Kína földrajza hatalmas területe, valamint mozgalmas geológiai múltja miatt rendkívül változatos. Az ország Ázsia központi (Belső-Ázsia) és keleti részén fekszik. Területe 9,6 millió négyzetkilométer*, egész Európa méreteihez hasonló. Kína Oroszország és Kanada után a Föld harmadik legnagyobb területű országa. Az ország felszíne két, világosan elhatárolható részre, a hegyekből és magas fennsíkokból álló nyugati, belső-ázsiai kétharmadra, valamint a nagyrészt síkságokból álló kelet-ázsiai egyharmadra.
Természetföldrajzi elhelyezkedése
Az ország belső-ázsiai területeit északon az Altaj-hegység legdélebbi vonulatai és a Góbi-sivatag, (Tajhang)-hegység, délkeleten a Szecsuani medence nyugati peremláncai, míg nyugaton, délnyugaton és délen a Pamír-Karakorum-Himalája vonal határolják. Felszínét 3000-7800 méter magasságig emelkedő, részben erősen eljegesedett úgynevezett láncos röghegységek (Altaj, Tien-san, Kunlun), valamint általuk közbezárt félsivatagos-sivatagos magas fennsíkok és medencék (Tarim-medence, Dzsungária, Góbi, Tibeti-fennsík) váltakozása, a mérsékelt övezeti sztyepp és a sivatagi éghajlat (szélsőséges hőmérsékleti értékekkel és gyér csapadékkal), valamint uralkodóan a lefolyástalanság jellemzi. Ez a Föld egyik legnagyobb átlagmagasságú területe, ezért Magas-Ázsiának is nevezik időnként. Itt találhatók Földünk legnagyobb és legtipikusabb orográfiai (hegyrajzi) sivatagjai, amelyek nem a földrajzi szélességi lehelyezkedés miatt, hanem a tengerszint feletti magasság és a tengerektől való távolság miatt sivatagosodtak el.
Kína kelet-ázsiai területei a Nagy-Hingan hegységtől a Himalája keleti végéig húzódó vonaltól keletre fekvő, mintegy 3,5 millió km² területű földrajzi nagytájon helyezkednek el. Ide tartozik a csendes-óceáni partok mentén húzódó szigetvilág is. A táj felszíne változatos, de egészében közepes átlagmagasságú, felszíne nyugat-keleti metszetben olyan „lépcsővidékre” hasonlít, amelynek legbelső lépcsője Belső-Ázsia peremét alkotja, a legkülső pedig a tengerparttal párhuzamos szigetíven helyezkedik el. A többnyire aszimmetrikusan kiemelkedett lépcsőfokokat főként alacsonyabb hegységek és fennsíkok, Mandzsúria, Dél-Kína, a Koreai-félsziget és Japán hegyláncai, valamint a -i fennsík karsztvidéke alkotják. Közöttük alföldek, illetve peremtengerek fekszenek. Szigetíves része (Kuril-szigetek, Japán-szigetek, a Rjúkjú-szigetek) a Cirkumpacifikus-hegységrendszerhez, a csendes-óceáni tűzgyűrűhöz tartozik, ahol ma is aktív a tűzhányó-tevékenység. Éghajlatát a monszun befolyásolja. A terület Kínán kívüli része politikailag Japánhoz és a két Koreához tartozik.
Politikai földrajzi elhelyezkedése Határos államai: Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Oroszország, Mongólia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán, India, Nepál, Bhután, Mianmar (Burma), Laosz és Vietnám. A kínai szárazföldet keleten és délen a Pohaj-tenger (渤海, Bóhǎi), a Sárga-tenger (黃海道, Huánghǎi), a Kelet-kínai-tenger (东海, Dōnghǎi) és a Dél-kínai-tenger (南海, Nánhǎi) szegélyezi**. A kínai felségvizeken több mint 5000 sziget fekszik, amelyek közül a két legnagyobb Tajvan (台湾, Táiwān) és Hajnan (海南, Hǎinán).
Kínának lezáratlan területi vitái vannak Indiával, egy szigetcsoport hovatartozásáról Japánnal, valamint a Dél-kínai-tenger egyes szigetcsoportjainak kérdésében Délkelet-Ázsia országainak nagy részével. Egészen az 1997-es megegyezésig az orosz-kínai határnál fekvő bizonyos területek hovatartozása is vitatott volt. Az 1960-as és 70-es években a Kínai Népköztársaság (KNK) kemény, konfrontatív külpolitikát folytatott, ami véres incidensekhez vezetett a kínai–szovjet, a kínai–indiai és a kínai–vietnámi határok mentén. Az utóbbi egy-két évtizedben a KNK a viták békés rendezésének útját választotta, s a vitatott területek hovatartozásáról szakértői tárgyalásokon szándékozik megegyezésre jutni a szomszédaival. Tajvant, a Dunántúl méretű, 21 milliós lakosságú szigetet a Kínai Népköztársaság saját részeként tartja számon, de az nem áll Kína ellenőrzése alatt.
A mai Kína területének jelentős részét csak az utóbbi néhány évszázadban foglalták el a kínai császári seregek. Ilyenek például Nyugat- és Észak-Kína nagy, ma is főleg nemzeti kisebbségek által lakott részei, például Tibet (西藏, Xīzàng) és Kelet-Turkesztán (新疆, Xīnjiāng).
Földtörténete Belső- és Kelet-Ázsia legnagyobb része geológiailag nagyon idős képződményekből áll (a legidősebbeket mintegy 3,6 milliárd évesnek határozták meg). A prekambriumi kőzetek (gneiszek, kristályospalák) fő tömege a mélyben található, ahol több nagy ősmasszívumdarabot azonosítottak. Ezeket gyakran több ezer méteres üledéktakaró fedi be. Ezek a mikrokontinentális lemezek kialakulásuk szerint eltérőek: a legnagyobb – főként Észak- és Északkelet-Kína, valamint a Koreai-félsziget aljzatát alkotó – ún. Kínai-koreai-masszívum, valamint Belső- és Külső-Mongólia aljzata zömmel 2,0-0,8 milliárd éves (de vannak 3 milliárd évesnél idősebb részeik is), míg a Dél-Kína északabbi részének, valamint Belső-Ázsia fennsíkjainak és medencéinek mélyében fekvő ősföldek (a Jangce-, valamint a Tarim-, Cajdam-, és Dzsungáriai-masszívum) „csak” mintegy 0,7 milliárd évesek.
Jelentősen különböznek az ősi kőzetekre települt fiatalabb rétegsorok is, melyek közös vonása viszont a későbbi szerkezeti mozgások hatására bekövetkezett mozaikszerű összetöredezettség. A mélységi lemezdarabok egymással, valamint az északabbi Angara-pajzzsal való ütközései az archaikum végi és proterozoikumi bajkáli, kaledóniai, majd variszkuszi hegységképződés időszakában hatalmas hegyláncok, a mai láncos röghegységek elődeinek létrejöttét eredményezték.
A nagy kiemelkedéseket jelentős mértékű magmás tevékenység és kőzetátalakulás kísérte, a magasra kiemelt hegységekről pedig nagy tömegű üledék erodálódott és halmozódott fel a hullámos felszínű masszívumokon. Ennek eredményeképpen forrt össze a mai Belső- és Kelet-Ázsia az eurázsiai őskontinenssel. Az archaikum végén ez a szárazulat a közben egységesült Pangea északkeleti részét alkotta, keletről és délről a Panthalassza öblözete, a Tethys-tenger határolta, melynek sekély és mély tengeri övezeteiben nagy tömegű tengeri üledék halmozódott fel; ez alkotja ma például -i-fennsík devon-triász mészkőtakaróját.
A Tethystől délre a Gondwana szárazulata terült el, melynek már a triászban megkezdődött a Pangeától való elszakadása, miközben fokozatosan maga is részekre tagolódott. A Gondwanáról elsőként leszakadt kis mikrokontinensek egyike a mai Tibet volt, ezt növényi és állati kövületek, főként a mai zárvatermők ősének tekinthető, jellegzetesen gondwanai Glossopterisek bizonyítják. Tibet még a triász végén összekapcsolódott Ázsiával, miközben a köztük levő óceáni típusú lemezrész a Jangce-masszívum alá bukott, az ott húzódó ofiolitövezet tanúsága szerint éppen a mai Jangce felső szakasza mentén. Az eocén végére India kontinentális tömbje is elérte Eurázsiát, és ezzel megkezdődött a Himalája kialakulása. Az ütközés és az alábukás nyomán 65–70 km-es, az átlagosnál kétszer vastagabb szárazföldi kérgű lemezrész keletkezett, aminek következtében Tibet és az őt környező masszívumok, valamint az egykori kaledón-variszkuszi hegységek tönkfelszínei izosztatikusan nagy magasságba kiemelkedtek. Mivel ez a közel egyenletes csúcsmagasságot eredményező kiemelkedés nagyjából a régi csapásirányok mentén történt, az újra kiemelt vonulatok - melyek szerkezetileg röghegységek - kinézetükben a fiatal gyűrthegységekre hasonlítanak, ezért őket gyűrt vagy láncos röghegységeknek nevezzük. Ugyanakkor az Eurázsiai-lemez és az Ausztrál-indiai-lemez közeledése és ütközése Tibet kelet felé mozgását eredményezte, ami viszont áttételesen hozzájárult Dél-Kína feldarabolódásához és megemelkedéséhez is. A vulkánosság alacsony szintje e térségben részben ugyancsak a kéreg vastagságával magyarázható.
A harmadidőszak legvégén és a negyedidőszakban a Himalája kiemelkedése rendkívül intenzív volt. A hegyvonulat északi oldalán 5900 m magasságban (ahol ma -9 °C a középhőmérséklet) a pliocén kavicstakaróból himalájai cédrus (Cedrus deodara) és egy tölgyfaj (Quercus semicarpifolia) maradványai kerültek elő; ezek a fajok ma a déli oldalon 2500 m magasságban, 10 °C középhőmérséklet mellett élnek. Az emelkedés a felső pliocén óta tehát legalább 3400 m-es volt, és ennek nagyobb része is a késő pleisztocénra esett. A kiemelkedés ma is tart, mértéke körülbelül 13–14 cm 100 évenként. A magas hegységek képződése az éghajlati rendszert is jelentésen átalakította: Tibetet elzárta a meleg, nedves légtömegek elől. A légkörzés mai uralkodó rendszere, beleértve a monszun ilyen jelentős szerepét is, csak az Eurázsiai-hegységrendszer és Belső-Ázsia intenzív fiatal megemelkedését követően alakult ki.
Nagy területeken intenzív magashegységi eljegesedés alakult ki. Ennek következtében az alacsonyabb térszíneken rendkívüli méretű periglaciális kőzetaprózódás zajlott le, a hegységek saját törmelékükbe temetkeztek, a medencékben pedig helyenként 400-500 méter vastag törmeléktakaró halmozódott fel. A lehűlések csúcspontjain a hatalmas gleccserek nagy folyókat tápláltak, melyek mélyen behatoltak a mai sivatagokba, nagy belső deltáik maradványai ma is kimutathatóak. A finomabb törmelékekből épülnek fel Belső-Ázsia mai azonális homoksivatagjai, míg a legfinomabb, legmesszebbre eljutó porfrakció leülepedése óriási löszvidékeket hozott létre keletebbre.
A mai Délkelet-Kína területén is felerősödtek a mezozoikumban a szerkezeti mozgások. Az Eurázsiai-lemez szárazföldi kérgű lemezrésze alá bukó, óceáni kérgű Csendes-óceáni-lemez szubdukciójának kezdetén az úgynevezett indoszíniai hegységképződés hatására a terület szárazulattá vált, majd a jura végén és a krétában az úgynevezett jensani hegységképződés során létrejöttek a szárazföld peremén húzódó pacifikus láncok ősei, magmabenyomulások és heves tűzhányó-tevékenység kíséretében.
Kelet-Ázsia többi részén is erősen tagolt domborzat alakult ki. Helyenként felboltozódott az ősi alapzat, mint a Koreai-félszigeten és a Santung-félszigeten. A belső-ázsiai láncos röghegységek folytatásában is kisebb vonulatok emelkedtek ki, a közöttük fekvő területeken pedig süllyedések zajlottak le. A kiemelkedések messze elmaradtak a belső-ázsiaitól, ezért keleten az eljegesedés szerepe és felszínformáló hatása is jóval csekélyebb volt. Helyenként heves tűzhányó-tevékenység alakult ki, mint a Csangpaj-hegységben, ahol nagy kiterjedésű lávatakarók figyelhetők meg.
Dél-Kínában a magasra kiemelkedett mészkőtakarón intenzív karsztosodás indult meg. A süllyedékekben a korábbi tengeröblöket a folyók által ideszállított sok hordalék hamarosan feltöltötte és létrejöttek a nagy alföldek. A szárazföld és a szigetek mai partvonala végül a jégkorszakok tengerszintváltozásait követően alakult ki.
Nagy tájai bélyegkép|jobbra|250px|Kína domborzati térképe Kína változatos felszíne hatalmas, hármas lépcsővidéknek látszik, ahol a legbelső lépcső Belső-Ázsia pereme, a legkülső pedig a kontinenst övező szigetív; ennek alapján az ország területét korábban „belső”, „középső ” és „külső lépcsőre” osztották. A korszerű geológia már nem tartja e tájat klasszikus értelemben vett lépcsővidéknek, azonban a korábbi felosztás és elnevezések hagyományossá váltak.
Kína Belső-Ázsiához tartozó nagy tájegységei (, Tibet, Belső-Mongólia) könnyen elhatárolhatóak. Kína kelet-ázsiai területének fő tájegységei pedig az Északkelet-kínai-alföld, a Lösz-fennsík, a Kínai-alföld, a Jangce medencéinek vidéke, a Dél-kínai-hegyvidék, a dél-kínai karsztterületek, valamint Dél-Kína alföldjei, partvidéke és a kínai szigetek.
A Belső-Ázsiához tartozó nagy földrajzi tájak
, régi nevén Kelet- vagy Kínai-Turkesztán, mintegy 1,5 millió km² kiterjedésű tájegység, amely nagyjából megegyezik a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területnek nevezett, tartományi szintű kínai közigazgatási egységgel. Fővárosa Ürümcsi.