Fehéroroszország (vagy Belarusz) történelme egészen az őskorig nyúlik vissza, bár a beloruszok első független állama csak 1991-ben jött létre. A keleti szláv törzsek megtelepedése után a Kijevi Rusz foglalta el első nagyobb államalakulatukat, a Polocki Fejedelemséget. Miután a mongolok 1240-ben megdöntötték a kijevi államot, Fehéroroszország mai területét a Litván Nagyfejedelemség hajtotta uralma alá, amely később egyesült Lengyelországgal. Az ortodox vallású, szláv nyelvű ruténok (a beloruszok és ukránok elődei) Litvánia lakosságának többségét tették ki és mivel a litvánoknak akkor nem volt írásbeliségük, a rutén nyelvet és a cirill betűs írásukat használták a közigazgatásban. Lengyelország-Litvánia a 17. században meggyengült, a 18. században pedig a szomszéd nagyhatalmak felosztották egymás között. Belarusz az Orosz Birodalomhoz került. Bár a cári hatóságok megpróbálták eloroszosítani, itt is megindultak a nemzeti mozgalmak.
Az első világháborúban a keleti front évekig az ország területén húzódott. A megszálló németek jóváhagyásával 1918-ban megalakult az első belorusz állam, amely azonban rövid életű volt, mert a németek kivonulása után Szovjet-Oroszország szállta meg az országot és tanácsköztársaságot hoztak létre. A lengyel-szovjet háború eredményeképpen az országot a Curzon-vonal mentén kettéosztották, nyugati fele Lengyelországhoz, a keleti a Szovjetunióhoz került. Miután Hitler 1939-ben megtámadta Lengyelországot, a szovjetek bevonultak Nyugat-Fehéroroszországba és a Belorusz SZSZK-hoz csatolták. A második világháborúban sokat szenvedett az ország, lakosságának jelentékeny részét (750 ezer és 3 millió között) elvesztette, ipara elpusztult. A világháború után főleg a gépjárműgyártás és a vegyipar fejlődött, Belarusz a szovjet gazdaság „összeszerelőüzemévé” vált.
A Szovjetunió szétesése után Belarusz 1991. augusztus 25-én kinyilvánította függetlenségét. Az 1994-es elnökválasztást Aljakszandr Lukasenka nyerte, aki diktatórikus rezsimet épített ki és azóta is az ország vezetője. Belarusz szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, 2015-ben alapító tagja volt a Eurázsiai Gazdasági Uniónak.
Őstörténet bélyegkép|Szláv törzsek a 7-8. században Az ember első nyomait a mai Fehéroroszországban a Mahiljovi és a Homeli területen találták meg. A neandervölgyiek által készített kovakő szerszámok a középső őskőkorból, a 35-100 ezer évvel ezelőtti korszakból származnak.Гісторыя Беларусі: У 6 т. — Т. 1. Старажытная Беларусь: Ад першапачатковавга засялення да сярэдзіны XIII ст. / рэдкал.: М. Касцюк (гал. рэд.) і інш. —, 2007 — С. 334. A cromagnoni ember megjelenéséről két feltárt táborhelyük árulkodik szintén a Homeli területen, Berdizs és Jurovicsi falvak mellett; ezek 24-27 ezer évesek. Az eljegesedések ezután lakhatatlanná tették a tájat, csak a jégkorszak vége után, 8-10 ezer éve települt vissza ide az ember.
A mai Belarusz területére i.e. 3. évezredben kezdtek betelepülni az indoeurópai népek. Egy kőbányában megtalálták az i.e. 2. évezredben élő, a zsinegdíszes kerámia kultúrájához tartozó 30-40 éves férfi teljes koponyáját és arcrekonstrukció készült róla; ő az ország legkorábbi lakója, akinek ismerjük az arcát.Древний белорус был рослым сильным европейцем A leletek tanúsága szerint a közép-dnyeperi kultúra is jelen volt a régióban.
Valamikor a 6-8. században keleti szlávok költöztek a régióba és elkeveredtek a már itt élő balti és finnugor törzsekkel. A mai belorusz nép kialakulásáról több nézet is létezik. Egyik szerint igen korán, a 8-9. században elkezdtek elkülönülni és a dregovics (akik a mai Fehéroroszország középső és déli vidékén éltek), krivics (a Nyugati-Dvina felső és középső folyása, valamint a Felső-Dnyeper) és radimics (a Szozs-folyó völgye) törzsek (és több kisebb szláv és balti törzs) összeolvadásából keletkeztek. Más vélemények szerint beloruszokról csak a középső középkortól (miután a Litván Nagyfejedelemség elfoglalta a területet) lehet beszélni; azelőtt az itt lakók nem különültek el a ruszoktól (óoroszoktól).
A Kijevi Rusz thumb|Polocki Szent Eufrozina keresztje egy belorusz bélyegen A 8-9. századra a népesség megnőtt, kialakultak a kereskedelmi kapcsolatok és megjelentek az első városok. Közülük a legnagyobb Polock volt, amelyet a krónikák először 862-ben említenek. Jelentős település volt még Vityebszk (alapítva 974-ben), illetve Turov (első említése 980-ban).
A 9. század végén a viking származású Rurik és leszármazottai létrehozták a Kijevi Ruszt, amely rövid időn belül valamennyi keleti szláv törzset uralma alá hajtotta. A belorusz területeken elhelyezkedő Polocki, Turovi és Grodnói fejedelemségek is adót fizettek neki. A 10. század közepén Polock fejedelme a nem Rurik-leszármazott Rogvolod volt. 980 körül a skandináv száműzetésből visszatérő kijevi Vlagyimir feleségül kérte a lányát, Rognyedát és amikor visszautasították elfoglalta a várost, Rogvolodot és családját megölte, Rognyedát pedig erővel tette a feleségévé. Ekkortól kezdve Polock urai Vlagyimir, illetve legidősebb fia, Izjaszláv leszármazottai (az elkülönülő Rogvolodovics-ág) voltak. Ebben egyediek voltak a Rurikovics-dinasztiában, ugyanis a többi várost, illetve fejedelemséget az aktuális kijevi nagyfejedelem rokonai irányították. A Polocki Fejedelemség „kilógott” a Kijevi Rusz rendjéből, gyakorlatilag félig-meddig önállónak számított és több alkalommal háborút vívott a kijevi nagyfejedelem ellen. A Baltikumban is terjeszkedett és több kisebb balti törzset uralma alá hajtott. A 10-12. században kiterjesztette fennhatóságát a mai Fehéroroszország nagy részére és Litvánia, valamint Oroszország Szmolenszki területének egyes részeire is.
Ebben a korban jött létre az ország mai nagyvárosainak jelentős része – Vavkaviszk (1005), Breszt (1019), Minszk (1067), Orsa (1067), Pinszk (1097), Bariszav (1102), Szluck (1116), Hrodna (1128), Homel (1142). A városok a gazdasági, politikai és kulturális élet központjai voltak. A 10. század végén elkezdődött a cirill betűs írás elterjedése.
A Polocki Fejedelemség II. Vszeszláv idején ért hatalma csúcsára. Halála után birtokait szétosztotta hét (vagy hat) fia között és az állam innentől kezdve elvesztette korábbi jelentőségét és Kijev kiterjesztette rá uralmát.
A 12. század második felében a Kijevi Rusz feudális anarchiába süllyedt és elkezdett szétesni. Miután a tatárok 1240-ben elfoglalták és feldúlták Kijevet, az állam gyakorlatilag megszűnt és kisebb fejedelemségekre hullott szét; ezeknek nagy része a tatár kán adófizető vazallusává vált.
A Litván Nagyfejedelemségben
A hatalmi vákuumot az erősödő Litván Nagyfejedelemség használta ki. A litván törzseket Mindaugas egyesítette a 13. század elején és már ő elkezdte – amit utódai folytattak –, hogy hol fegyverrel, hol dinasztikus házassággal, fokozatosan uralma alá hajtsa a volt Kijevi Rusz északnyugati részét. A 14. század végére keleten egészen Szmolenszkig, délen pedig a Fekete-tengerig jutottak (vagyis a mai Belarusz teljes egészét magába foglalta). Ekkoriban már használták a Fehéroroszország kifejezést a mai Belarusz középső és keleti felére; nyugati részének neve Feketeoroszország volt (a mai Nyugat-Ukrajna pedig Vörös Oroszország). A pogány és írásnélküli litvánok államában hamarosan többségbe jutottak a szlávok (az ún. rutének). A nagyfejedelemség hivatalos ügyeit rutén nyelven (az ún. nyugatorosz kancelláriai nyelv), cirill betűs írással intézték és addig pogány lakosai között kezdett elterjedni az ortodox kereszténység. Azzal, hogy a beloruszok külön államba jutottak és nem a Moszkvai Nagyfejedelemség terjesztette ki rájuk uralmát, lehetővé vált (vagy felgyorsult) külön nemzetté fejlődésük. Ezt elősegítette az ortodox liturgiai nyelv helyi viszonyokhoz való alkalmazkodása is.
A pogány nagyfejedelmek többnyire türelmesek voltak keresztény alattvalóik vallásgyakorlásával kapcsolatban, bár előfordult, hogy a hittérítőket kivégezték, vagy az új templomok építését megtiltották (pl. Vicebszkben). A kereszténység helyzete 1386-ban változott meg, amikor Jogaila nagyfejedelem feleségül vette a lengyel királynőt, Hedviget és egyúttal katolikus hitre tért. Litvánia keresztény országgá vált (bár a pogány litvánok inkább katolikusok lettek). I. Zsigmond 1511-ben a katolikus egyháznak megfelelő autonómiát biztosított az ortodox papságnak is; ezt 1531-ben kiterjesztették és kivonták őket a katolikus püspökök fennhatósága alól.Литовско–русское государство Brockhaus and Efron Encyclopedic Dictionary
Bár a rutén nyelvet hivatalos célra széleskörűen használták, irodalmi művek ebben a korban – néhány krónika kivételével – nem születtek. Az első belorusz nyelvű (cirill betűs) nyomtatott könyv 1517-ben készült, Franciszk Szkarina készíttette Prágában. Röviddel később Polockban maga is felállított egy nyomdát és kiadta rutén/belorusz nyelven a Bibliát és néhány más vallási témájú könyvet.
Lengyelország-Litvániában
bélyegkép|balra|Skaryna rutén bibliája 1569-ben a lublini unióval az addigi perszonálunió helyett létrejött a közös lengyel-litván állam. A Litván Nagyfejedelemséghez tartozó ukrajnai területek átkerültek Lengyelországhoz, de a mai Belarusz továbbra is litván fennhatóság alatt maradt. A nagyfejedelemség jelentős autonómiával rendelkezett, többek között megmaradt saját polgári törvénykönyve. Fehéroroszország legnagyobb városa ebben az időszakban Mahiljov volt, de Vicebszk, Polack, Pinszk, Szluck és Breszt lakossága is meghaladta a 10 ezret. Vilniusban is jelentékeny rutén lakosság élt.Внутриполитические результаты Люблинской унии , Belarus.by portal
A népesség etnikai összetétele nem változott jelentős mértékben. A rutének döntő többsége paraszt volt, míg a földbirtokosok a litvánok, lengyelek, oroszok közül kerültek ki. A városi lakosság jelentékeny részben zsidókból állt, akik monopolizálták a kereskedelmet. A nemesség (amely a középkorban nem kis mértékben rutén származású és ortodox vallású volt) fokozatosan ellengyelesedett. Különösen igaz volt ez a dúsgazdag oligarcha családokra (a Sapiehákra és Radziwiłłekre), akik nagyobb vagyon fölött rendelkeztek, mint a király és gyakorlatilag állam voltak az államban. A mágnások saját városokat alapítottak, ahová Nyugat-Európából telepítettek be skótokat, németeket vagy olaszokat. A rutén jobbágyok a jogfosztottság és túladóztatás elől Ukrajnába, a Zaporizzsjai Szics kozákjai közé menekültek.
Az 1573-as varsói konföderáció deklarálta a vallásszabadságot, ennek ellenére III. Zsigmond a jezsuiták segítségével megpróbálta terjeszteni a katolicizmust a nép körében. 1595-ben a kijevi ortodox metropolita aláírta a breszti uniót, azaz szakított a konstantinápolyi pátriárkával és elfogadta a római pápa főségét (és ezzel gyakorlatilag létrehozta a görögkatolikus egyházat). Bár a püspökök és a király támogatták az uniót, a nép és a kozákok körében jelentős ellenállás volt tapasztalható. Még 1595-ben Szeverin Nalivajko és kozákjai fellázadtak, elfoglalták Szluckot és Mahiljovot és lemészárolták a lengyeleket.Церковная уния 1596 г. (Tserkovnaya uniya 1596 g.) in "belarus.by portal " A lakosság egy része ortodox maradt, mások görögkatolikusok lettek. A helyzetet tovább bonyolította, amikor a 17. század közepén a moszkvai Nyikon pátriárka reformjai elől sok óhitű pravoszláv Litvániába menekült, ahol szabadon gyakorolhatták vallásukat.Jerzy Czajewski, Zbiegostwo ludności Rosji w granice Rzeczypospolitej, Promemoria journal, October 2004 nr. (5/15), ISSN 1509-9091, Table of Contents online