bélyegkép|230px|A Magyar Királyság társult államai és határterületei a 13. század végén bélyegkép|230px|jobbra|I. Károly a Thuróczi-krónikában
I. Károly (közismert nevén: Károly Róbert, születési nevén: Caroberto, magyarosan régebben: Róbert Károly; Nápoly, 1288 – Visegrád, 1342. július 16.) Anjou-házi magyar király 1308-tól haláláig. Bár már 1301-től koronás, de csak az „Anjou-párt” részéről elismert uralkodó. Nagyanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. Érvényesen (harmadszorra megkoronázva) 1310 és 1342 között uralkodott. A történettudomány 1308-at, az őt érvényesen királlyá választó országgyűlés évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt az Anjou-ház magyar ágának alapítója, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. A Képes krónika szerint születésekor „elsőbben otthon Carobertónak, vagyis Károly Róbertnak neveztek, Magyarországon pedig elhagyván Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.”
Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, amely ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Uralkodásának második felében jelentős gótikus építkezések folytak, ekkor épült például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme, átépült a diósgyőri vár, valamint gótikus szárnyakkal bővült a székesfehérvári koronázóbazilika is. Energikus politikájának köszönhetően Károly 1342-es halálakor erős országot hagyhatott fiára, Lajosra.
Harc a trónért Károly Róbert V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1270-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károlyhoz, a későbbi nápolyi királyhoz adta feleségül. Árpád-házi Mária, majd elsőszülött fia, Martell Károly már IV. László halálakor, 1290-ben bejelentette igényét a magyar trónra, ugyanis Árpád-házi utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek IV. László halála után mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy az Árpád-ház utolsó fiúági leszármazottjaként királlyá koronázzák. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, a nápolyi Anjouk trónigénye fiára, Carobertóra szállt, és a nápolyi királyi pár 1298-tól készült a trón megszerzésére.
Érkezése, első koronázása (1301) balra|bélyegkép|A gyermek Károly Róbertet Magyarországra hozzák (Képes krónika) Károly Róbert hajója akkor kötött ki Spalatóban (1300 augusztusában), amikor még III. András ült a trónon. Károly mellett a délvidéki tartományok urai álltak – a Šubićok, a Babonić család, a Frangepán család és Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi püspök, János leendő nyitrai püspök és alig néhány további nemes. Külföldi támogatói a Nápolyi Királyság hűbéruraként VIII. Bonifác pápa, valamint a Habsburg-hercegek voltak.
Károlyt nagyapja, II. Károly nápolyi király meglehetősen sovány ellátmánnyal indította útjára: az Adrián mindössze két gályával és egy szállítóhajóval keltek át; a teljes kíséretnek összesen 150 lovat vittek. Egyes történészekRázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Borus József (szerk.): Magyarország hadtörténete I. A kezdetektől 1526-ig. Zrínyi Kiadó, Budapest. p. 61. szerint ugyan Károlyt 1200 nápolyi zsoldos kísérte Magyarországra, ám ennek a jelentős katonai erőnek egyetlen bevetéséről sem tudunk; már az 1301-es, illetve az 1302-es hadjárat leírásaiban sem esik szó róluk. A gyermek herceg kíséretében persze volt néhány olasz és francia nemes, közülük azonban csupán egyetlen család, a Druget família játszott szerepet. Ennek a jelentéktelen nápolyi családnak a tagjai Magyarországon, immár Drugeth néven tüneményes karriert futottak be: 1323 és 1342 között hármójukból is nádor lett.
III. András életében az ifjú trónkövetelő valóban nem tudta érdemben befolyásolni a magyar politikát. Petrus de Bonzano szerint a király „értesült ugyan Károly király unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Károlyt Spalatóban Šubić Pál fogadta, majd Zágrábba kísérte, és ott Csák Ugrin gondjaira bízta, Ugrin pedig Valkó várát bocsátotta rendelkezésére (Kristó 1995).
András pozícióit jelentősen erősítette , hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté, a Kőszegi családot pedig egy ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát. Miután III. András 1301 januárjában váratlanul meghalt, támogatói csapatot gyűjtöttek trónigényének érvényesítésére, ehhez azonban először meg kellett várniuk az osztrák hadak kivonulását.
III. András halálhírére ugyanis I. Albert német király utasította fiát, III. Rudolf herceget (a későbbi I. Rudolf cseh királyt), hogy gyűjtsön hadat és induljon Magyarországra. A sereg parancsnokává Hermann von Landenberg marsallt nevezte ki. Károly szerencséjére Albert nem akarta se maga, se valamelyik fia számára megszerezni a magyar koronát, hanem megelégedett Pozsony vármegyével, amit III. András névleg feleségének (Albert leányának) adományozott. Az osztrákok gyorsan elfoglalták a vármegyét és a pozsonyi várat, valamint (föltehetőleg) a megye többi erősségét. Ezután szövetséget kínálva csatlakoztak hozzájuk a Kőszegiek (Kőszegi Iván és öccsei).[http://epa.oszk.hu/03200/03254/00011/pdf/EPA03254_torteneti_tanulmanyok_2015_23_042-111.pdf Kádár Tamás: Harcban a koronáért. I. Károly (Róbert) király uralkodásának első évei 1305 végéig] Rudolf a Kőszegiek ösztönzésére bevette a szentmártonhegyi bencés kolostort, amely ezután egészen a család bukásáig (1317-ig a Kőszegiek kezén maradt. Az osztrákok ezután bevonultak Budára, hogy hazakísérjék Ausztriába az özvegy királynét, aki nem kívánt Magyarországon maradni.
Károly ezalatt ezer főnél kisebb, jelentéktelen harcértékű csapatával elfoglalt több kisebb erősséget a Dél-Dunántúlon. Az osztrákok kivonulása után se Székesfehérvárra (a koronázó városba), se Budára (ahol a korona volt) nem sikerült bevonulnia, mert mindkét város polgárai lezárták előtte a kaput, és nem engedték be. A trónutódlás tisztázatlansága miatt ugyanis a nemesség meghatározó része az ősi hagyományt fölelevenítve országgyűlésen kívánt királyt választani, és nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen választás Vencelnek kedvezne. Ennek számos oka közül fölemlítendő, hogy: a nemesek mérvadó csoportjai berzenkedtek attól, hogy „idegen hatalom” (az adott esetben a pápa) oktrojáljon királyt az országra, sok báró hajlamos volt elismerni Erzsébet hercegnő, az Árpád-dinasztia utolsó szülöttének trónigényét azzal, hogy az majd átszármazik a hercegnő leendő férjére — márpedig III. András Vencellel jegyezte el apja halálakor mindössze 8 éves gyermekét. A királyválasztó országgyűlést vélhetően április végére, május elejére hívták össze. Ezt megelőzendő hívei Károlyt Esztergomba vitték, és ott Bicskei Gergely még május 13-a előtt megkoronázta egy alkalmi koronával. Ez az akció, amelyet több történész is „puccsszerűnek” nevez, nemcsak az ellentábort háborította fel, de Károly saját híveit is elbizonytalanította.Kádár Tamás: Harcban a koronáért. I. Károly (Róbert) király uralkodásának első évei 1305 végéig
A gyakorlatilag mindenki által érvénytelennek tekintett koronázás után a Kőszegiek visszaszorították Károlyt a Dráván túlra, hogy ne tudja megvetni a lábát a Dunántúlon.Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Borus József (szerk.): Magyarország hadtörténete I. A kezdetektől 1526-ig. Zrínyi Kiadó, Budapest. p. 60–62. A következő hónapokban Kőszegi Iván az óvári királyi várat is elfoglalta.
A tervezett országgyűlésre összesereglett főurak, nemesek, prelátusok és alacsonyabb rangú egyháziak rövid tárgyalás után érvénytelennek mondták ki az esztergomi koronázást, és Vencel herceget választották királyukká. Fő szószólóik gimesi Hont-Pázmány János kalocsai érsek, II. András egri püspök, Imre váradi püspök, Háb (Haab) váci püspök, Antal csanádi püspök, Miklós boszniai püspök, Jakab címzetes szepesi püspök, valamint Rátót nembeli Domonkos tárnokmester és Miklós fia Demeter zólyomi ispán voltak.
Vencelhez több nagyúr, illetve egyházi méltóság ment delegációba. Hogy ténylegesen kik is, azt a források ellentmondásosan közlik: a Képes krónika szerint a Rátót család, a Balassa család, a Kőszegi család egy-egy tagja, valamint Hont-Pázmány János kalocsai érsek, András egri püspök, Antal csanádi püspök, a boszniai, a szepesi és a váradi püspök; a Kronika Zbraslavská szerint Csák Máté, Aba Amadé, Balassa Demeter, Balassa Werner, valamint a budai bíró.
Hasonlóképpen ellentmondásos a tárgyalások leírása. Az egyik változatban II. Vencel elhárította a felkérést és maga helyett azonos nevű 12 éves fiát – III. András leánya, Erzsébet jegyesét – ajánlotta. A másik változat szerint a magyar urak eleve az ifjabb Vencelt kérték fel Magyarország királyának, mert úgy vélték, hogy a gyermek uralkodó kevéssé lesz képes elhatározásaikat keresztezni. Annyi biztos, hogy a megegyezés értelmében az ifjabb Vencel lett a királyjelölt. Behívásának előkészítésére Kőszegi Iván 1301 augusztusában megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly Róbertnek és Bicskei Gergelynek menekülnie kellett. 1301. augusztus 27-én, Fehérvárott a Szent Koronával, tíz püspök és hívei jelenlétében János kalocsai érsek királlyá koronázta Vencelt — tehát a főurak nagy többségének akarata ellenére ez a koronázás se volt érvényes, mert a magyar szokásjog szerint a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.
A pápa 1301. május 13-án kelt bullájával Károly támogatására Magyarországra küldte Boccasini Miklóst (Niccolò Boccasinit, a későbbi XI. Benedek pápát). Ebben az időszakban az erős kezű VIII. Bonifác pápa támogatása még inkább hátrányára volt Károlynak — a Képes krónika szerint az ország szabadjai féltek, hogy az egyház adta királyt elfogadva elveszítik szabadságukat. Károly első híveit hozzávetőleg egy évtizedekkel később kelt krónikából ismerhetjük meg (Kristó 1995). Eszerint megérkezése után három fontos főember csatlakozott hozzá: Csák Máté, Aba Amadé és Csák Ugrin. Közülük Csák Máté „csatlakozása” merőben formális volt; nem annyira Károly támogatását, mint inkább Vencel gyengítését szolgálta. 1302-ben már oklevelekkel igazoltan Vencel pártján állt, majd őt is faképnél hagyta.
Ebben az időszakban oklevelekkel bizonyítottan Vencel hívének tekinthető: Rátót Kakas, Rátót Domonkos, Rátót László (mindhárman a nemzetség Nógrád megyei ágából) és Ákos István.
Bonifác pápa „döntőbírósága” (1301–1302) Boccasini bíboros pápájától igencsak eltérően tapintatos, szelíd ember volt és ügyes diplomata, aki a magyar püspököket fenyegetés helyett türelmes rábeszéléssel próbálta Károly oldalára téríteni. Megígérte, hogy a pápával kivizsgáltatja az általánosan utált Bicskei Gergely gyanús érsekké választását és hatalmaskodásait. Később több világi hatalmasságot is bevont tárgyalásaiba, és ők a nem túl kedvelt cseh orientáció helyett mindinkább hajlottak a valódi hatalom nélkülinek gondolt gyermekkirály elismerésére. A bíboros több zsinatot tartott és gyűlést szervezett. Ezek hatására pártja a Horvátországgal határos területeken szépen gyarapodott.
Boccasini Bicskei Gergely ügyeinek kivizsgálására tett ígéretét azonban a pápa kerek-perec visszautasította. Követének szigorúan meghagyta, hogy mindazon papokat, akik parancsainak nem engednek, megfenyítse és a vétkeseket Rómába idéztesse.SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE Károly 1302 szeptemberében elfoglalta a Dunántúl nagy részét. Még ebben a hónapban kisebb hadával felvonult Vencel székvárosa, Buda alá, de nem engedték be a városba (Dümmerth, p. 231–232.). Bosszúból feldúlta a város körüli szőlőket, majd Kőszegi Iván fellépésére visszavonult a Délvidékre. Átmenetileg nagybátyja, I. Albert német király oltalmába húzódott (Dümmerth, p. 232.), majd 1303-ban Salamonharasztján állított ki oklevelet.