Jagelló, megkeresztelkedése után Ulászló (litvánul Jogaila, lengyelül Jagiełło; 1352/1362 – 1434. június 1.) Litvánia nagyfejedelme (1377–1392) és Lengyelország királya (1386–1434), 1399-ig feleségével, Anjou Hedviggel közösen társuralkodóként.
A pogánynak született Jagelló 1377-ben megörökölte apjától a Litván Nagyfejedelemséget, amelyben nagybátyjával, Kęstutisszal megosztottan uralkodott. Miután Jagelló titkos megállapodást kötött a Teuton Lovagrenddel ellene, Kęstutis 1381-ben megdöntötte hatalmát, de a következő évben Jagelló csellel elfogta őt, és börtönbe záratta, ahol meghalt. 1386-ban feleségül vette a tizenkét éves lengyel királynőt, Hedviget, és miután megkeresztelkedett, II. Ulászló néven Lengyelország társuralkodója lett. 1399-ben Hedvig meghalt, és Jagelló perszonálunióban egyesítette Lengyelországot és Litvániát, megalapítva a két ország több évszázados szövetségét. 1392-től Litvániát formálisan Kęstutis fia, Vytautas kormányozta, ő azonban elismerte Jagellót urának. 1410-ben a lengyel–litván szövetség a grünwaldi csatában döntő győzelmet aratott a Teuton Lovagrend felett, és az unió kivívta helyét a korabeli nagyhatalmak között.
Ő alapította a Jagelló-dinasztiát (gyakorlatilag a Gediminas-ház mellékágát), amely a lengyel és litván koronákon kívül időnként a cseh és magyar koronát is birtokolta, így Közép- és Kelet-Európa egyik legfontosabb királyi háza lett. Jagelló és utódai idején a lengyel–litván unió volt a világ legnagyobb területű keresztény állama.
Litván nagyfejedelemként Jagelló életének korai szakasza csak kevéssé ismert, még születésének időpontja is bizonytalan. A történészek korábban úgy vélték, hogy 1352-ben született, de újabb kutatások szerint egy évtizeddel később, 1362 körül láthatta meg a napvilágot, feltehetően Vilniusban. Apja a Gediminas-dinasztiához tartozó Algirdas volt, Litvánia nagyfejedelme, anyja pedig az ő második felesége, Uljana, I. Alekszandr tveri fejedelem lánya. Jagelló Algirdas tizenhárom fia közül a fiatalabbak közé tartozott (pontos születési adatok híján a sorrend nem állapítható meg), de apja őt tartotta a legrátermettebbnek, és végakaratában őt jelölte meg örökösének. Jagelló és testvéreinek egy része a hagyományos litván isteneknek áldozott; többi fivére pedig ortodox keresztény volt. 200px|bal|bélyegkép|Lengyelország és Litvánia a 14. század végén - 15. század elején A Litván Nagyfejedelemség ekkor két nagyobb, egymástól meglehetősen eltérő nemzetiségből és politikai berendezkedésből álló állam volt: a litvánok lakta kisebbik rész északnyugaton és a valamikori Kijevi Rusz hatalmas darabjain terült el, amelyek ma Ukrajnához, Belorussziához és Nyugat-Oroszországhoz tartoznak. Apja az ország keleti és déli felét kormányozta; az északnyugati, litván régió öccse (Jagelló nagybátyja), Kęstutis trakai fejedelem vezetése alatt állt. Egyes történészek véleménye szerint a két testvér duumvirátust alkotott, mások szerint azonban a vilniusi fejedelem Trakai fejedelme fölött állt. Amikor trónra lépett, Jagelló nem változtatott a rendszeren, de nagybátyjához fűződő viszonya és a kettős uralkodás szisztémája hamarosan feszültté vált.
Uralkodása kezdetén Jagellót a rutén földeken fellángoló lázadás kötötte le. 1377-ben Algirdas legidősebb fia, Andrej polocki fejedelem kijelentette, hogy nem ismeri el Jagellót nagyfejedelemnek, és ő a jogos örökös. 1380-ban Andrej és egy másik Algirdas-fiú, Dmitrij a moszkvaiak segítségére sietett, amikor a moszkvai fejedelem, Dmitrij Donszkoj harcba indult Jagelló szövetségese, Mamaj emír ellen, aki az Arany Horda tényleges uralkodója volt. Jagelló nem ért időben a kulikovói csata színhelyére, ahol az orosz erők első, igaz pürrhoszi győzelmüket aratták a tatárok felett. A győzelem megmutatta a Moszkvai Fejedelemség gyarapodó erejét, és a következő évszázadokban Moszkva lett Litvánia fő ellenlábasa és bukásának okozója. 1380-ban azonban az oroszokat meggyengítette a csatában elszenvedett vérveszteség, és Jagelló eléggé biztosnak érezte a keleti határokat ahhoz, hogy leszámoljon kényelmetlenül erős nagybátyjával.
Az Erdélyből 1224-ben elűzött Teuton Lovagrend a Baltikumba helyezte át működését, és a 13. század eleje óta folyamatosan támadta a litván és óporosz, jatving, valamint egyéb balti törzseket, később pedig a Litván Nagyfejedelemséget. 1380-ban Jagelló titkos egyezséget kötött a lovagrenddel, hogy nem fog nagybátyja segítségére sietni, ha azok megtámadják Kęstutist. Amikor Kęstutis tudomást szerzett az egyezségről, megszállta Vilniust, megdöntötte Jagelló hatalmát, és saját magát kiáltotta ki nagyfejedelemnek. Jagelló elismerte őt urának, de 1382-ben apja vazallusainak csapatait felhasználva felkelést indított, és Trakai mellett találkozott nagybátyja hadseregével. Bántatlanságot ígérve táborába hívta Kęstutist és fiát, Vytautast, hogy a békéről tárgyaljanak, de elfogta és Krėva várába záratta őket. Néhány nappal később Kęstutist holtan találták a cellájában, feltehetően meggyilkolták. Vytautas megszökött, és a Teuton Lovagrendhez menekült, ahol a segítségükért cserébe megkeresztelkedett.
Jagelló korábban a dubysai szerződésben ígéretet tett a lovagrendnek, hogy segítségért cserébe megkeresztelkedik, és átadja nekik Szamogitia Dubysa-folyótól nyugatra eső részét. Győzelme után azonban nem teljesítette ígéretét, ezért a Vytautasszal szövetségre lépő lovagok 1383 nyarán megtámadták Litvániát. 1384-ben Jagelló kiegyezett Vytautasszal, és visszaadta neki apai örökségét. Vytautas ezután korábbi szövetségesei ellen fordult, és felgyújtotta a rá bízott teuton határvárakat.
Megkeresztelkedése és házassága bélyegkép|Jagelló és Hedvig házassága (17. század) Jagelló orosz anyja, a tveri Uljana azt szerette volna, ha fia a moszkvai Dmitrij Donszkoj lányát, Szofját veszi feleségül, amihez a pogány nagyfejedelemnek előbb ortodox rítus szerint meg kellett volna keresztelkednie. Egyes történészek szerint Jagelló már trónra lépésekor ortodox lehetett.Meyendorff, 1989, 205. o. Fontos döntés volt, hogy a nagyfejedelem a kereszténység melyik ágát választja, mert a Teuton Lovagrend a pogányság elleni harccal indokolta Litvánia elleni hadjáratait, az ortodox keresztényeket viszont a pogányoknál nem sokkal jobb eretneknek és szakadároknak tekintették. Jagelló ezért inkább a lengyel nemesek ajánlatát fogadta el, akik az akkor tizenegy éves Anjou Hedvig (a magyar Nagy Lajos fiatalabbik lánya) kezét ajánlották fel a litván nagyfejedelemnek. A lengyeleknek több okuk is volt az ajánlat megtételére. Korábban többször is hadakoztak a litvánokkal, és így békét köthettek keleti szomszédaikkal, valamint biztosíthatták a termékeny földű Halics-Volhínia tulajdonjogát. Ezen kívül a litvánok hasznosabb szövetségesek voltak a Teuton Lovagrenddel szemben, mint a távolabbi Ausztria (Hedvig korábbi vőlegénye az osztrák Vilmos herceg volt). A nemesek kiváltságaik megerősítését és kiszélesítését is várták a házassági egyezség megkötésétől. Jagelló 1385. augusztus 14-én Krėva várában aláírta a házassági szerződést, amiben megígérte, hogy megkeresztelkedik és visszaszerzi a szomszédok által elrabolt lengyel földeket. 1386. február 15-én keresztelték meg római katolikus rítus szerint a waweli székesegyházban és felvette a Władysław (latinul Ladislaus, magyarul Ulászló) nevet. A névválasztás egyaránt utalt Hedvig dédapjára, I. Ulászlóra, aki 1320-ban újraegyesítette Lengyelországot és Szent László magyar lovagkirályra.Rowell, 2000. 709–712. o. Az esküvőre három nappal került sor, március 4-én pedig Bodzanta érsek Lengyelország királyává koronázta. Egyúttal Hedvig anyja, Boszniai Erzsébet formálisan örökbe fogadta, hogy Hedvig halála esetén megmaradjon a koronája. A király megkeresztelkedése együtt járt a litván nemesség és köznép tömeges keresztény hitre térítésével, Főleg a nemesek lettek katolikusok, a parasztság körében a régi ősvallás és az ortodox kereszténység egyaránt erős maradt. A bojárok katolikus hitre térését elősegítette, hogy Jagelló külön kiváltságokat biztosított a katolikus nemességnek, amelyeket az ortodox vallásúaktól megtagadott.
Lengyelország és Litvánia uralkodója thumb|right|II. Ulászló szarkofágja a waweli székesegyházban thumb|right|Hedvig szarkofágja a waweli székesegyházban Jagelló és Hedvig formálisan társuralkodók voltak, bár Hedvignek kevés tényleges hatalom volt a kezében. 1387-ben mégis ő vezette a lengyel csapatokat, amelyek visszafoglalták a Nagy Lajos által Lengyelországtól Magyarországhoz csatolt Halicsot (a hadjárat oka az volt, hogy a pártviszályok dúlta Magyarországon meggyilkolták Hedvig anyját). Ezenkívül hadserege jelenlétével biztosította I. Péter moldvai vajda hűbéresi hűségét. 1390-ben személyesen tárgyalt a Teuton lovagrenddel. Az ország kormányzásának oroszlánrésze azonban Jagellóra hárult, Hedvig inkább vallási és jótékonysági tevékenységet folytatott.
Röviddel megkoronázása után Jagelló Vilniusnak a krakkóihoz hasonló városjogot adott, amelynek mintáját a magdeburgi jogokról vették. Trakaiban Vytautas a lengyelországihoz hasonló privilégiumokat adományozott a helyi zsidó közösségnek; a hasonló lengyel törvényeket még Jámbor Boleszláv és Nagy Kázmér idején vezették be. A két ország jogrendszerének harmonizálása lassú volt, és Jagelló idejében csak részleges, de a változtatások egy irányba haladtak, és az 1569-es lublini unió idején már nem volt nagy különbség Litvánia és Lengyelország közigazgatási és törvénykezési rendszere között.
Jagelló megkeresztelkedése nem vetett véget a Teuton Lovagrend támadásainak; a lovagok azt állították, hogy csak számításból lett keresztény, és eretneknek tekintendő. Arra is hivatkoztak, hogy a litvánok jelentős része pogány maradt. Ettől kezdve azonban egyre nehezebb volt résztvevőket toborozni a keresztes háborúhoz, és a dolgukat megnehezítette a lengyel-litván szövetség is. A király támogatta vilniusi püspökség létrehozását, amelynek élére Andrzej Wasilko, Piast Erzsébet magyar királyné (Nagy Lajos anyja) gyóntató atyja került. A püspökséghez Szamogitia is hozzátartozott, amelyet akkor nagyrészt a lovagrend birtokolt; ennek ellenére nem a königsbergi, hanem a gnieznói érsek alá tartozott. Ezzel a megoldással (amit a lovagrend élesen támadott) lehetővé vált a lengyel és litván egyház együttműködése.
Vytautas lázadása thumb|140px|Vytautas Amikor Jagelló lengyel király lett, Krakkóba költözött, és Litvániát öccsére, Skirgailára bízta. Skirgaila népszerűtlen volt, és 1389-ben Vytautas fellázadt ellene, hogy magának szerezze meg a nagyfejedelmi trónt. Szövetséget kötött a lovagrenddel, és 1390. szeptember 4-én megkezdte Vilnius ostromát. A lengyel-litván-rutén erők által védett város alól a lovagok egy hónap után elvonultak, de a külvárosokat és a vidéket teljesen elpusztították. A polgárháború elhúzódott, és Jagelló végül kompromisszumot kötött unokatestvérével: az 1392-es ostrówi szerződésben annak haláláig átruházta Vytautasra a nagyfejedelmi (magnus dux) címet, de ő maradt a „felsőbb fejedelem” (dux supremus), akinek Vytautas hűséggel tartozott. Ezenkívül visszaadta neki Trakai hercegségét, Skirgaila pedig kárpótlásul megkapta Kijevet.
A litvánok és a lovagrend közötti hosszú háborús időszak 1398-ban ért véget a salynasi békével. Vytautas békét akart északnyugaton, hogy keleten keresztes háborút indíthasson a tatárok ellen, és ennek érdekében feláldozta Szamogitiát, amelyet a lovagrend már régóta szeretett volna megszerezni, mert elválasztotta egymástól északi (livóniai) és déli (porosz) területeit. Ezenkívül a litvánok segítettek a lovagrendnek megszerezni Pszkovot, míg azok Vytautas Novgorod elleni hadjáratát támogatták. A következő évben azonban a katasztrofális kimenetelű Vorszkla-menti csata véget vetett a keleti hódítás reményének, és Litvánia katonailag Lengyelország támogatására szorult.
Lengyel-litván viszony