A The Freewheelin' Bob Dylan az amerikai énekes-dalszerző Bob Dylan második albuma, mely 1963. május 27-én jelent meg. Itt vált önálló dalszerzővé: míg előző albumán csak két saját dala volt, ezen a tizenháromból már csak két feldolgozás hallható: a Corrina, Corrina és a Honey, Just Allow Me One More Chance. Dylan akkoriban egyike volt azon kevés előadónak, aki a saját dalait vette lemezre. Az egyes dalok gyakran már meglévő balladák, bluesok dallamait vették át, azokra írt Dylan saját szöveget: elmondása szerint ekkoriban ezt a folkhagyományt ismerte, ebből tudott meríteni.
Az albumot a Blowin’ in the Wind, Dylan egyik legnépszerűbb dala indítja (még abban az évben Peter, Paul & Mary előadásában lett sláger), mely a hatvanas évek egyik meghatározó himnusza lett. Emellett az album több olyan dalt is tartalmaz, amiket Dylan legjobbjai között tartanak számon, mai napig repertoárjának részét képezik és a hatvanas évek ellenkultúrájának ikonikus mementóiként emlegetnek: ilyen a Masters of War, az A Hard Rain's a-Gonna Fall, a Don't Think Twice, It's All Right és a Girl from the North Country. Dylan szövegei a nukleáris háború fenyegetéséről, a szabadságról és az afroamerikai polgárjogi mozgalomról szóló "rámutató" protest dalok voltak, de ezek mellett feltűntek keserű, gyakran önvádló romantikus szövegek és szürreális humorral operáló szerzemények is. Megmutatkozott kimagasló dalszerzői tehetsége, ami nemzeti hőssé tette és nemzetközi hírnevet hozott számára. A lemez sikere oda vezetett, hogy Dylant generációja szócsöveként kezdték kezelni.
Az album az Egyesült Államokban 22. lett (végül platinalemez), 1965-ben pedig az Egyesült Királyságban első helyet ért el. 2002-ben az albumot beválogatták a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Hangfelvételi Nyilvántartásába. A Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albumának listáján 2003-ban és 2012-ben a 97. helyre sorolta, míg a 2020-as felülvizsgált változaton a 255. helyre került. Szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.
Magánéleti és politikai háttér Dylan bemutatkozó albuma nem kapott szélesebb figyelmet a közönség részéről, se kritikai visszhangot, ráadásul mivel a Columbia neves tehetségkutatójának, John H. Hammondnak a védence volt, az előzetes elvárások is igen magasak voltak. Az első évben a lemezből csak ötezer példány kelt el, éppen hogy megtérült a költsége. A kiadónál többen felvetették a szerződés felbontását, de mivel a Prestige Records is érdeklődött Dylan után, Hammond kitartott mellette, amiért a zenészt a producer bolondságának (Hammond’s Folly) kezdték gúnyolni. Ugyanakkor a Columbia egyik csillaga, Johnny Cash is kiállt Dylan és Hammond mellett, így végül az együttműködésnek nem lett vége, ugyanakkor Hammond felismerte, hogy a következő lemez mindenképp sikeres kell legyen.
A zenész fő múzsája ekkor a két évvel fiatalabb, alig tizenkilenc éves Suze Rotolo volt, akivel 1962 januárja óta közös lakást béreltek a West 4th Streeten. A lány családja erős baloldali elköteleződésű volt, olasz-amerikai munkásosztálybeli szülei régóta az Amerikai Kommunista Párt tagjai is voltak. Suze képzett művész és ékszerkészítő volt, sokkal többet jelentett, mint egy barátnő, segítette a zenész fejlődését. A lány révén kezdett el Dylan érdeklődni a képzőművészet iránt, általa ismerte meg Arthur Rimbaud költészetét, valamint Suze színésznőként egy brechti színházban is részt vett, így került kapcsolatba Dylan Bertolt Brecht művészetével. Nővérével, Carlával a Greenwich Village-beli zenei élet aktív résztvevői és alakítói voltak. Suze bevette be Dylant a baloldali politikába, a munkások segítésébe és a polgárjogi mozgalomba, az ő hatására kezdett el a zenész „rámutató”, politikai töltetű protest dalokat írni.
Ahogy nőtt Dylan ismertsége Greenwich Village-ben, egyre nagyobb lett a stressz a kapcsolatukban, Suze úgy emlékezett vissza, hogy egyre kevésbé bírt szilárd talajt találni a növekvő nyomás, a pletykák miatt, sebezhető lett és úgy érezte, nem tudja megadni a zenésznek azt a szeretet és védelmet, amit igényelt volna. Anyja javaslatára 1962 júniusában hazaköltözött, majd Dylan beleegyezésével az olaszországi Perugiába ment fél évre művészetet tanulni, ahonnan többszöri halasztás után 1963 januárjában tért haza. A távkapcsolat megviselte Dylant, aki hosszú leveleket írt hozzá, többször kérte a hazatérésre. Szenvedélyes kapcsolatuk, valamint a hiány, a vágyakozó szerelem inspirálta több korai szerelmes dalát is, például a Don’t Think Twice, It’s All Right, a Tomorrow Is a Long Time, a One Too Many Mornings és a Boots of Spanish Leather című szerzeményeket. Sok kritikus Dylan dalszerzői képességének fejlődését így nagyban Suze személyéhez köti, érzelmi dinamikájuk meghatározta a születő lemez dalainak kiválogatását és az album kompozícióját is.
A távkapcsolat alatt Dylan folyamatosan alkotott, a New York-i folk közösség egyik neves tagja, Pete Seeger a legtermékenyebb szerzőnek nevezte, aki egyetlen éjjel alatt öt szöveget is képes megírni. Leginkább politikai szövegeket jegyzett ekkor. A Sing Out! magazinnak Dylan elmondta, hogy amiket ír, nem is az ő dalai, már léteztek, csak arra vártak, hogy valaki leírja őket, s valójában csak ennyi az ő érdeme, és ha nem írná le ezeket, megtenné más.
Az album felvételei
Ülések New Yorkban
Az album felvételei Hammond produceri vezényletével kezdődtek meg a Columbia Records New York-i „A” Studiójában. A lemez munkacíme Bob Dylan’s Blues volt és egészen 1962 júliusáig ez is maradt. Dylan 1962. április 24-én látott neki a dalok felénekléséhez. Ezen a napon két hagyományos folkdalt (Going to New Orleans és Corrina, Corrina), az (I Heard That) Lonesome Whistle című Hank Williams nótát, valamint több saját szerzeményét (Sally Gal, The Death of Emmett Till, Gamblin’ Willie Dead Man’s Hand és a Talkin’ John Birch Paranoid Blues) rögzítette. A felvételek közül a Gamblin’ Willie Dead Man’s Hand és a Talkin’ John Birch Paranoid Blues felvételét ítélték használhatónak. Előbbi Rambling, Gambling Willie címen felkerült a The Bootleg Series Volumes 1-3 (Rare & Unreleased) 1961-1991 című válogatásra, a Sally Gal pedig a The Bootleg Series Vol. 7: No Direction Home: The Soundtrack című lemezre.
Másnap több saját dalt énekelt fel: a Let Me Die in My Footsteps, a Rocks and Gravel, Talkin’ Hava Negeilah Blues, Talkin Bear Mountain Picnic Massacre Blues első, valamint a Sally Gal második változatát, illetve több feldolgozást: Wichita (Going to Louisiana), Robert Johnson Milk Cow’s Calf’s Blues és Big Joe Williams Baby Please Don’t Go című dalát. A felvételek közül a Let Me Die in My Footstepset ítélték használhatónak. Az egy évvel később elkészült ténylegesen megjelenő albumhoz azonban az áprilisi ülésekből semmit sem használtak meg, mert Dylan dalszerzői képessége sokat fejlődött, akkorra ezek a felvételek már elavultnak számítottak, ugyanakkor a Talkin' Bear Mountain Picnic Massacre Blues, a Let Me Die in My Footsteps és a Talkin' Hava Negeilah Blues felkerült a The Bootleg Series Volumes 1-3 (Rare & Unreleased) 1961-1991 című válogatásra.
A harmadik, július 9-ei ülés magánéleti és üzleti változások közepette történt meg. Rotolo június 8-án Perugiába utazott fél évre, valamint Albert Grossman személyében mellécsapódott egy üzletember is. Ez az ülésszak jóval eredményesebb volt a korábbiaknál: ekkor rögzítették a Bob Dylan’s Blues, a Down in the Highway, a Honey, Just Allow Me One More Chance, a Baby, I’m in the Mood for You és a Quit Your Low Down Ways című dalokat, valamint Hally Wood Worried Blues című dalának feldolgozását is. Ezeken túl ekkor énekelte fel a Blowin’ in the Wind című dalát is, amit már április 16-ai Gerde’s Folk City-beli premierje óta sokszor játszott klubokban, de még nem rögzítette stúdióban. A felvételek közül a Blowin’ in the Wind, a Down in the Highway, a Bob Dylan’s Blues és a Honey, Just Allow Me One More Chance című dalokat találták használhatónak. A Baby, I'm in the Mood for You nem volt elég jó, hogy felkerüljön a lemezre, végül 1985-ben a Biograph című lemezen jelent meg, míg a Worried Blues és a Quit YOur Low Down Ways felkerült a The Bootleg Series Volumes 1-3 (Rare & Unreleased) 1961-1991 című válogatásra.
Grossman nagy megbecsültségnek örvendett a zenei világban, mert agresszívan védte ügyfeleit a szerződéseknél, sok jövedelmet termelt és rámenősebb volt a Village-beli társainál. Sok különböző kiadónál dolgozott és hamar felfigyelt az ifjú tehetségére. Dylan dalainak kiadási jogai 1962 januárja óta a Duchess Musicnál voltak, de Grossman rávette a zenészt, hogy szerződjön a Warner Bros. érdekeltségébe tartozó Witmark Musichoz. A papírokat végül július 13-án írták alá, de Dylan nem tudta, hogy Grossman már korábban titkos tárgyalásokat folytatott a céggel, ugyanis minden zenész után, akit leszerződött a Witmarkhoz, a kiadási bevételekből ötven százalékban részesedett. Ez a szerződés a nyolcvanas években keserű jogi csatározásokat eredményezett közte és Dylan között. Augusztus 20-án hivatalosan is a zenész menedzsere lett, s kapcsolatuk egészen 1970-ig megmaradt. Mivel Dylan még kiskorú volt, mikor leszerződött a Columbiához, Grossman a szerződés újratárgyalását követelte. Válaszul Hammond behívta magához Dylant, s új szerződést ajánlott fel neki a régi feltételek alapján. Hammond lépése semlegesítette Grossman stratégiáját, ami a két férfi ellenségeskedéséhez vezetett. A menedzser hatására azonban Dylan egyre visszahúzódóbb, zárkózottabb, gyanakvóbb lett. Még augusztusban hivatalosan is felvette a Bob Dylan nevet.
Augusztusban Dylan hazautazott Minnesotába, ahol Minneapolisban régi barátaival találkozott, többek között Tony Gloverrel, akivel több felvételt is készített (például a Tomorrow Is a Long Time című számról). E felvételeken beszélt Suze-ről is, ahol elmondta, hogy szeptember 1-jére várja vissza a lányt. Azonban a dátum előtt néhány nappal Suze felhívta, és közölte, hogy egy ideig még Perugiában marad, mely tovább nehezítette kapcsolatukat. Dylan ősszel visszatért New Yorkba, ahol több koncertet is adott és bemutatta új dalait. Szeptember 22-én először lépett fel a neves Carnegie Hall-ban egy folkzenei all-star revüben, ahol először adta elő A Hard Rain’s a-Gonna Fall és a Don’t Think Twice, It’s All Right című számait. Októberben koncertsorozatott tartott a Gaslight Caféban, melyek hanganyagai sokáig kalózfelvételeken terjedtek, mígnem 2005-ben ezek felújított változataiból összeállították a Live at the Gaslight című albumot.
A lemez felvételei csak október 26-án folytatódtak. Ekkor rögzítette a Mixed-Up Confusion, az Arthur Crudup-féle That’s All Right Mama és a Corrina, Corrina című dalokat. Hammond javaslatára elsőként alkalmaztak Dylan mellett háttérzenészeket: Dick Wellstood kísért zongorán, Howie Collins és Bruce Langhorne gitáron, Leonard Gaskin basszusgitáron, míg Herb Lovelle dobokon. Az ülésből csak a tradicionális folkdal Corrina, Corrina felvételét ítélték használhatónak.
Az ötödik ülés november 1-jén volt, mikor Collinst George Barnes jazzgitáros helyettesítette, basszusgitáron pedig Art Davis játszott. Ezen a napon ismét megkísérelték felvenni a Mixed-Up Confusiont és a That’s All Right Mamát, de ezúttal sem voltak megelégedve az eredménnyel. Egyedül a Rocks and Gravel című szám szalagjait tették félre.