A Szent Miklós szerb ortodox templom Szeged egyik legrégebbi, barokk stílusban fennmaradt, építménye a Dóm téren található, Fogadalmi templom mögötti, myrai Szent Miklós ereklyéinek átvitelére fölszentelt szerb ortodox templom. A nagyobbrészt 1773 és 1781 között épült ortodox keresztény épület, Csongrád-Csanád megye öt azon szerb temploma közé tartozik, a szőregi, deszki, újszentiváni, hódmezővásárhelyi mellett, amely a szerbek gazdag magyarországi múltjába ad betekintést.
A templom külseje főként barokkos stílusú, ám részben már klasszicista jegyeket is magán hordoz. Az egyhajós templom késő barokk stílusban épült, harangtoronnyal, amely valamennyire elüt a hasonló stílusú templomokétól. Az alapok háromrétű apszisról tanúskodnak, a keleti oldalon téglalap alapú éneklőszékek, középen egyszerű, egyenes vonalú hajó található, nyugaton karakteres, konkáv-barokkos vonalvezetésű homlokzattal.
Szerb történelmi előzmények Az egykori Pannónia területén, a magyarok honfoglalása előtt, szláv népek éltek, bár nem bizonyítható, hogy ezek a szerbek elődei voltak. Cirill és Metód, a két Szalonikiből származó hittérítő, 9. századi munkásságának köszönhetően a szláv népek nagy része felvette a kereszténységet. A testvérpárt e miatt szentként tisztelik ezen egyházakban. Az általuk létrehozott új, ószláv nyelvre (amely még ma is használatos a templomi liturgiák során) lefordították a szent könyveket, liturgikus énekeket, előmozdítva a szlávok kereszténységének felvételét, hitéletük saját nyelven történő gyakorlását. Új ábécét is megalkottak a vallás terjesztői, akik vándorlásuk során eljutottak a Balkán-félszigettől egészen Lengyelország déli területéig. Ezen körülmények és sok egyéb tényező hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbiekben a keleti keresztényeknél önálló, nemzeti egyházak jöjjenek létre, egymástól független klérussal, egyházfővel (15 ortodox egyház létezik, amelynek mindegyikét egy pátriárka vezeti, a szerbeké Belgrádban székel).
A középkorban a magyarok által rácoknak (egy szerb államalakulatról, Ráškáról/Rasciaról származik az elnevezés) nevezett szerbek dinasztikus kapcsolatban álltak az Árpád-házi uralkodókkal. II. (Vak) Béla Ráška uralkodójának, I. Urošnak a leányát, Jelenát (Ilona) vette feleségül, így már akkoriban délszlávok is éltek a Magyar Királyság területén.
Miután a törökök megjelentek a Balkánon és sorra foglalták el a Magyarországtól délre eső államalakulatokat, számos nép a megszállás brutalitásai miatt, hazája ideiglenes elhagyására kényszerült. Az Ottomán Birodalom üldözte a keresztényeket, iszlám vallásra térítette át a más felekezetekhez tartozókat (például a bosnyákok nagyobbrészt ekkor tértek át a muszlim hitre), adókkal sújtotta Krisztus híveit, a devsirme-rendszer (gyermekadó) keretében, elvitték a legfiatalabb fiú-gyermekeket, s átnevelték őket török katonákká, janicsárokká. Az egyik legismertebb ily módon „elrabolt” férfi, Szokollu Mehmet (Mehmet Sokolović) volt, aki a híres, ma Bosznia-Hercegovinában található, višegrádi hidat építette, mely a Nobel-díjas szerb író, Ivo Andrić Híd a Drinán című művében is megjelenik. 1389-ben, a rigómezei csatában, a gyenge, kiskirályok által megosztott Szerbia, vereséget szenvedett a töröktől, s közel 500 éves megszállás alá került. E dátumtól kezdődően folyamatosan megfigyelhető, hogy a szerbek északabbra, főleg Magyarország déli részeire kezdenek átvándorolni. 1444-ben Brankovics György szerb uralkodó részt vett a szegedi nemzetgyűlésen, s birtokokat kapott a magyar uralkodótól, ahova szerbeket telepített be.
A középkori Magyarország hadseregében számos szerb is szolgált, Mátyás híres Fekete seregében rác kardforgatókat is találunk. A Mohácsi vészt követően Magyarország területei egyharmadát elveszítette, középső területei közel 150 éves török megszállás alá kerültek, az Alföld hatalmas pusztasággá változott, a lakosság az Oszmán iga alól elmenekült. A török magyarországi kiűzése után, 1690-ben, az elnéptelenedett területekre I. Lipót osztrák-magyar uralkodó különböző nemzetiségű lakosokat telepített, hogy újra benépesítse a demográfiailag katasztrofális helyzetben levő Hunniát. A szerbek kiváltságokat kaptak, ha Magyarországra települtek és védték a déli határokat, azaz granicsári, határőri feladatokat láttak el, ezért adómentességet és vallásszabadságot kaptak, papjaikat saját maguk választhatták meg, templomaikat bárhol felépíthették. Ezzel egybefügg a Szerbek nagy vándorlása a középkori Szerbiából, illetve annak központjából, Koszovóból, melynek során több ezren (egyes források szerint csaknem százezren), települtek át III. Arsenije Čarnojević ipeki (ma szerbül Peć, albánul Peja) szerb pátriárka (a szerb egyház vezetője) vezetésével Magyarországra. Ekkor jutottak el Győrbe, Budára, Pestre, Pomázra, Lórévre, a mai Budai Szerb Ortodox Egyházmegye központjába Szentendrére, ahol 7 szerb templomot is felépítettek, Dunaföldvárra, Pécsre, Villányra, Mohácsra, Bajára, Szegedre, Szőregre, Deszkre, Újszentivánra, Hódmezővásárhelyre, Magyarcsanádra és Battonyára. Rövid idő alatt több mint 50 új templomot építettek fel a szerbek magyar földön.
A katonai feladatok mellett a rácok nagyrészt növénytermesztéssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, egyesek iparosként, kereskedőként illetve hadiszállítóként tartották el a családjukat. Legtehetősebb rétegük akkoriban gazdagon megadományozta templomaikat illetve hozzájárult azok építéséhez. A 18. századi magyarországi szerb virágkort követően sokan visszatértek a török által felszabadult Szerbiába, illetve asszimilálódtak a magyar többségi társadalomhoz. Az I. világháború végén nagy részük visszatelepült anyaországába illetve számos családot is kitelepítettek a lakosság-cserék folytán Magyarországról, ami ahhoz vezetett, hogy számuk ma már csupán jelképes a magyarországi többségi népességhez viszonyítva.
A szegedi szerbek és templomaik rövid története
A szerbek nagy része a rigómezei csatát követő évszázadban kezdett bevándorolni Szegedre. A csongrádi megyeszékhely 1543-as török elfoglalását követően a terület előbb a budai, majd az egri pasalik alá tartozott. Szeged a szandzsák központja is volt, az első szegedi bég, Musztafa helyreállíttatta a várat. A Palánk nevű városrész is fejlődésnek indult, melyet többségében rácok laktak (németül Raitzenstadtnak is hívták egy 1737-ből fennmaradt dokumentum szerint). Az Ipeki patriarchátus megújítása után (1557) Szeged a Bácskai metropolita székhelye lett. Ekkor már volt egy szerb fatemplom a városban, mely a 16. század elején épülhetett az egykori vár területén. A török kiűzésekor a tűz martaléka lett, így kevés adat maradt fenn róla. Szeged török megszállás alóli felszabadulása (1686) után, a szerbek Nagy Vándorlását követő időkben e nemzetiség jelentős számban költözött a vidékünkre. Szegeden nagyobbrészt a Palánkába illetve a Felsővárosba települtek be. Csongrád megye 1720-as összeírása alapján Szeged 404 lakóépülete közül 40 volt szerbeké. Az ipar és kereskedelem a város gyors fejlődést eredményezte, számos rác család meggazdagodott, ami lehetővé tette a templomok építéséhez való hozzájárulást illetve a világ legkülönfélébb tájairól származó ikonok adományozását. A szerbek második, már téglából épült templomát Szent Miklós tiszteletére szentelték, s 1690-től 1715-ig állt fenn a Palánkban. A vár erődítési munkálatai miatt lebontották. 1725-ben épült a harmadik ortodox templom, mely a mai templom helyén állt, ennél kisebb volt, ami még a polgárosodás előtti szerb állapotokat tükrözte. A negyedik templom Felsővárosban állt, Szent Gábriel és Mihály arkangyaloknak szentelték, alapító levele ugyan 1727-ből származik, de valószínűleg a török időkben, vagy a felszabadulást követően épült. A kevés rendelkezésre álló adat szerint görögök emelhették eme szentélyt, melyet csak kis cerkónak (a szerb crkva, templom becézése) hívtak (hossza 17 méter, szélessége 6 méter, magassága 4 méter volt), ám szerb hívők is előszeretettel látogatták. Egészen 1848-ig használták e szentélyt. A legutolsó időszakban a Szent Miklós-templom papjai látták el a parókusi feladatokat, ezt követően elhagyták a hívők, s az utóbbi egyházi gyülekezethez csatlakoztak. Az anyakönyvek vezetése 1744-től kezdődött, ezek alapján ismert az itt szolgáló lelkészek neve is 1848-ig, az önálló parókia megszűnéséig. Az 1879-es nagy szegedi árvíz során e negyedik templom oly súlyosan megsérült, hogy hamarosan le kellett bontani. A jelenlegi, ötödik templom a harmadik templom köré épült a mai Dóm téren található Fogadalmi templom mögé, ami annak volt köszönhető, hogy a 18. században népesebb volt a szerb lakosság illetve a tehetősebb kereskedők nagyvonalúan adakoztak a templom felépítéséhez. A céhek tagjai között ekkoriban magyarok, németek és szerbek is voltak, ez utóbbiak néhány önálló céhe is ismert, ami szabászattal és ruhaiparral foglalkozott. E céhek körmeneti zászlóinak egy részét egészen 2015-ig a templomban őrizték, majd a szentendrei Szerb Egyházi Múzeumba szállították restaurálásra. A 18. században kereskedő társaságokat is létrehoztak, melyekben a szerbeknek kiemelkedő szerepük volt. Szeged fejlődéséhez nagyban hozzájárultak a vásárok, a Bácska, Bánát és távolabbi tájakról származó kereskedők illetve iparosok révén a gazdasági élet megélénkült. A Budapest-Szeged-Temesvár vasútvonal megépítése újabb dinamikus előrelépést jelentett Csongrád megye számára. Az urbanizáció következtében a Palánk gyorsan elveszítette szerb jellegét. Míg 1769-ben 181 szerb háztartás volt, összesen 1417 lakóval, addig 1905-re a szerbek száma 526-ra csökkent. Újabb csapást jelentett a szerbeknek az I. világháború vége, ami után mára már csak igen kevés magát szerbnek valló egyén maradt a városban.
A szegedi szerbek történelmének legszebb emléke a Szent Miklós ortodox templom, díszes ikonosztázionjával, gazdag ikon-gyűjteményével, vallási és kultúrtörténeti tárgyaival.
A szerb templom története A ma is álló templom az ortodox vallásúak között az egyik legkedveltebb szentről, Myra püspökéről kapta az elnevezését. Ez nem is véletlen, hiszen Myra püspöke a kereskedőknek a védőszentje, mely a korabeli szerbek egyik fő foglalkozása volt. Nem ismert pontosan, hogy a délszlávok mikor kapták meg az engedélyeket a templom építéséhez, mindenesetre 1775-ben az újvidéki, szegedi és egri területek püspöke, Arsenije Radojević, áldását küldte az új templom felépítéséhez. Nem sokkal ezután a templomi önkormányzat megkapta az engedélyeket a téglák égetéséhez, amely arról tanúskodik, hogy a templom építéséhez szükséges hivatalos hozzájárulásuk is megvolt már.
A templom alapját 1778. július 11-én szentelték fel. Az ezen eseményről szóló ólomtábla a templom alapjába, illetve annak papír alapú másolata a templomtörténeti archívumban került megőrzésre. Az építmény Jovan Dobić tervei alapján készült igen gyors tempóban. A templomhajó 1780-ra már tető alá került, s 1781-re a torony építése is befejeződött. A torony építése során is elhelyeztek egy ólomlapot, melyről úgyszintén készült másolat a templomtörténeti archívum számára. Ez az irat a női templomban található bekeretezve. Két pesti német mester, egy bádogos és egy ács készítette el a tornyot, míg egy harmadik művész, budai festő, Mihailo Sokolović arannyal és festéssel díszítette azt. 1781-ben 5 új harangot is felszentelnek a templomban.
Az épület belsejének elkészülte hosszabb időt vett igénybe. Jovan Jovanović püspök 1805-ben avatta fel a templomot. Az erről tanúskodó „keresztes okirat” a karzat alján látható kifüggesztve a hátsó bejárattal egy vonalban. A templom belseje számos, a világ különféle tájairól származó ikont, illetve szent könyvet őriz, melyeket a hívők adományoztak a régmúltban az ortodox egyháznak. bélyegkép|jobbra|A világ teremtése