A felebaráti szeretet az embertárs javára irányuló, jóakaratban és cselekvő gondoskodásban megnyilvánuló szeretet.
A kifejezés a nyugati kultúrkörben elsősorban a bibliai és a keresztény hagyomány kifejezése: a felebarát az a másik ember, akivel valaki erkölcsi kapcsolatba kerül, a szeretet pedig ebben az összefüggésben nem pusztán érzelmet, hanem a másik valódi javának akarását és szolgálatát jelenti. A keresztény teológiában a felebaráti szeretet az istenszeretettel együtt a szeretet isteni erényének, a latin caritasnak a része; tárgya minden ember, beleértve az idegent, a társadalom peremére szorultat és az ellenséget is.
A fogalom történeti alapja a Tórában található parancs: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (). Ugyanez a fejezet az Izraelben élő jövevény szeretetét is előírja (). Az Újszövetségben Jézus az istenszeretet parancsával kapcsolja össze, az irgalmas szamaritánusról szóló példázatban pedig a kérdést – „ki az én felebarátom?” – a segítségre szoruló ember felől értelmezi. A Hegyi beszéd ellenségszeretetre vonatkozó tanítása a szeretet hatókörét a kölcsönösségen túlra terjeszti.
Más vallási és filozófiai hagyományokban a felebaráti szeretettel részben rokon fogalmak találhatók, például az iszlám raḥma (irgalom), iḥsān (jótevő kiválóság) és adakozás, a buddhista mettā (jóakarat) és karuṇā (együttérzés), a hindu ahiṃsā (nem ártás), dayā (könyörület) és szevā (szolgálat), a konfuciánus ren (emberség), valamint a mohista pártatlan gondoskodás. Ezek nem minden vonatkozásban azonosak a bibliai–keresztény fogalommal: eltérhet a vallási alapjuk, személy- és világképük, valamint az, hogy elsősorban erényként, parancsként, meditációs beállítottságként, közösségi kötelezettségként vagy jogi-intézményi gyakorlatként értelmezik őket.
Fogalom és terminológia
A magyar szó A felebarát a magyar nyelv történeti szókincsének vallási eredetű köznyelvi eleme. Az etimológiai szakirodalom szerint a fele barátja szókapcsolatból önállósult, és olyan tautologikus, közel azonos jelentésű elemekből alakult összetétel, mint a búja-baja vagy a kénye-kedve. A fél itt „valamilyen kapcsolatban álló személyek egyikét”, a szláv eredetű barát pedig eredetileg „fiútestvért”, majd társat, embertársat is jelentett.Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Budapest: Tinta Könyvkiadó, 2006. „felebarát”, „barát”, „fél”. A szó mai jelentése „embertárs”, különösen a bibliai szeretetparancs összefüggésében.A magyar nyelv értelmező szótára. „felebarát” szócikk.
A bibliai nyelvek több, részben eltérő kifejezését fordítják felebarát vagy embertárs szóval. A héber rēaʿ jelenthet társat, barátot, szomszédot vagy a közösség másik tagját; a görög plēsion szó szerint a „közel levőt” jelöli; a latin bibliai és teológiai nyelvben a proximus ugyancsak „legközelebbit” jelent. A magyar szó ezért nem azt állítja, hogy minden ember tényleges barát, hanem azt fejezi ki, hogy a másik ember erkölcsileg „közelivé” válik, amikor java, szüksége vagy személyi méltósága cselekvésre szólít.
Szeretet, jóakarat és cselekvés A köznyelvben a szeretet gyakran érzelmi vonzalmat jelent, a klasszikus etikai és teológiai szóhasználat azonban tágabb. A szeretet lehet érzéki vagy érzelmi vonzódás, az akarat jóra irányuló aktusa, tartós erkölcsi készség, barátság, illetve – a keresztény teológiában – Istentől kapott természetfölötti erény. Az ókori görög szókincsben az erōs, a philia és az agapē, a latinban az amor, az amicitia, a dilectio és a caritas különböző hangsúlyokat hordoz, de történeti használatuk nem teszi lehetővé, hogy mindegyiket egyetlen, mereven elkülönített jelentéshez kössék.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978. . A szeretetről és a kegyelmi életről szóló fejezetek.Ceslas Spicq: Agape in the New Testament. 3 kötet. Ford. Marie Aquinas McNamara és Mary Honoria Richter. St. Louis: Herder, 1963–1966.
A felebaráti szeretet minimuma a másik javának akarása, de rendes megvalósulásához külső cselekedet is tartozik. A belső jóakarat és a tényleges jótevés megkülönböztethető: előfordulhat, hogy valaki jóakarattal van a másik iránt, de nincs lehetősége segítséget nyújtani; máskor a külső segítség mögött önérdek, kényszer vagy társadalmi elvárás áll. A vallási és erényetikai hagyományok többsége ezért nemcsak az eredményt, hanem a szándékot, a cselekvés módját, a címzett valós szükségét és az alkalmazott eszközök erkölcsi megengedettségét is figyelembe veszi.
A szeretet nem azonos az igazságossággal. Az igazságosság azt adja meg a másiknak, ami joga vagy ami neki jár; a szeretet a másikat mint személyt és valamilyen közösség részesét tekinti, ezért a szigorúan kikényszeríthető kötelezettségen túl is indíthat szolgálatra, megbocsátásra és nagylelkűségre. A két erény ugyanakkor nem állítható szembe: a jogsértés, részrehajlás vagy a másik valós javát károsító engedékenység nem válik erkölcsössé attól, hogy szeretetnek nevezik. A szeretetnek a körülményekhez, a személyekhez és a javak rendjéhez igazodó gyakorlását a klasszikus keresztény erkölcstan a szeretet rendje (ordo caritatis) kifejezéssel írja le.
Egyetemesség és közelség A felebaráti szeretet egyetemes volta nem jelenti, hogy mindenkit ugyanolyan érzelmi intenzitással vagy azonos módon kell szeretni. Az embernek különleges kötelezettségei vannak például gyermekei, házastársa, szülei, a rábízottak és közvetlen közössége iránt. A szükség sürgőssége, a segítség várható eredményessége, a személyes felelősség és a rendelkezésre álló javak korlátozottsága mind befolyásolja, hogy adott helyzetben kinek és hogyan kell segíteni. Az egyetemesség abban áll, hogy senki sem zárható ki eleve az alapvető jóakaratból és az emberi méltóság tiszteletéből; a közelség pedig abban, hogy a szeretet rendszerint konkrét személyek, valós kapcsolatok és meghatározott szükségletek között válik cselekvővé.Berard Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Detroit: Thomson/Gale–The Catholic University of America, 2003. „Charity” szócikk, 394–401.
A modern tömegtársadalomban a „közel” nem kizárólag térbeli fogalom. A kommunikáció, a gazdasági kölcsönfüggés, a migráció, a természeti katasztrófák és a nemzetközi segélyszervezetek révén távoli emberek szüksége is közvetlen erkölcsi jelentőséget kaphat. Ugyanakkor a korlátlan információáramlás együttérzés-fáradtsághoz és tehetetlenségérzéshez is vezethet. A felebaráti szeretet hagyományos értelmezése ezért rendszerint egyszerre hangsúlyozza a közvetlen környezetben teljesíthető kötelességeket és a tágabb emberi közösség iránti felelősséget.
A judaizmusban
Bibliai alapok A felebaráti szeretet parancsa a Leviták könyvének úgynevezett szentségi törvényében olvasható. A Lev 19,17–18 tiltja a szívben hordozott gyűlöletet, előírja a nyílt feddést, megtiltja a bosszút és a haragtartást, majd összegzi a magatartást: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” A mondat közvetlen szövegkörnyezete a szövetségi közösség tagjai közötti viszonyt szabályozza, ezért a rēaʿ elsődlegesen honfitársat, társadalmi vagy vallási közösséghez tartozó embert jelöl. E történeti jelentés azonban nem meríti ki a Héber Biblia erkölcsi horizontját.Jacob Milgrom: Leviticus 17–22: A New Translation with Introduction and Commentary. Anchor Bible 3A. New York: Doubleday, 2000, különösen 1642–1659 és 1694–1702.
Ugyanazon fejezet megparancsolja, hogy a jövevénnyel úgy bánjanak, mint a bennszülöttel, és „szeresd úgy, mint saját magadat”, arra emlékeztetve Izraelt, hogy Egyiptomban maga is idegen volt (Lev 19,33–34). A MTörv 10,18–19 Istennek az özvegy, az árva és a jövevény iránti gondoskodásából vezeti le az idegen szeretetének kötelességét. A Kiv 23,4–5 az ellenség eltévedt állatának visszavezetését és összeroskadt állatának megsegítését írja elő; a Péld 25,21–22 szerint az éhező ellenségnek enni, a szomjazónak inni kell adni. A prófétai irodalom az istentisztelet hitelességét az elnyomottak védelmével, az igazságossággal és az irgalmassággal kapcsolja össze (Iz 1,10–17; 58,6–10; Oz 6,6; Ám 5,21–24; Mik 6,8).
A bibliai parancs tehát történeti közösségben született, de több egymást tágító körben érvényesül: a család és a törzs tagja, a szövetségi nép tagja, az országban élő idegen, a szegény és védtelen, s bizonyos helyzetekben a személyes ellenség is erkölcsi igénnyel lép fel. A történeti-kritikai exegézis ezért általában óvakodik attól a leegyszerűsítéstől, hogy az Ószövetség kizárólag „törzsi szeretetet” tanított volna, de attól is, hogy későbbi egyetemességfogalmakat minden különbség nélkül visszavetítsen a korai szövegekre.
Jóság, igazságosság és a szeretet cselekedetei A héber vallási-erkölcsi nyelvben a felebaráti szeretet mellett több rokon fogalom működik. A ḥesed hűséges, szövetségi jóságot, irgalmat és segítőkészséget jelent; a raḥamim könyörületet; a ṣedaqah eredetileg igazságosságot, később a szegények támogatásának kötelességét is. A rabbinikus hagyomány a személyes szolgálatokat gemilut ḥasadim, vagyis a szerető jóság cselekedetei néven foglalta össze. Ezek közé tartozott a betegek látogatása, a gyászolók vigasztalása, a vendég befogadása, a házasulandók segítése és a halott eltemetése. Mivel nemcsak pénzzel, hanem idővel és személyes jelenléttel végezhetők, a rabbinikus irodalom gyakran tágabbnak tekintette őket a pénzbeli alamizsnánál.Fred Skolnik és Michael Berenbaum (szerk.): Encyclopaedia Judaica. 2. kiadás. Detroit–Jerusalem: Macmillan Reference USA–Keter, 2007. „Love and Hatred”, „Charity”, „Gemilut Ḥasadim” szócikkek.
A szeretetparancs nem oldja fel a kötelességet a rossz megnevezésére. A Lev 19,17 a gyűlölet tilalmát közvetlenül összekapcsolja a másik megintésével: a felebarát javának akarása szükség esetén figyelmeztetést is magában foglalhat. A későbbi zsidó etika hasonlóképpen megkülönbözteti a személy iránti tiszteletet, a közösség védelmét, az igazságos ítéletet és a megbocsátást. A szeretet ezért nem az erkölcsi különbségek eltörlése, hanem a másik javának keresése az igazságosság határain belül.
A második templom korától a rabbinikus hagyományig A Második Templom korának zsidó irodalmában egyszerre találhatók közösségen belüli és egyetemesebb hangsúlyok. A qumráni közösségi szabályzat erősen elkülönítette a szövetség tagjait a „sötétség fiai”-tól, míg az alexandriai Philón a mózesi törvényt filantróp, az egész emberiség javára irányuló bölcsességként értelmezte. Az Ariszteász-levél és más hellenisztikus zsidó szövegek a kölcsönösség, a megbocsátás és az ellenséggel szembeni jóindulat motívumait is tartalmazzák. A korszak sokszínűsége miatt „a zsidóság” egyetlen, minden csoportra érvényes felebarát-fogalmáról nem lehet beszélni.
A talmudi hagyomány Hillél nevéhez kapcsolja a Tóra összefoglalását: „Ami neked gyűlöletes, azt ne tedd felebarátodnak; ez az egész Tóra, a többi magyarázat” (bT Sábbát 31a). Ez az aranyszabály negatív megfogalmazása, amely a károkozás elkerülését és az empatikus kölcsönösséget hangsúlyozza. Hillél másik ismert mondása szerint Áron tanítványa „szeresse a békét, törekedjék a békére, szeresse az embereket és vezesse őket közel a Tórához” (Misna, Ávot 1,12).
A 2. századi Akiva rabbi a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsát „a Tóra nagy alapelvének” nevezte. Ben Azzáj ezzel szemben a Ter 5,1 kijelentését – az emberiség közös származását és istenképiségét – még átfogóbb alapelvnek tekintette, mert az emberi méltóságot nem a kölcsönös rokonszenvtől vagy az önszeretet mértékétől tette függővé.Sifra, Kedosim 4,12; vö. Jeruzsálemi Talmud, Nedarim 9,4. A középkori Maimonidész jogi összefoglalásában a felebarát szeretete konkrét kötelességekben – a másik becsületének, vagyonának és jó hírének védelmében – jelent meg (Misné Tóra, Hilkhot Deʿot 6,3).