Az egyszerűség a vallási és spirituális hagyományokban az életvitel, a fogyasztás, a birtoklás, az önérvényesítés vagy a külső megjelenés tudatos mérséklését, továbbá a személynek a végsőnek tekintett vallási célra való összpontosítását jelentheti. A fogalomhoz gyakran kapcsolódik az aszkézis, a mértékletesség, a szegénység, az önmegtagadás, az alamizsna, a szerzetesség, a belső ragaszkodásmentesség és az önkéntes egyszerűség, ezek azonban nem azonos jelentésű kifejezések. A kényszerű nélkülözés gazdasági és társadalmi állapot, míg a vallási egyszerűség rendszerint szabadon vállalt magatartás vagy meghatározott közösségi életforma; az aszkézis pedig a testi és lelki fegyelem tágabb fogalma, amely a javakról való lemondáson kívül magában foglalhatja a böjtöt, a virrasztást, a hallgatást, az imádság rendjét vagy a nemi önmegtartóztatást is.

Az egyszerű élet vallási értelmezései nem vezethetők vissza egyetlen közös tanításra. A keresztény evangéliumi szegénység, a buddhista nekkhamma, a hindu szannjásza, a dzsaina aparigraha, a taoista természetesség és az iszlám zuhd különböző emberképekhez, üdvtani célokhoz és intézményi formákhoz kapcsolódik. Egyes hagyományok a tényleges nincstelenséget különleges szerzetesi vagy remetei hivatásnak tekintik, mások elsősorban a javak felelős használatát, az adakozást, a vágyak fegyelmezését vagy a birtokláshoz való belső viszony átalakítását hangsúlyozzák. A vallási egyszerűség ezért egyszerre lehet személyes erény, közösségi szabály, jelképes tanúságtétel, társadalomkritika és a szemlélődő életet elősegítő gyakorlat.

A vallástörténeti értelmezésben különbséget kell tenni a személyes fogyasztás, a közösségi tulajdon, az intézményi vagyon és a kultikus vagy karitatív célra szolgáló javak között. Egy kolostor földbirtoka, könyvtára, kórháza vagy templomi művészete nem azonos a közösség tagjainak magánfényűzésével; ugyanakkor az intézményi gazdagság is válhatott reformviták tárgyává. A történelmi példák értékelésekor ezért a korabeli gazdasági, jogi és társadalmi összefüggések figyelembevétele szükséges, és kerülendő a múlt intézményeinek kizárólag mai fogyasztási szokások vagy mai politikai kategóriák szerinti megítélése.

Fogalma és elhatárolása

Egyszerű élet, szegénység és aszkézis

Az egyszerűség hétköznapi értelemben kevés tárgyat, visszafogott fogyasztást, áttekinthető életvezetést vagy dísztelenséget jelenthet. Vallási összefüggésben azonban a külső forma rendszerint egy belső rendet fejez ki: a személy nem önmagában a tárgyak számát kívánja csökkenteni, hanem azokat a kötődéseket, amelyek az adott hagyomány szerint akadályozzák az igazság, Isten, a megvilágosodás, az erkölcsi önművelés vagy a közösségi szolgálat keresését. Emiatt az egyszerűség nem szükségképpen jelent egyforma életmódot. Más lehet a családos ember, a remete, a városi koldulórendi szerzetes, a buddhista szerzetes vagy egy földművelő vallási közösség egyszerűsége.

A szegénység lehet önkéntes és kényszerű. A kényszerű szegénység az alapvető javakhoz való elégtelen hozzáférés, amelyet a vallási hagyományok többsége nem önmagában vett erényként, hanem enyhítendő emberi nyomorúságként kezel. A szabadon vállalt vallási szegénység ezzel szemben olyan életforma, amelyben a személy vagy közösség a tulajdon használatát szabályokhoz köti, javainak egy részéről lemond, vagy a közösségi megosztást választja. A két állapot összekeverése a nélkülözés romantizálásához vezethet. A keresztény szerzetesi hagyományban például a szegénységi fogadalom nem azonos a hajléktalansággal vagy az éhezéssel; a közösségnek gondoskodnia kell tagjai emberhez méltó életéről, miközben személyes birtoklásukat és fogyasztásukat korlátozza.

Az aszkézis a görög aszkhészisz („gyakorlat”, „edzés”) szóból ered. Vallási értelemben olyan rendszeres gyakorlatot jelöl, amely a figyelmet, a vágyakat és a cselekvést a választott célhoz rendezi. Az aszkézis lehet mérsékelt vagy radikális, egyéni vagy közösségi, időleges vagy egész életre szóló. Nem minden aszketikus gyakorlat jelent anyagi lemondást, és az anyagi egyszerűség sem mindig aszketikus: lehet gazdasági szükségszerűség, kulturális szokás, ökológiai döntés vagy esztétikai ízlés is.

Mértékletesség, önmegtagadás és ragaszkodásmentesség

A mértékletesség az élvezetek rendezett használatára vonatkozó erény. Nem az érzéki javak teljes elutasítását, hanem a személy egészének és céljainak megfelelő használatát jelenti. A klasszikus keresztény erkölcstanban az étel, ital, pihenés, művészet, vagyon és társadalmi elismerés önmagában nem rossz; rendetlenné akkor válik, ha elfoglalja a magasabb javak helyét, igazságtalansághoz vezet vagy uralkodni kezd a személy döntésein. Aquinói Szent Tamás ezért a tulajdonjogot és a javak gondos kezelését összeegyeztethetőnek tartotta a közjóval, ugyanakkor azt tanította, hogy a használat tekintetében az embernek késznek kell lennie a javak megosztására.

Az önmegtagadás nem a személy értékének tagadása, hanem bizonyos vágyak vagy önközpontú törekvések korlátozása. Keresztény értelmezésben célja a szeretet szabadsága; buddhista és hindu hagyományokban gyakran a ragaszkodás, a hamis azonosulás vagy a vágy uralmának meghaladása. A vallási irodalom ugyanakkor rendszeresen figyelmeztet a túlzó, öncélú vagy hiúságból vállalt önsanyargatásra. Az önmegtagadás olyan formái, amelyek tartós testi vagy lelki károsodást okoznak, a legtöbb mai vallási közösségben nem tekinthetők követendőnek. A keresztény spiritualitásban a fegyelemnek a szeretet és a szolgálat rendjében kell maradnia; ha egy gyakorlat akadályozza az ember kötelességeit vagy a felebarát szolgálatát, elveszíti helyes célját.

A ragaszkodásmentesség a birtokolt dolgokhoz, társadalmi helyzethez vagy saját teljesítményhez való belső viszonyt jelöli. Egy személy ténylegesen rendelkezhet vagyonnal, miközben azt szolgálatra és megosztásra használja; másvalaki külsőleg kevés tárggyal élhet, de erősen ragaszkodhat tekintélyéhez, aszketikus hírnevéhez vagy közösségi szerepéhez. A vallási hagyományok ezért rendszerint nem elégednek meg a külső szegénységgel: a kapzsiság, a hiúság, az uralomvágy és az önigazolás belső formáit is az egyszerűség akadályainak tekintik.

Egyszerűség és kulturális forma

Az egyszerűség külső jelei kultúránként változnak. Lehet durva szövetből készült ruha, egységes szerzetesi öltözet, dísztelen istentiszteleti tér, vegetáriánus étrend, mezítláb járás vagy a technikai eszközök korlátozása. E jelek önmagukban nem bizonyítják a belső erényt, és jelentésük csak a közösség hagyományában értelmezhető. A liturgikus pompa például nem feltétlenül a személyes fényűzés kifejezése: több vallásban a közösség az istentisztelethez használt tárgyakat különleges szépséggel alakítja ki, miközben tagjait személyes mértékletességre kötelezi. Más közösségek éppen a dísztelenséggel fejezik ki Isten előtti egyenlőségüket vagy a belső figyelem elsőbbségét.

Az egyszerűség ezért nem azonos az olcsósággal, az igénytelenséggel vagy az esztétikai értékek elutasításával. A bencés és más keresztény hagyományokban a tartósság, a rend, a szépség és a gondos munka összeegyeztethető az egyszerűséggel. A vallási szegénységről szóló katolikus szakirodalom külön is hangsúlyozza, hogy az anyagi nélkülözés nem öncél, és a szegénység nem követeli meg az esztétikai vagy emberi értékek feláldozását a puszta olcsóság kedvéért.

Történeti és vallástudományi szempontok

Egyéni életforma és intézményi vagyon

A vallási közösségek történetében az egyéni szegénység gyakran együtt járt közösségi tulajdonnal. A szerzetes személyesen nem rendelkezett szabadon pénzzel vagy földdel, a kolostor azonban birtokolhatott épületeket, termőföldet, műhelyeket és könyveket. E javak biztosították a közös életet, a vendégfogadást, a betegek ápolását, a tanítást, a kéziratok másolását és a szegények támogatását. Az intézményi tulajdon növekedése ugyanakkor időről időre feszültséget keltett az alapítók szegénységeszménye és a közösség tartós működésének követelményei között.

A középkori koldulórendek megjelenése részben erre a feszültségre adott választ. A ferences és domonkos közösségek a 13. századi városi társadalomban a prédikációt, a tanítást és az apostoli szegénységet kapcsolták össze. A rendek fejlődésével jogi megoldásokat kellett találniuk házaik, könyveik és apostoli intézményeik fenntartására. A ferences szegénység körüli vitákban nem egyszerűen a „gazdagság” és „szegénység” állt egymással szemben, hanem az is kérdés volt, hogy a használati jog, a közösségi birtoklás és a jogi tulajdon miként egyeztethető össze az alapító karizmájával.

Parancs, tanács és különleges hivatás

Több vallási rendszer különbséget tesz az összes hívőre vonatkozó erkölcsi kötelességek és a különleges életállapotban vállalt szigorúbb szabályok között. A kereszténységben a szeretet, az igazságosság, a kapzsiság kerülése és a szegények támogatása általános kötelezettség, míg a teljes vagyonról való lemondás a klasszikus katolikus teológiában evangéliumi tanács, nem minden emberre egyformán kötelező parancs. A buddhizmusban és a dzsainizmusban a szerzetesi szabályok szigorúbbak a laikusok előírásainál; a hindu hagyományokban a lemondó életszakasz vagy hivatás nem azonos a családfenntartó kötelességeivel.

E megkülönböztetés nélkül a vallási szövegek radikális felszólításai könnyen általános gazdasági programként jelenhetnek meg. A gazdag ifjúhoz intézett jézusi felhívás, a buddhista szerzetesi tulajdontilalom vagy a dzsaina aszkéták fogadalma saját szöveg- és közösségi összefüggésében értelmezendő. Az egyes vallásokon belül is viták alakultak ki arról, hogy egy radikális példa minden hívő számára szó szerinti norma-e, vagy egy különleges hivatás jele.

A történeti kontextus jelentősége

A vallási egyszerűség eszménye gyakran társadalmi változások idején erősödött meg: városiasodás, kereskedelmi fellendülés, udvari kultúra, gyarmatosítás, iparosodás vagy fogyasztói társadalom kialakulása idején. Az aszketikus mozgalmak ezekre a változásokra adott vallási válaszok is lehettek, de nem pusztán gazdasági tiltakozások. A sivatagi szerzetesek például nem egyszerűen a késő római társadalom gazdagságát utasították el, hanem az imádság, a démonokkal való lelki küzdelem és az eszkatologikus várakozás sajátos életformáját keresték. A koldulórendek városi jelenléte az apostoli szegénység mellett új lelkipásztori és oktatási feladatokat is szolgált.

A történeti leírásban kerülendő az a hanyatlástörténeti séma, amely egy idealizált kezdetet, egy egységesen romlott intézményes korszakot és egyetlen későbbi mozgalom kizárólagos helyreállító szerepét feltételezi. A kereszténység, a buddhizmus, az iszlám és más hagyományok történetében egyaránt folyamatosan jelen voltak a reform, az intézményesülés, a megújulás és az újraértelmezés egymást átfedő folyamatai.

Zsidóság

Héber Biblia

A zsidóságban az anyagi javak alapvetően Isten teremtésének és áldásának részei, de használatukat az igazságosság, a szövetségi hűség és a szegények iránti felelősség szabályozza. A Tóra nem általános nincstelenséget ír elő, hanem olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek korlátozzák a vagyon korlátlan felhalmozását és védik a közösség sérülékeny tagjait. Ide tartozik a mezők szélének meghagyása a szegényeknek, az adósságok időszakos elengedése, a napszámos bérének időben történő kifizetése, az özvegyek, árvák és jövevények támogatása, valamint a szombat- és jubileumi év intézménye.