bélyegkép|300px|A Ming-birodalom legnagyobb kiterjedése 1415-ben, császár idején A Ming-dinasztia (1368–1644, 明朝; pinjin: Míng Cháo) 276 éven át uralkodott Kínában, a mongol -dinasztia bukásától a mandzsu -dinasztia létrejöttéig. Ez volt a hatalmas ország utolsó han kínai etnikumú császári családja.
A Ming-dinasztia hosszú időn át jólétet és békét biztosított a lakosság számára, különösen uralmának első felében. A Mingek rendszerének szilárdságára jellemző, hogy az utánuk következő -dinasztia jóformán semmiféle változtatást nem hajtott végre sem az államszervezeten, sem a kormányzási módszereken, sem a hivatalnokvizsgákon, egyszerűen rátelepedett a már meglévő és jól működő intézményrendszerre. Elmondható, hogy uralmától, vagyis a 14. század utolsó harmadától kezdve egészen a 20. század elejéig a kínai államszervezet lényegében változatlan maradt.
A korszak három szakaszra osztható. és kínai császár uralkodása belföldön a gazdaság újjáépítésének, új intézmények bevezetésének, kifelé pedig a mai Mongólia területére, Délkelet-Ázsiára, az Indiai-óceán térségére és Közép-Ázsiára kiterjedő expanziónak a korszaka volt. A 15. század közepétől, az északi „barbároktól” elszenvedett vereségektől a 16. század elejéig a visszavonulás és a védekezés évei következtek. 1520 után új fellendülés vette kezdetét, amelyben nagy gazdasági, társadalmi és szellemi változásokra került sor. Ez a fellendülés azonban a társadalmi rendszer alapvető vonásainak változatlansága miatt súlyos válságokba torkollott. Országos méretű felkelések következtek, így a mandzsuk megdönthették az elgyengült Mingek hatalmát.
A Ming-kormányzat állandó haditengerészetet és egymillió fős állandó hadsereget állított fel; hatalmas építkezéseket indított be és vitt véghez, mint a Nagy-csatorna, a kínai nagy fal és a pekingi Tiltott Város létrehozása. A lakosságának számára vonatkozó becslések 160 és 200 millió között vannak.
A dinasztiaalapítás thumb|200px|, a dinasztia alapítója A mongol alapítású -dinasztia hanyatlását főleg a han etnikum elleni diszkrimináció, túladóztatás, a nagy öntözőrendszerek elhanyagolása és az ezzel is összefüggő természeti katasztrófák, a korrupció és földbirtok-koncentráció fokozódása okozták. A lakosság elégedetlensége nagy felkelésekben nyilvánult meg. Az ország északi részén ilyen volt a vörösturbánosok felkelése, amit azonban a mongolok a kínai földesúri és hivatalnoki osztály egy részének támogatásával le tudtak verni.
Az ország déli részén is fellázadtak a parasztok. Itt egy Fehér Lótusz elnevezésű kínai buddhista titkos társaság állt a mozgalom élén, amely manicheista tanokat, valamint a Maitréja Buddha tiszteletét hirdette. Az itteni felkelő sereg élére 1355-ben a szegényparaszti sorból származó került. szülei a fekete himlő áldozatává váltak, ő egy ideig kolduló barátként élt, s írni-olvasni sem tanult meg soha rendesen. A parasztcsapatokat azonban tehetségesen irányította, 1356-ban bevette Nanking városát, s hat-hét év alatt, a konkurens felkelőket is legyőzve, az egész középső és alsó Jangce-völgy az ő uralma alá került. Az általa elfoglalt területeken csökkentette a parasztság terheit, így sikerült ügyének megnyerni a lakosság többségét. 1367-ben sereget küldött Észak-Kína meghódítására. 1368-ban csapatai bevették a mai Peking helyén lévő t, a -dinasztia fővárosát. A mongol erők maradványai elmenekültek, így Kína nagy része uralma alá került. még ebben az évben néven (magyarul "Hatalmas Harci Erény") császárnak kiáltatta ki magát, s Nanking fővárossal megalapította a Ming-dinasztiát (Míng Cháo, 明朝, „Fényes”). A dinasztia hivatalos színe a vörös lett, mint a Maitréjának, illetve a vörösturbánosoknak.
Az ország teljes meghódításához még további évek harcaira volt szükség. 1369-ben az új dinasztia csapatai meghódították a belső-mongóliai Xanadu () városát, Kubiláj kán ősi nyári fővárosát, valamint . 1371-ben foglalták vissza , majd 1372-ben illetve 1382-ben tartományokat, ahol addig mongol csapatok állomásoztak. Hódításaikat az északkelet-mongóliai Bujr-tó mellett aratott hatalmas győzelemmel (1388) biztosították. 1392-ben adófizetőjükké tették az akkor alapított koreai I-dinasztia államát, Csoszont. A Ming-dinasztia terjeszkedő politikája, többek között Közép-Ázsiába és Délkelet-Ázsiába vezetett hadjáratokkal, egészen a 15. század közepéig folytatódott.
A konszolidáció
a hatalom megszerzése után azonnal nekilátott annak biztosításához. Miután Nankingot tette meg fővárosának, hatalmas falat építtetett a város körül, valamint palotákat és kormányzati épületeket emeltetett. A meglehetősen jó állapotban fennmaradt fal mai hossza mintegy 33 kilométer, de a hagyomány szerint eredetileg 48 kilométer hosszú volt. A fal mai állapotában is a világ leghosszabb városfala.
A mezőgazdaság helyreállítása császár 1368-tól 1398-ig, három évtizeden át tartó uralkodása alatt az ország politikailag és gazdaságilag egyaránt megerősödött. A mongolok uralma és a belháborúk során Észak-Kína szinte elnéptelenedett (Belső-Kína lakosságának csak mintegy 10%-a élt itt), ezért délről telepítettek ide földműveseket, emellett – mint általában a dinasztiák alapításakor – nagyszabású, egyenlősítő földosztást hajtottak végre. A birodalom határvidékein a Ming-kormányzat félkatonai telepeket létesített, amelyeknek lakói egyrészt védték a határokat, másrészt földet műveltek, így a hadsereg részben önellátó lett. Az ország belső területein is elterjedt egy hasonló gyakorlat: a katonák egy része élelmiszert termelt, míg a többiek fegyveres szolgálatot teljesítettek. Ez valamelyest csökkentette a lakosság terheit. Nagyszabású gátépítésekkel növelték az árvízvédelem biztonságát, népszerűsítették a len és a gyapot termesztését, eperfák ültetését a selyemgyártás érdekében. A megművelt földterületek 1371 és 1379 között mintegy háromszorosukra, 575 ezer hektárról 1 millió 485 ezer hektárra nőttek. Csak 1395-ben összesen 41 ezer kisebb-nagyobb víztározót hoztak rendbe. A befolyt gabonaadók a mongol uralom alatti évi 12 millió shi egységről 1393-ra 33 millió shi-re nőttek.
Végtelenül központosított módon nekiláttak az ország újraerdősítésének. környékén egy tengeri flotta későbbi felépítésének szándékával néhány év alatt több mint 50 millió japán olajfát, pálmafát és lakkfát ültettek. 1392-ben minden tartománybeli, állami birtokon élő családnak 200 eperfát, 200 jujubafát és 200 datolyaszilvafát kellett ültetnie. Később hasonló rendeleteket hoztak az egész birodalomra. Egyes becslések szerint császár uralkodása alatt több mint egymilliárd facsemetét ültettek.
A lakosság ellenőrzése császár idején a lakosságot foglalkozásuk alapján három csoportra osztották: az egyének születésük alapján a parasztok, katonák vagy a kézművesek csoportjába tartozhattak, és ezekből a kategóriákból nem léphettek ki sem ők, sem utódaik. A három lakossági csoporttal három külön hivatal foglalkozott: a gazdasági „minisztérium” (), amely az adóbevételek oroszlánrészét adó parasztság ügyeiben volt illetékes, a hadügyminisztérium (), és a közmunkák minisztériuma (). A katonacsaládok főleg a határvidékeken éltek, a kézművesek pedig a nagyobb városok környékén összpontosultak.
A mezőgazdasági adóbevételek biztosítása és növelése érdekében általános jegyzéket készítettek a birodalom összes földterületéről és a lakosságáról. A uralkodói ciklus első felmérése 20 évig készült, 1387-re lett készen. Ez volt a külalakjáról Halpikkelyes jegyzéknek nevezett dokumentum. A népszámlálási összefoglalót, az úgynevezett Sárga jegyzéket 1381-82-ben készítették el.
Az 1393. évi összeírás 16 millió családot, mintegy 60 millió embert vett nyilvántartásba az ország területén. Pontosan rögzítették a városi iparosok robotterheit: havi tíz napot, illetve három évente három hónapot kellett a császár, azaz az állam javára dolgozniuk.
Az adórendszer alapja a rendszer volt, amely szerint a lakosságot tíz családonként csoportokba osztották, amelyek közösen voltak felelősek a rend fenntartásáért, az adók befizetéséért, a közmunkák elvégzéséért. Ezeken a csoportokon belül hamar megindult a differenciálódás: a gazdagabb, befolyásosabb tagjaik a maguk javára fordították a közös ügyek intézését, közvetítők lettek a többi család és a császári közigazgatás között.
A minden dinasztia során, a kezdeti egyenlősítő földosztás után törvényszerűen meginduló birtokkoncentráció nyomán fokozatosan eltűnt a kisbirtokos parasztok osztálya, a legszegényebb családok függő helyzetbe kerültek a földbirtokosoktól. Nőtt a földjüket bérlők és a vándorló parasztok, illetve a termelésből teljesen kiszorult nincstelenek aránya. Ez utóbbiak zsoldosok lehettek, esetleg titkos bányákban találtak keserves megélhetést, illetve ők alkották a rablóbandák és kalózcsapatok utánpótlását is.
A Ming-dinasztia idején az adórendszer és a közigazgatás terén a helyi szokásoknak végig nagy szerep jutott. A központosítás erőteljes kiterjesztése ellenére a nagy birodalomban meghatározóak maradtak a helyi hagyományok, szokások. Nem volt elegendő központi tisztviselő, ezért az igazgatás terén a helyi földbirtokos rétegre kellett támaszkodni. A 16. században és a 17. század elején is összesen csak 10-15 ezer hivatalnok szolgált az egész birodalomban. A legalacsonyabb szintű közigazgatási egységeket (), a járásokat egy-egy központi hivatalnok vezette, helyi stáb élén. Ezekben átlagosan ember élt.
A vizsgarendszer helyreállítása, a hivatali nemesség helyzete A hivatalnokokat újra versenyvizsgákon választották ki, ezeken elvileg szinte mindenki indulhatott. Visszaállították a -dinasztia alatt részben megszüntetett vizsgarendszert, méghozzá a Déli -dinasztia alatt kidolgozott formában és tananyaggal: a vizsgákon a Négy könyv-ből vagy az Öt klasszikus-ból kiragadott egy-egy mondatot kellett a -kori neokonfuciánus szellemében értelmezni, mindezt meghatározott formában (ún. „nyolcrészes esszében”). Ez természetesen nem segítette a jelölteket gyakorlati tudáshoz, de az írástudást és egy bizonyos műveltség, tanulási készség meglétét azonban bizonyította. A megyei székhelyeken rendezett alapfokú vizsgákon a jelöltek a fokozatot („virágzó tehetség”) szerezhették meg, ami a középkori Európában nagyjából a baccalaureátusnak felelt volna meg. A tartományi székhelyeken a következő, a fokozatot („ajánlott férfiú”, „magiszter”), a fővárosi, császári vizsgán pedig a („bejutott tudós”, „doktor”) szerezhették meg. Hivatalt csak a két felsőbb fokozattal lehetett szerezni. Minden évben csak egy-egy fokozatra lehetett pályázni, így a különböző fokozatú vizsgák három évente ismétlődtek. A fővárosi vizsgákon egyszerre általában öt-hatezer aspiráns vett részt, közülük 2-300 szerezte meg a doktori fokozatot.
Bár császár személyesen felügyelte a vizsgarendszer helyreállítását, nem volt töretlen a bizalma az új hivatalnokokban sem. 1373-tól 1384-ig szüneteltette a vizsgákat, mert 120 fokozatú hivatalnokot inkompetensnek talált. 1384 után kivégeztette a fő vizsgabiztost, mert kiderült, hogy csak a déli származású jelöltek vizsgamunkáját fogadta el.
A sajátos kínai központosított társadalomra jellemző módon a hivatali tisztségek nemcsak nem voltak örökletesek, de szülőföldjén senki nem viselhetett hivatalt, illetve a hivatalviselése helyén nem vásárolhatott földet. Ezzel a központi hatalom a helyi, tartományi elitek megerősödését, meggyökerezését, és ennek révén a hatalmas birodalomban a centrifugális erők megjelenését kívánta megakadályozni.
A hatalom végletes központosítása, állami terror