André Jolivet (Párizs, 1905. augusztus 8. – Párizs, 1974. december 20.) francia zeneszerző.
Élete Fiatalkora Jolivet Párizs Montmartre negyedében született Madeleine Perault (1874–1936) és Victor-Ernest Jolivet (1869-1954) fiaként. Édesapja a RATP-nél (Párizsi Közlekedési Vállalat) dolgozott, lelkes amatőr festő volt.
Jolivet négyévesen kezdett el zongorát tanulni zongoratanár édesanyja, később Madame Francis Casadeus irányításával. Théodas abbé vezetésével, a Clignancourt-i Notre Dame karnagyával, összhangzattant tanul, aki megismerteti az ifjú Jolivet-t a liturgikus zene fő képviselőivel (Heinrich Schütz, Palestrina, Claudio Monteverdi, Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart).
Tizenhárom éves korában jutott el először a Comédie-Française előadására, melyet később rendszeresen megnézett, s ebből a lelkesedéséből ihletődött első darabja, a Romance barbare.
Georges Valmier (1885–1937) kubista festőművésznél festeni, a híres gordonkaművész Louis Feuillard-nál csellózni tanult. 1924-ben szerzett diplomát az Auteuil-i Tanítóképzőben, majd behívták hároméves katonai szolgálatra.
Művészi pályájának kezdete 1927-ben kezdett el tanítani egy párizsi általános iskolában. Egész életében megmaradt érdeklődése, vonzalma az oktatás felé. Eközben kezdett el Paul Le Flemnél (akinek Valmier mutatta be) zeneszerzést tanulni, aki többek között a 16. század és Bartók Béla, Alban Berg, Arnold Schönberg világába vezette be Jolivet-t. Paul Le Flemnek köszönhetően ismerkedett meg Varèse-zel, akinél 1933-ig folytatott tanulmányokat.
Részt vett 1931-es világkiállításon, melyen megismerkedett a gyarmatokon élők zenéjével. Ebből az emlékéből született a Mana (Bali hercegnője – zongorára, (1935) és a Cinq danses rituelles („Öt rituális tánc” – szimfonikus mű, később zongorára is, 1939). 1933-ban látogatott el először Észak-Afrikába (Algéria, Marokkó), ahol hallotta a tradicionális afrikai fuvolát, ebből az élményből írta a Cinq Incantationst. Szoros barátságot kötött Serge Moreux-val (később a Ducretet-Thomson zenei társaság igazgatója), aki bevezette az ezoterikus filozófiába.
Nestor Lejeunnel, Daniel Lesurrel, Olivier Messiaennal és Georges Migot-val megalapította a La spirale társaságot, mellyel a kortárs kamarazenét támogatták.
Háború előtt, alatt és után 1936 a Jeune France megalakulása, tagjai: Yves Baudrier, Daniel Lesur, Olivier Messian és André Jolivet. Ugyanebben az évben találkozott először Arthur Honeggerrel és Darius Milhaud-val. A következő év elején előadást adott a Sorbonne-on „Egy megújuló zene keletkezése” címmel. Megalakult a La Nouvelle Saison (Az új évszak) c. folyóirat, melynek Jolivet lett a zenei főszerkesztője.
A háborúval kapcsolatos közvetlen élménye nyomán írta meg Trois complaintes du soldat („A katona három panasza”), majd a Messe pour le Jour de la paix („Mise a béke napjára”) című műveit. Arthur Honeggerrel közösen megírta első filmzenéjét: La boxe („A boksz”).
1942-ben megkapta a Francia gondolkodók egyesületének ösztöndíját. Megírja a Dolorès ou le miracle de la femme laide („Dolores avagy a csúnya nő csodája”) című opera buffáját Henri Ghéon szövegkönyve nyomán. Belekezdett Beethovenről írott tanulmányába. Megírta Guignol et Pandore című balettjét, melyet a következő évben be is mutattak a párizsi Operában.
A Conservatoire felkérésére megírta a Chant de Linos fuvola-zongora verzióját, majd a Serenade mindkét változatát; elkészült 1. zongoraszonátája is. Ugyanebben az évben kinevezték a Comédie-Française igazgatójává, mely poszton 1959-ig maradt.
1948-ban Ausztriába és Magyarországra utazott, koncerteket és előadásokat tartott Bécsben és Budapesten, ekkor volt az első bemutatója a Concerto pour ondes Martenot-nak és a Suite delphique-nek.
A következő évben írta első fuvolaversenyét, valamint több balettet: La naissance de la Paix („A béke születése” – befejezetlenül maradt), majd a L’Inconnue („Az ismeretlen”)-t. Elutazott Egyiptomba, itt nyerte inspirációját az Épithalame című művéhez és első szimfóniájának második feléhez.
Élete a háború után Az 1950-es, 1960-as években a világ számtalan országába ellátogatott, köztük Indiába, Japánba, Mexikóba, a Szovjetunióba, Izraelbe, az Egyesült Államokba. 1951-ben elnyerte Párizs város zenei nagydíját. Megírta hárfaversenyét, melyet Lily Laskine szólójával mutatnak be, majd elkészült fagott-, illetve második trombitaversenye. Időközben a Guignol et Pandore elérte 100. előadását a párizsi Operában. Jean Vilar felkérésére belekezdett Szophoklész Antigoné című művének megzenésítésébe, melyben felhasználta primitív és ókori zenéről való tudását.
A római ösztöndíj zsűrijének tagja lett, majd ugyanebben az évben a L’Association des Concert Lamoureux elnökévé választották (1968-ig töltötte be a pozíciót). 1964-ben bemutatták a Cinq Incantations alapján készült balettet a Baux-de Provence-i fesztiválon.
Edgar Varèse halálának emlékére írta Cérémonial című művét.
A Conservatoire National Supérieur de Musique et de Danse de Paris zeneszerzéstanára volt Darius Milhaud és Jean Rivier helyén 1971-ig. 1967-ben Mstislav Rostropovitch szólójával és a zeneszerző vezényletével bemutatták második csellóversenyét.Arioso barocco című művét trombitára és orgonára Maurice Andréval vették lemezre. Utolsó versenyművét hegedűre írta 1972-ben. 1974. december 20-án hunyt el Párizsban.
Főbb művei Kamarazene Invenciók fúvósötösre, trombitára, harsonára és vonósötösre Zongoraszonáta (1945, 1957) Andante és adagio vonósokra Chant de Linos, fuvolára, hegedűre, brácsára, csellóra és hárfára (1944) Cinq Danses rituelles (1939) Cinq Incantations, fuvolára (1936) Cosmogonie Cérémonial, hommage a Varèse, hat ütőhangszerre Hymne à l'univers Mana, hat zongoradarab (1935) Mandala, orgonára Pastorales de Noël, fuvolára, fagottra és hárfára (1943) Vonósötös (1934) Rhapsodie à sept, hét fúvósra és vonósokra Sérénade, gét gitárra (az Ida Presti-Alexandre Lagoya duónak ajánlva) Fuvolaszonáta Szonatina fuvolára és zongorára (1961)Szonatina fuvolára és csellóra Szonatina oboára és fagottra Suite Delphique tizenkét hangszerre Suite en concert fuvolára és négy ütőhangszerre Suite en concert csellóra (1965) Versenyművek csellóverseny (1962, 1966) Versenymű trombitára, vonósokra és zongorára (1948) Versenymű fagottra, vonósokra, hárfára és zongorára (1954) Concerto pour flûte et orchestre à cordes (1950) Versenymű fuvolára és ütőhangszerekre (1965) Versenymű hárfára és kamarazenekarra (1952) Ondes Martenotverseny (1947) Zongoraverseny Trombitaverseny (1954) Zenekari művek szimfónia (1954, 1959, 1964) Cinq Danses rituelles (zenekari változat, 1939) Cosmogonie (zenekari változat, 1938) Danse incantatoire (1936) Suite delphique, (1943) Vonósszimfónia (1961) Vokális művek Dalok Les Trois Complaintes du soldat, énekhangra és zenekarra (1940) Poèmes pour l'enfant, énekhangra és tizenegy hangszerre (1937) Songe à nouveau rêvé, „szopránverseny” Suite liturgique énekhangra, oboára, csellóra és hárfára (1942) Épithalame, tizenkét szólamú kórusra (1953)
Vallásos művek La vérité de Jean, oratóriumUxor tua, miseMesse pour le jour de la paix Balettzenék AriadneBallet des étoilesGuignol et PandoreL'inconnueLes Quatre VéritésMarines Operák AntigoneBogomil befejezetlenDolorès ou Le miracle de la femme laide (1942)
Sérénade (Szerenád fúvósötösre oboaszólóval), 1945
A második versenydarab a Conservatoire számára Pierre Bajeux felkérésére készült, létezik oboára és zongorára írott változata is. A művet a francia Nemzeti Rádió Zenekarának kvintettje mutatta be 1945. november 7-én. Ugyanolyan nehéz és briliáns, mint a Chant de Linos, bár kétségtelenül nyelvezete nem ugyanabból ered; négy mozzanatból álló folyamat, melynek első két tétele egybeláncolódik.
Cantilène / ének Caprice / szeszély Intermède / közjáték Marche burlesque / burleszk induló
Jolivet először arra gondolt, hogy ezeket a címeket adja neki: Récitativ, Allègre, Moderé és Rythmique, azután összeírva az első két tételt: Praeludium et scherzo, Moderato és Marcia burlesca. A morális összetevő maradt, de egyesült egy sokkal összetettebb, szabad atonalitású kontextussal.
12 hangot felhasználva a Cantilène bevezetése (1.-13. ütem) átmegy Fisz polaritásból F irányába, mely a tulajdonképpeni cantilénát vezeti be, melynek a hangneme F-ről D-re rögzült. Ezt refrénként használja – két kis szakasz egy új motívum váltakozásával, de ugyanabban a hangnemben.
A második refrénkor a dallam egy oktávval magasabbra kerül, a fuvolába, kürttel megerősítve. A második szakasz egyszerre mutat ritmikai (4+3-as ütem) és dallambeli változásokat. Az utolsó refrén nagytercre való váltással visszanyúlik a Fisz kezdeti polaritásához, és azon zárja a formát.
A Caprice-nak, mely most következik, scherzo karakterű, hármas szerkezete van (5/8-2/2-5/8), a fuvola és a klarinét szapora kettős ostinatojával a bevezetésben és a codában. A tényleges scherzo – az oboa új témájával az eltolt hangsúlyokra ugrálva – egy új hangnemben alakul ki. Középen a trió egy sokkal líraibb dallamot iktat közbe a két ütemes ostinatora, amit a klarinét és fagott oszt fel egymás közt. A főszerep megint a variálásé (16-17).
Az Intermède egy hídformát fogad be szimmetriai középpontban a Vivo-val (30-33), és egy általános gyorsulást-lassulást ír le. Ami a Marche burlesque-t illeti, az indulóból csak a szögletes ritmus marad meg, a kromatikus kontúrokkal díszített téma burleszkre és filmzenére hasonlít. Tehát itt van a versenyzés két példája, melyek jóval túlmutattak az eredeti státuszukon; és minthogy a zeneszerző nem szalasztotta el a Conservatoire által adott alkalmat, repertoárra kerülhettek darabjai.
Az Opera, a rádió, a Comédie-Française és a Conservatoire tárt ajtaikkal mind elősegítették azoknak a műveknek a születését, melyek fennmaradtak és fokozatosan építették a zeneszerző hírnevét.
Concerto pour flûte et orchestre à cordes, 1949
A Concerto pour flûte et orchestre à cordes (Fuvolaverseny vonószenekari kísérettel) a zeneszerző második versenyműve (az első ondes Martenot -ra és zenekarra íródott); felfedezetlenül maradt mindaddig, amíg Jean-Pierre Rampal el nem játszotta 1950. január 24-én, az oubradous-i koncerteken, majd a kijavított változatot a február 18-19-i koncerteken. Rampal nem felejtette el, hogyan mutatta meg neki Jolivet a partitúrát:
„Amikor 1949-ben befejezte a Fuvolaversenyét, ezt mondta nekem: »Úgy írtam, hogy egy amatőr is el tudja játszani«. Mindig emlékezni fogok rá. Odaadja nekem a kottát. Én nézek rá, és ezt válaszolom: »Végül is maga tudja, az amatőr… Vannak benne hosszú hangok, de a tételek nagyon gyorsak!« Később tettem neki néhány javaslatot a magas regisztereket illetően, hogy a művet még briliánsabban lehessen játszani.”
Ez az alapvetően tonális versenymű négy tételbe rendeződik, a tételek kettesével kapcsolódnak össze: két élénk tétel, egy scherzo és egy allegro bitematikus formában, amiket egy-egy, ugyanarra a motívumra építkező lassú bevezető előz meg. Ez két nagy párhuzamos rész érzését váltja ki: Andante cantabile, Allegro scherzando volubile (szeszélyes) / Largo, Allegro risoluto.A nyitó Andantéban a fuvola az egyedüli ura a jelentőségteljes, hosszú dallamnak (esz-mollban), ami szabad variációkon át fejlődik, a hangszer számára extrém magas regisztereken át kibontakozva, ahol már úgy cseng, mint az ondes Martenot. A hangszerelés néhány ügyes effektusa finomítja az egyes vonósok hangszínét, úgy mint a hegedűk felosztása, egyik felük pizzicatozik, a másik vonóval játszik (3-as előtt a 4. ütemben, 6-os után a 3. ütemben). Fisz-mollból (4) ciszbe modulál. Az átmenetet a Scherzóba a vonósok biztosítják a szólista elnyújtott trillája alatt.