A Marmolada , ladin nyelven Marmolèda; becenevén „a Dolomitok királynője” (la Regina delle Dolomiti) az észak-olaszországi Dolomitok legmagasabb hegycsoportja, Trentino-Alto Adige és Veneto régiók határán. Jellegét tekintve egy nyugat-keleti irányban hosszan elnyúló sziklás hegytömb. A Marmolada tömbjében van a Dolomitok legmagasabb csúcsa, a Punta Penia (3343 m), és itt található a Dolomitok tíz legmagasabb hegycsúcsa közül még négy (Punta Rocca (3309 m), Punta Ombretta (3230 m), Piz Serauta (3035 m) és a Punta Serauta (3069 m). A monumentális sziklagerinc déli irányban egyetlen zárt, 800–1000 méter magas és 2 kilométer hosszú, összefüggő sziklafalat képez, amely lejtők nélkül, szinte függőlegesen szakad le a Ombretta-völgybe. A masszívum északi oldala széles, hosszú lejtőt képez, melyből néhány meredek sziklatorony magasodik ki, de maga a hegyoldal aránylag lankásan ereszkedik le a Fedaia-hágóba. Az északi hegyoldalt a messziről látható Marmolada-gleccser (Ghiacciaio della Marmolada) borítja, ez a Dolomitok egyetlen nagyobb méretű gleccsere. Az első világháborúban nehéz hegyi harcok színtere volt. A 21. században népszerű túra- és télisport-központ. Télen itt üzemel a Dolomitok leghosszabb lesiklópályája, a 12 km hosszú és 1900 méter esésű „Bellunese”. A Marmolada-övezet az UNESCO természeti világörökség része.A Marmolada-övezet, az UNESCO természeti világörökség része (dolomitiunesco.info)
Fekvése A Marmolada tömbjét kelet felől a Pettorina-völgy, délen az Ombretta-völgy, nyugat felől a Fassa-völgy, északon a Fedaia-hágó völgye határolja. A hegyláncot több fontos völgy osztja meg (nyugatról keletre haladva a San Nicolò-völgy, a Grepa-völgy és a Contrin-völgy).
250px|bélyegkép|balra|A Marmolada légifelvételen (balra a befagyott Fedaia-tó, jobbra a déli fal A Marmolada egészét tekintve egyetlen nagyméretű, délről észak felé lejtő hegyoldalként írható le, melynek déli, magasan futó gerincét kiemelkedő sziklacsúcsok sorozata alkotja. A csúcsok sora nyugatról keletnek haladva a következő: a Gran Vernel (3205 m), a Piccolo Vernèl (3098 m), a Punta Penia (3343 m.), – egyben az egész Dolomitok legmagasabb csúcsa, – a Punta Rocca (3309 m), a Marmolada d’Ombretta (3230 m), a Marmolada di Serauta, amelyet a Monte Serauta (3069 m) és a Piz Serauta (3035 m) csúcsok alkotnak. Délről nézve a sziklahegyek sora 800–1100 méter magas összefüggő sziklafalat alkot, az úgynevezett „Ezüstfalat” (parete d’argento), amely meredeken zuhan le a venetói Ombretta-völgybe. Közel hasonló méretű összefüggő „ezüstfal” a Dolomitokban még a Civetta északnyugati fala, amely a Marmoladáról is jól látható, kelet-délkeleti irányba tekintve. A Marmolada főgerincéről akadálytalan kilátás nyílik a környező hegycsoportokra: északkeleten a Langkofelre (Sassolungo), északon a Sella-tömbre, északkeleten a Falzarego-hágóra és a Tofanák falára, keleten a Croda da Lago-ra, délkeleten a Civettára, délen a Pala-csoportra (Pale di San Martino) és a Lagorai-hegyláncra.
A délre néző „ezüstfal” összefüggő tömegétől elkülönülve a Marmolada déli előterében további impozáns sziklacsúcsok állnak: a Cima Ombretta (3011 m), a Sasso Vernale (3058 m), a Sasso di Valfredda (3009 m), a Cima dell’Uomo („Férfi-csúcs”, 3010 m) és a Cime d’Auta (2622 m), amely a Marmoladától délkeletre fekvő Falcade város panorámáját uralja.
A dél felé meredek falat mutató sziklasor észak felé egy enyhén ereszkedő, széles lejtőben folytatódik, melynek formája társítható egy nagyméretű kráter (cresta) lejtőjéhez. A sziklalejtő felszínének legnagyobb részét a Marmolada-gleccser borítja. Ez a Dolomitok legnagyobb kiterjedésű gleccsere. A klíma változása miatt kiterjedése fokozatosan csökken. Az 1990-es években a jégtömeg magasabban fekvő részein még egész évben (nyáron is) működő sípályák üzemeltek, a nyári gleccsersíelést azonban 2005-ben megszüntették, a jégtakaró állagának fokozatos romlása miatt.
Az északra néző lejtő lábánál, kb. 2030 m magasságban fekszik a 2 km hosszúságú Fedaia-tó, mellette a Fedaia-hágó. A tó keleti fele természetes tengerszem, amelynek nagyobb részét már kőtörmelék tölti fel. A tó nyugati végét 1956-ban a SADE (Società Adriatica di Elettricità) részvénytársaság 2 km hosszú, 60 m magas, 620 m hosszú beton duzzasztógáttal rekesztette el a völgyet, így keletkezett a ma látható mesterséges tó. Az 1956-ban megépített duzzasztógát vízerőműve mintegy 20 MW villamos energia termelésére képes. A tó keleti részén egy kőből rakott, 180 m hosszú régi gát maradványai ismerhetők fel, az egykori természetes tó végénél, amely két rivális nagyhatalom – a Habsburg Birodalom és a Velencei Köztársaság – történelmi határvonalát jelezte a középkortól a 18. század végéig. A Fedaia-tóból ered az Avisio patak, amely nyugat felé a Fassa-völgyben és a Fiemme-völgyben folytatódik. A Fedaia-hágót északon a Padon-hegylánc szegélyezi, melynek gerincéről az egész Marmolada-gleccser belátható.
Geológia A Marmoladát alkotó kőzet anyaga szigorú értelemben véve nem dolomit, nem azonos a szűken vett Dolomitokat jellemzően alkotó karbonátos dolomitkővel. A Marmolada-mészkő ennél tömörebb, tengeri korállokból kialakult mészkő, amelyben sűrű vulkáni betüremlések is találhatók. A kőzet optikailag márványra emlékeztet, valószínűleg e hasonlóságon alapul a hegység elnevezése (márvány ).
Történelme A középkortól az első világháború kitöréséig A Marmoladától nyugatra fekvő Fassa-völgy a kora középkortól kezdve a Habsburg Birodalom hűbéresének, a Brixeni Püspökségnek birtoka volt. A hágótól keletre fekvő vidék a Velencei Köztársasághoz tartozott. A két nagyhatalom határvonalának itteni szakasza a Fedaia-hágó keleti részén húzódott. A hágó útja nehezen járható volt, málhás áruszállításra használták, a nagy hadjáratok útja nem erre vezetett. A napóleoni háborúk idején Tirolt (a részét képező Trentinóval együtt) egy időre a Bajor Királysághoz csatolták, 1815-ben a bécsi kongresszus határozata értelmében Tirol és Trentino, Venetóval együtt a Habsburg Birodalomhoz került. Az 1859-es szárd háborúban Ausztria elvesztette Lombardiát, az 1866-os porosz–osztrák háborúban Venetót is, de a stratégiai jelentőségű dolomiti tartományokat a Birodalom egészen az első világháború végéig szilárdan megtartotta.
A hegytömb megmászásáról az első írott adat 1802-ből származik, eszerint néhány szerzetes (Giovanni Costadedòi, Giuseppe Terza és Tommaso Pezzei), egy orvosdoktor és püspökségi bíró kíséretében a Fedaia-hágóból feljutottak a déli hegygerincre, a Punta Rocca közelébe. Visszatérés közben egyikük eltűnt, valószínűleg gleccserszakadékba zuhant. Ezután fél évszázadon át nem tudunk újabb kísérletről. 1856. augusztus 25-én három agordói szerzetes indult el (Don Pietro Munga, Don Alessio Marmolada és Don Lorenzo Nikolai), egy kalandvágyó nemes ifjú kíséretében. A hegyet jól ismerő zergevadászokat vittek magukkal. Hágóvasakkal felszerelve átkeltek a gleccseren, felértek a gerincre és önmagukat első megmászóként jelentették be. 1860-ban John Ball ír természettudós (1818–1889) két kísérőjével szintén magának követelte a Marmolada első megmászásának dicsőségét, de igényét visszautasították.
A Punta Roccát igazoltan elsőként az osztrák Paul Grohmann – az Osztrák Alpesi Egyesület (ÖAV) alapító tagja – mászta meg 1862 júliusában. Ő is az északi útvonalon jutott fel, és jelentésében leírta, hogy nem bukkant korábbi megmászások nyomaira. 1864 szeptemberében Grohmann (olasz hegyi vezetőkkel) megmászta a 15 méterrel magasabb Punta Penia csúcsot is. Az 1880-as évektől kezdve a Dolomitokat elárasztották a hegymászók. Német hegymászó egyesületek menedékházakat építettek a Fedaia-hágóban (Bambergi szekció) és az Ombretta-hágóban (Nürnbergi szekció). Felkutattak egy aránylag könnyen járható utat a Punta Peniára. 1898 júliusában Hans Seyffert és Eugen Dittmann elsőként mászták a meredek nyugati gerincet. Az egyesület itt vasalt mászóutat épített ki, amelyet 1903. augusztus elején nyitottak meg, azóta is működő, igen népszerű mászóútvonal.
A meredek déli sziklafalat elsőként Cesare Tomè, Santo De Toni és Luigi Farenza mászta meg 1897-ben, egy II. nehézségi fokozatú útvonalon, de a főcsúcsot ők sem érték el. A Punta Peniára 1901. június 1-jén jutott fel Beatrice Tomasson brit hegymászónő, két olasz hegyi vezetővel (Michele Bettega, Bortolo Zagonel). Az általuk feltárt mászóútvonal, az ún. „Via Classica” (IV) nehézségi osztályba sorolást kapott, ma is sok hegymászó használja.
Alpesi háború „szikla és jég között” bélyegkép|jobbra|Olasz látvány-mozsárágyú a Serauta állomásnál (1937-es modell, nem első világháborús) bélyegkép|jobbra|A Fedaia-tó a Padon-gerincen lévő olasz világháborús lőrésből (ma: „Trincee” (lövészárok) vasalt mászóút) Az első világháború során, röviddel Olaszország 1915-ös hadba lépése után megkezdődött az „magashegyi háború” (Dolomitenkrieg), hivatalos neve szerint a Monarchia „délnyugati frontja”.Az első világháború a Dolomitokban. A Halál „szikla és jég között”. (Deutschlandfunk.de) A frontvonal itteni szakasza a Marmolatán futott keresztül. Az osztrák–magyar csapatok a Fassa-völgyre támaszkodva a Fedaia-hágó vonalát tartották. Az arcvonal a Fedaia-hágótól a Sasso Undicin keresztül a Serauta-csorbáig (Forcella Serauta) húzódott, onnan tovább nyugat felé déli gerinc mentén. Az olasz alpesi csapatok kelet (Malga Ciapela) felől és délkelet felől, a sziklafalra felhatolva igyekeztek feljutni a gleccserre. (Ezzel párhuzamosan a Padon-gerinctől északra a Buchenstein (Livinallongo) völgyön át próbáltak betörni a Pordoi-hágó és a Campolongo-hágó térségébe.) Az olaszok legfőbb célja az volt, hogy a Marmolata főgerince mentén áttörjenek a Punta Rocca felé, hogy innen tűz alatt tarthassák a gleccser egész felszínét, és a Fedaia-hágót. Ez azonban nem sikerült, még súlyos veszteségeket okozó aknaharc révén sem. A főgerincen harcoló osztrák–magyar csapatok biztonságos utánpótlását a gleccser jegébe ásott, vágott, robbantott alagutakon át juttatták célba.Front in Fels und Eis. Der Krieg im Bauch des Gletschers. (Front szikla és jég közt. Háború a gleccser gyomrában. (wintersommenwende.com) A gleccser jégtömegében valóságos „jégvárost” (Eisstadt) építettek ki, villanyvilágítással, raktárakkal, legénységi szállásokkal.A „jégváros” (Esstadt). A Nagy Háború Múzeuma, Marmolada (museomarmoladagrandaguerra.com) A gleccser jegéből kiálló sziklatornyok belsejébe megfigyelő és tüzelőállásokat vájtak.
A „szikla és jég között” („in Fels und Eis”) helytálló katonáknak nemcsak az ellenséggel, hanem a kegyetlen magashegyi természeti körülményekkel is küzdeniük kellett.A jégbe vágott város a Marmolada-gleccserben (dolomitiportavescovo.it] A hideg, a hóviharok, jég- és sziklaomlások szedték áldozataikat. 1916. december 13-án a Fedaia-hágótól nyugatra, a Gran Poz alatt beszállásolt osztrák–magyar utánpótlás táborát betemette egy vizes hólavina, 300 katona vesztette életét. A hegyi háború a Dolomitokban 1917 október végéig tartott, amikor az isonzói fronton kivívott caporettói áttörés sikere nyomán a Tirol–Trentino–Kárni-Alpok frontvonalon álló olasz erőket (Gaetano Giardino tábornok 4. olasz hadseregét) bekerítés veszélye fenyegette, ezért az olasz csapatokat visszavonták a Piave folyó mögé. A havasokra ismét csend borult. Egy évvel később, 1918 október végén az osztrák–magyar haderő ereje végére jutott, az 1919-es Saint-germaini békeszerződés értelmében Tirol déli fele és a teljes Trentino is az Olasz Királysághoz került.
Úttörő hegymászások a világháborúk után bélyegkép|jobbra|„A Hal” a déli falon