I. Phótiosz vagy latin nevén Photius (, ; Konstantinápoly, 810/820 körül – 891 vagy 893 körül, hagyományosan február 6.) konstantinápolyi pátriárka, bizánci teológus, klasszikus műveltségű tudós, egyházi író és államférfi volt. Két alkalommal állt a konstantinápolyi egyház élén: 858–867 és 877–886 között. Az ortodox egyházakban Szent Phótiosz vagy Nagy Szent Phótiosz néven tisztelik, emléknapja február 6.
Phótiosz a 9. századi Bizánci Birodalom egyik legjelentősebb értelmiségi alakja volt. A Bibliothéké vagy Müriobiblion című művével számos, azóta elveszett vagy csak töredékesen fennmaradt görög prózai műről őrzött meg értékes adatokat. Teológusként és egyházvezetőként fontos szerepet játszott a Filioque körüli vitákban, a Bulgária feletti egyházi joghatóság kérdésében, valamint a bizánci missziós és művelődési politika alakításában.
Nevéhez kapcsolódik az úgynevezett phótioszi szakadás is, amely a 9. század közepén Róma és Konstantinápoly között kialakult egyházpolitikai, kánonjogi és teológiai konfliktus volt. A vita közvetlenül I. Ignác leváltásából és Phótiosz gyors pátriárkai felemeléséből indult, de rövidesen összekapcsolódott a pápai primátus értelmezésével, a bolgár egyház joghatóságával és a hitvallás latin kiegészítésével. A modern kutatás – különösen Francis Dvornik munkái nyomán – jóval árnyaltabban értékeli ezt a konfliktust, mint a korábbi katolikus vagy ortodox polemikus irodalom.
Neve és tisztelete
A görög Phótiosz név jelentése „fényes”, „megvilágosított”. A magyar szakirodalomban a Phótiosz és a latin közvetítésű Photius alak egyaránt előfordul; bizánci és görög egyházi összefüggésben a görögös forma használata indokoltabb.
Az ortodox egyházakban „Nagy Szent Phótiosz” néven tisztelik. Hagiográfiai és liturgikus hagyománya a konstantinápolyi egyház védelmezőjeként, kiváló tanítóként és az ortodox hit bajnokaként emlékezik rá. A latin nyugati hagyományban megítélése hosszú ideig jóval kedvezőtlenebb volt: a régebbi katolikus történetírás gyakran őt tekintette a kelet–nyugati szakadás egyik fő előkészítőjének. A 20. századi kutatás jelentősen árnyalta ezt a képet, és több korábbi vádat forráskritikai vizsgálat alá vont.
Forráshelyzete
Phótiosz életének és pátriárkaságának forrásai erősen pártos hagyományban maradtak fenn. Az Ignác-párti írások, a későbbi latin kánonjogi és polemikus gyűjtemények gyakran ellenséges képet rajzoltak róla, míg a bizánci és ortodox hagyomány többnyire tanítóként, védelmezőként és szentként ábrázolta. A modern kutatás ezért különösen nagy figyelmet fordít a zsinati akták, pápai levelek, bizánci krónikák, hagiográfiai források és későbbi kánonjogi hagyományok keletkezési környezetére.
A Phótiosz-ellenes hagyomány egyes későbbi forrásai születésével és gyermekkorával kapcsolatban is gyalázkodó, hagiográfiai ellenlegendákra emlékeztető történeteket közöltek. Ezeket a modern kutatás nem tekinti megbízható életrajzi adatoknak, hanem az Ignác-párti és latin polemikus hagyomány részeként értelmezi.
Származása és műveltsége
Phótiosz Konstantinápolyban született előkelő bizánci családban. Apját Sergiosznak hívták, aki udvari tisztséget viselt, és az ikonok tiszteletéhez hű, ikonbarát körökhöz tartozott. Családja a bizánci képrombolás idején üldöztetést szenvedett. Rokonságban állt Tarasziosz pátriárkával, aki a második nikaiai zsinat idején a képtisztelet helyreállításának egyik fontos alakja volt.
Kivételes műveltségre tett szert. Ismerte a klasszikus görög irodalmat, a retorikát, a filozófiát, az orvostudományt, a jogot, a teológiát és az egyházi irodalmat. Tudását ellenfelei is elismerték. A 9. századi bizánci szellemi megújulás egyik legfontosabb alakjaként tartják számon; ebben a korszakban Konstantinápolyban ismét jelentősen megnőtt az érdeklődés a klasszikus görög irodalom, a retorika és a tudományos műveltség iránt.
A modern bizantinológia gyakran a 9. századi bizánci humanizmus vagy a „makedón reneszánsz” előkészítői közé sorolja. Tanított, tudós olvasóköröket szervezett, és jelentős szerepe lehetett abban a művelődési közegben, amelyben a klasszikus és keresztény szövegek másolása, kivonatolása és értelmezése új lendületet kapott. Egyes kutatók a konstantinápolyi magasabb oktatás, különösen a Magnaura-palotához kapcsolódó tanulmányi körök fejlődésével is összefüggésbe hozzák működését.
Világi pályája
Pátriárkává választása előtt Phótiosz világi tisztviselőként működött a császári udvarban. A források szerint magas rangú állami hivatalokat viselt, diplomáciai, oktatási és tudományos feladatokat is ellátott. A bizánci államszervezetben a művelt világi hivatalnokok fontos szerepet játszottak, és nem volt teljesen példátlan, hogy világi elitből származó személyt rövid idő alatt egyházi vezetővé emeljenek.
Nyugati szemszögből Phótiosz világi udvari háttere gyanút keltett. Ellenfelei úgy látták, hogy nem szerzetesi-egyházi tekintély, hanem a császári udvarhoz kötődő állami tisztviselő került a konstantinápolyi székbe. Ez a bírálat csak részben volt sajátos Phótioszra nézve: Bizáncban voltak precedensek magas műveltségű világi személyek gyors püspöki vagy pátriárkai felemelésére, de Phótiosz esete a politikai körülmények miatt különösen vitatottá vált.
Ignác leváltása és Phótiosz megválasztása
A Phótiosz körüli konfliktus közvetlen előzménye I. Ignác pátriárka és az udvari hatalom közötti feszültség volt. Ignác szerzetesi hátterű, szigorú egyházfő volt, aki a szigorúbb, gyakran zelótának nevezett irányzathoz állt közel. Szembekerült Bardasz kaiszarral, III. Mikhaél császár nagybátyjával és a birodalom tényleges politikai vezetőjével. A konfliktus egyházi, személyes és udvari politikai elemekből állt.
858 végén Ignácot eltávolították a pátriárkai székből. A források eltérően ítélik meg, hogy lemondott-e, kényszer alatt távozott-e, vagy jogtalanul fosztották meg hivatalától. Ez a kérdés később az egész vita egyik központi pontja lett. A latin bírálat szerint Ignác nem mondott le szabadon és érvényesen, ezért Phótiosz megválasztása egy már betöltött pátriárkai székbe történt. A modern kutatás ezt a képet árnyalja: a bizánci források és a későbbi katolikus újraértékelés szerint az ügy helyi zsinati rendezésként és kompromisszumként is értelmezhető, noha Ignác lemondásának szabadsága és az udvari nyomás szerepe továbbra is vitatott kérdés maradt.
Phótioszt 858. december 20. és 24. között gyors egymásutánban vezették végig az egyházi rend fokozatain, majd 858. december 25-én, karácsonykor szentelték Konstantinápoly pátriárkájává. A római kifogások közül a legkézzelfoghatóbb ez a rendkívül gyors ordináció volt. Bár Bizáncban voltak precedensek laikus személyek gyors egyházi felemelésére, a latin egyházjogi szemlélet szerint az eljárás sértette az egyházi fokozatok közötti időközök és a püspöki alkalmasság rendes követelményeit.
További vitapont volt Aszbesztasz Gergely (Γρηγόριος Ἀσβεστᾶς) szirakuzai érsek szerepe Phótiosz püspökké szentelésében. Az Ignác-párti és latin hagyomány Gergelyt kánonjogilag alkalmatlan szentelőként mutatta be, mivel Ignác korábban felfüggesztette. A modern katolikus újraértékelés szerint Gergely ügye ekkor még fellebbezés alatt állt, Róma nem hozott végleges döntést, és a 858–861 közötti helyi zsinati rendezésben rehabilitálták.
A konfliktust súlyosbította, hogy Ignácot és egyes híveit a zavargások után állami kényszerintézkedések érték. A régebbi latin hagyomány Phótioszt is felelőssé tette Ignác rossz bánásmódjáért; a modern katolikus újraértékelés viszont megjegyzi, hogy Phótiosz tiltakozott a császári rendfenntartás kegyetlensége ellen. A kérdés ezért inkább a császári hatalom és az egyházi pártok összefonódásának problémájaként kezelhető.
A 861-es konstantinápolyi zsinat
A vita rendezésére 861-ben zsinatot tartottak Konstantinápolyban, pápai legátusok részvételével. A zsinat megerősítette Phótiosz helyzetét, és Ignác leváltását érvényesnek tekintette. A pápai legátusok részvétele miatt a bizánci fél úgy látta, hogy Róma elfogadta a rendezést.
A 861-es zsinat értelmezése körül azonban vita alakult ki. A bizánci fél a pápai legátusok részvételét és hozzájárulását Phótiosz elismeréseként értelmezte. Róma viszont később úgy tekintette, hogy a legátusok nem kaptak felhatalmazást végleges döntésre, hanem az ügy kivizsgálására és jelentésére. A régebbi latin polemikus irodalom a legátusokat megvesztegetéssel is vádolta, ezt csak mint régi vádat, nem pedig mint bizonyított tényt célszerű kezelni.
I. Miklós pápa később nem fogadta el a legátusok eljárását. A 863-as római zsinaton érvénytelennek nyilvánította Phótiosz kinevezését, és Ignácot ismerte el törvényes pátriárkának. Latin szempontból különösen súlyos körülménynek számított, hogy Phótiosz és a császári udvar kezdetben Rómához fordult az ügy rendezése érdekében, majd I. Miklós pápa kedvezőtlen döntését nem fogadta el. A római értelmezés szerint ez azt mutatta, hogy Konstantinápoly csak addig volt hajlandó a pápai döntőbíráskodást elfogadni, amíg az saját álláspontját erősítette. A bizánci oldal ezzel szemben úgy tekintette, hogy a pápa túlterjeszkedett azon a konkrét vizsgálati szerepen, amelyet a helyi zsinati eljárásban kapott.
Bulgária és a Filioque-vita
A vita Bulgária keresztényítésének kérdésével vált különösen élessé. Borisz bolgár uralkodó 864–865 körül vette fel a keresztséget bizánci közvetítéssel, a keresztségben a Mihály nevet kapta. A bolgár egyház megszervezésében kezdetben Konstantinápoly játszott vezető szerepet. Borisz azonban önálló egyházi vezetést akart, és amikor Konstantinápolytól nem kapott önálló pátriárkát vagy érseket, Rómához fordult.
I. Miklós pápa válaszleveleket és latin misszionáriusokat küldött Bulgáriába. Róma részéről ez legitim missziós és pasztorális kapcsolatnak tűnt, hiszen Borisz maga fordult a pápához tanácsért és egyházi szervezésért. Konstantinápoly szempontjából viszont olyan területről volt szó, amelyet bizánci közvetítéssel keresztényítettek meg, ezért a latin jelenlét joghatósági és politikai kihívásnak látszott. A latin és görög missziók versengése tehát nem csupán lelkipásztori kérdés volt, hanem a balkáni politikai befolyást is érintette.
Phótiosz bírálatának dogmatikai súlypontja a Filioque volt, de a vita a bolgár misszió, a latin liturgikus-fegyelmi szokások és a római–konstantinápolyi joghatósági rivalizálás összefüggésében bontakozott ki. A keleti teológiai hagyomány szerint a Szentlélek az Atyától származik, és a Fiú által nyilatkozik meg vagy küldetik el. Phótiosz attól tartott, hogy a nyugati formula megbontja az Atya monarchiáját, vagyis azt az alapelvet, hogy az Atya a Szentháromság személyeinek egyetlen forrása.
A latin álláspont önértelmezése szerint a Filioque nem két egymástól független isteni forrást tételez. A latin teológia klasszikus magyarázata szerint az Atya marad a Szentháromság végső forrása, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól mint egyetlen princípiumtól származik; görög nyelvi közegben ezt gyakran a „Fiú által” formulával próbálták közelíteni. Ezért a vita nemcsak dogmatikai, hanem nyelvi és fogalmi természetű is volt: a görög ekporeusis és a latin processio nem fedték egymást teljesen.
Katolikus részről több teológus túl szűknek tartotta Phótiosz Filioque-ellenes érvelését. E kritika szerint a görög patrisztikus hagyományban nemcsak az Atyától való származás hangsúlya jelent meg, hanem több olyan formula is, amely a Szentléleknek a Fiúhoz való örök viszonyát vagy a „Fiú által” való eredését fejezte ki. Yves Congar például úgy vélte, hogy Phótiosz a Szentlélek Atyától való származásának tanát polemikus helyzetben olyan formában rögzítette, amely kevés teret hagyott a korábbi atyáknál megtalálható közvetítő formuláknak. Katolikus nézőpontból ezért a phótioszi álláspont nem egyszerűen az ősi keleti hagyomány semleges összefoglalása, hanem annak anti-latin vitaszituációban kiélezett értelmezése volt.
A 867-es zsinat és Phótiosz első bukása