), Lajesárim tehilla (dráma klasszikus héber stílusban), a Zohár tinjana (egy második Zohár) kabbalista nézeteit tartalmazza.

Nyugat-Európában

jobbra|bélyegkép|220px|Manassé ben Izráel De Termino Vitaejének 1639-es kiadása Hollandiában a spanyolországi és portugáliai száműzöttek utódai között szintén felvirágzott a zsidó irodalomnak minden ága. A költészet a zsidóság keserűségeit helyezte központba; a filozófiai írók a zsidóság dogmáival és apológiájával foglalkoznak. Az amszterdami rabbikollégiumnak mindhárom tagja, Izsák Aboab (1605–1693), Saul Levi Morteira (1596–1660), és Manassé ben Izráel (1604–1657) kifejtett nevezetesebb irodalmi működést. Ben Izráel héber, latin, spanyol, portugál és angol nyelven írt keresztény tudósok által is elismert műveket, és az angol parlamentnél, illetve az őt nagyra becsülő Oliver Cromwellnél keresztülvitte, hogy Anglia megnyílt a zsidók számára. Benjámin ben Immanuel Musaphia (1606–1674) az Árukh talmudi lexikont bővítette ki latin és görög nyelvből vett jegyzeteivel (Moszáf há-Árukh). Írt még orvosi és természettudományos műveket, valamint responzumokat, továbbá egy Zecher Ráb című költői művet, amelyben hat himnuszban – egyetlen szóismétlés nélkül – a héber nyelv egész szógyökkincsét felöleli. Dávid Kohen de Lara (1602–1674) talmudi lexikonokat (Keter Kehun, Ir-Dávid, Mecuddát Dávid) alkotott, különös tekintettel a Talmudban előforduló idegen (görög, latin) szavakra. Hollandiában élt Uriel da Costa (1585–1640), aki a rabbinikus zsidóság ellen lépett fel portugál nyelven írt A farizeusi tan megvizsgálása című könyvében. Hollandiában működött a jelentős zsidó – bár saját vallásától elforduló – filozófus, Baruch Spinoza (1632–1677) is.

jobbra|bélyegkép|220px|Baruch Spinoza Opera posthumajának 1677-es kiadása Az amszterdami zsidó műveltség elhatott Angliába is. A londoni zsidó közösség általában az amszterdami tudósok közül választott magának rabbit. Egyikük, Dávid Nieto (1654–1728) bár orvosként és szónokként is működött; de írt polemikus és apologetikus iratokat. Értekezett a pészah ünnep történeti jelentőségéről (Pascalogia) olasz nyelven, és megírta a héber nyelvű, Matte Dan című vallásfilozófiai munkát, amely a karaitákkal szemben a hagyomány ősrégi voltát vitatja. Érdekesség, hogy ennek az írásnak az utolsó, csillagászati fejezetében Kopernikusz és Descartes tudományos elméleteit igyekezett cáfolni.