A Chevrolet Bel Air egy felsőkategóriás autó, amelyet a General Motors Chevrolet divíziója gyártott 1949 és 1980 (1950-es és 1981-es modellév) között. Az 1950-es és 1952-es modellév között a Bel Air név kizárólag a keménytetős típusra vonatkozott, ezzel megkülönböztetve a karosszériatípust a Styleline és Freeline fantázianevű kialakításoktól.
Az 1953-as modellévtől a Bel Air a prémiumszintű felszereltséget jelző modellnév lett, és többféle karosszériaváltozatra is alkalmazták. Később a Bel Air modellkínálat többféle felszereltségi szinttel bővült. Az amerikai piacokra szánt modellek gyártása 1975-ben fejeződött be, míg a Kanadában eladásra kínált darabok gyártását 1981-ig folytatták.
__TOC__ Az első generáció (1949–1954)
Az 1950-es modellévben a Chevrolet egy forradalmi stílust vezetett be, ami évtizedekig meghatározó maradt az amerikai autógyártásban. A frissen bemutatott Bel Air karosszériája kabriószerű kialakítású volt, de keményteteje nem volt levehető. Az 1920-as évek óta több autógyártó, köztük a Chevrolet is próbálkozott már hasonló tetőkialakítással, komolyabb sikerek nélkül. Az új próbálkozás azonban a Chevrolet és a Cadillac részéről minden addiginál kedvezőbb fogadtatásra talált. A gyártás első évében mindössze 76 662 darab készült el, mivel a vásárlók a kezdetekben óvatosak voltak az új modellel. Az autó ára 1741 dollár, súlya pedig 1463 kg volt. Előre független, "knee-action" fantázianevű felfüggesztés került.
Az első Bel Air modelleken csak az A oszloptól előrefelé található lemezek egyeztek meg a kínálat többi tagjával. A szélvédő, az ajtók és a csomagtartó a Styline DeLuxe Convertible Coupe modellekkel voltak közösek, a tető, a hátsó sárvédőlemezek és a három hátsó ablak azonban egyedi volt. Az alváz és a műszaki alapok megegyeztek a Chevrolet személyautó-kínálatának több tagjával, ahogyan az autó kinézete is illett a modellkínálatba, de az alacsonyabb tető és a háromrészes hátsó ablak hosszabb és kiegyensúlyozottabb megjelenést biztosított neki. A korai Bel Airek csak a prémium DeLuxe felszereltségi csomaggal voltak elérhetők.
Az 1951-es és 1952-es modellév között készült darabok a szokásos hűtőrács-módosításon és az egyes díszítőelem módosításain kívül a korábbinál magasabb és szögletesebb hátsó lökhárítót kaptak, csakúgy, mint a Chevrolet kínálatának többi tagja.
1953-ban a Chevrolet átnevezte modelljeit, aminek következtében a teljes prémium modellkínálat megkapta a Bel Air nevet, míg korábban ez csak a nyithatatlan keménytetős típusokra vonatkozott. Továbbá megjelent a Chevrolet 150-es és 210-es sorozat, melyek az addigi Special és DeLuxe modellek helyét vették át. A gyár a Bel Airt egy teljes mértékben megújult típusként reklámozta. Bár a karosszériaelemek, a kocsi eleje és hátulja valóban átalakult, az alváz és a műszaki felépítés nem változott az 1949-ben bemutatott modellhez képest.
Az 1953-as és 1954-es kínálat egyedi és némileg szokatlan kinézetet kapott. Ennek célja elsősorban az volt, hogy átmenetet képezzen az aktuális és a következő, 1955-ös és 1957-es modellév között gyártott Bel Air generáció között, mely a kor egyik kulturális ikonjává vált. Az olyan második világháború előtti technológiák, mint a kardáncsöves meghajtás, a szóró olajzású soros hathengeres motorok, a knee-action felfüggesztés és az osztott szélvédők végleg kifutottak az 1953-as és 1954-es modellév során, megteremtve az alapokat a modern Chevrolet személyautók számára. A Bel Air sorozat külsejére egy vastag krómsáv került, mely a hátsó sárvédők kiemelkedésétől a hátsó lökhárítóig futott. A sáv közepe az autó fényezéséhez illőre volt színezve, és a legtöbb esetben szerepelt benne a "Bel Air" felirat. Ritkább esetben egyáltalán nem került típusmegjelölés a karosszériára, mindössze egy Chevrolet logó a motorháztetőre és a csomagtartófedélre. 1953 volt az első év, amikor az osztott első szélvédők helyére egyrészes, ívelt darab került.
A Bel Air belsőteréhez opcionálisan rendelhető volt egy vastag krómcsík a műszerfal aljára (a legtöbb modellben ez a rész krómozás helyett a karosszériával megegyező színűre volt fényezve), valamint króm kürtkarika a kormányra. A belső kárpitozás és a kerekek króm dísztárcsái az alapfelszereltség részét képezték. Az 1954-es modellévben a Bel Air külsején mindössze a hűtőrács és a hátsólámpák változtak. A motorba emellett perselyes siklócsapágyak kerültek, ez nagyobb olajnyomást eredményezett, ami a frissen bevezetett teljes átfolyású olajszűrő rendszer miatt volt fontos. 1954 előtt a 3,5 és 3,9 literes soros hathengeres motorok hajtókarjainak alján persely nélküli babbitt-fém siklócsapágyak és a kenésről gondoskodó szórókanalak voltak. Ez a rendszer állandó, 1 és 2 bar közötti olajnyomást biztosított. Ezekben az években az autó háromféle motorral volt elérhető, a megrendelt sebességváltótól függően. Mindkét 3,9 literes "Blue Flame" erőforrás OHV rendszerű volt, alumínium dugattyúkkal. A 106 lóerős (79 kW) teljesítményű változat volt az alapmotor a manuális sebességváltós típusok esetén. Ebbe merev szelepemelők és babbitt-fém hajtókarcsapágyak kerültek, a kenésről pedig egy félig szóró, félig nyomó olajozású rendszer gondoskodott. A powerglide automata sebességváltóval szerelt Bel Airekhez ugyanennek a motornak a 115 lóerős (86 kW) változata járt, hidraulikus szelepemelőkkel és nyomóolajozással.
1953 és 1954 között a Bel Air kabrió, keménytetős kupé, két- és négyajtós szedán, valamint 1954-től Beauville néven kombi karosszériával is elérhető volt. Utóbbi jellegzetessége volt, hogy faberakások díszítették az oldalablakok környékét. Az 1953-as modellévtől olyan extrák jelentek meg az autóhoz, melyek addig csak a jóval drágább luxusjárművekhez voltak elérhetők. Ilyen volt például a szervokormány, a szervofék, az automata fényváltó kapcsoló, a két irányban elektromosan állítható első ülések és az elektromos első ablakok. Az 1954-es modellévben mindegyik elkészült darabba automata sebességváltó és az ahhoz tartozó 115 lóerős motor került.
A második generáció (1954–1957)
Az 1955-ös modellévben megújult a Chevrolet nagyautókínálatának külseje és hajtáslánca is. A Bel Air 1568 kg súlyú és 4,9 m hosszú lett, a General Motors reklámjaiban pedig a "Hot One" becenevet kapta. A kocsi külső dizájnja letisztult, egyszerűbbé vált, előre pedig egy Ferrari ihlette hűtőrács került. A Bel Air modellekbe a kisebb kategóriájú modellekből ismert felszerelések kerültek, emellett a keménytetős változatokhoz króm tetőkeret járt. A típus jellegzetességének számítottak még az első sárvédőelemeken lévő lándzsahegy alakú krómdísz, valamint a rozsdamentes acél ablakkeretek és a teljes méretű dísztárcsák. Az év későbbi részében a külső ismertetőjegyekhez hozzáadódott még egy aranyszínű "Bel Air" felirat.
Műszaki szinten a legnagyobb újítást a 4,3 literes V8-as motor, valamint a kétsebességes turboglide automata sebességváltó és a háromsebességes szinkronizált manuális sebességváltó bevezetése jelentette, opcionális overdrive fokozattal. A V8-as motor modernnek számító OHV vezérlést (hengerfej felett elhelyezett szelepek) kapott, magas sűrítési aránnyal és rövid löketű hengerkialakítással. Ez olyan jó koncepciónak bizonyult, hogy különböző lökettérfogatokkal még évtizedekig gyártásban maradt. A motor alapváltozatára kéttorkú karburátor került, és 162 lóerős (121 kW) teljesítmény leadására volt képes. Az opcionális "Power Pack" változatot négytorkú karburátorral szerelték, ami 180 lóerőre (130 kW) növelte a teljesítményt. Az év során később megjelent még egy "Super Power Pack" változat is még nagyobb sűrítési aránnyal és 15 lóerőnyi (11 kW) többletteljesítménnyel. Emellett a generátor töltését és az olajnyomást jelző műszereket lecserélték egyszerű visszajelző lámpákra, melyek a köznyelvben "idiótalámpákként" híresültek el.
A Motor Trend autós magazin a tesztelés után maximális pontszámot adott a második generációs Bel Air kezelhetőségére. A Popular Mechanics gyorsulási tesztet végzett egy V8-as motorral és powerglide automata sebességváltóval szerelt modellen, mely 12,9 másodperc alatt gyorsult 0-ról 60 mph-s sebességre. Emellett kényelmes kocsiként írta le a Bel Airt, mely jó kilátást biztosít a vezetőnek. Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy a kürtkarika kitakarta a sebességmérő egy részét, a hagyományos benzintől kopogott a motor, és a gyártás elején készült V8-as motorok túl sok olajat fogyasztottak.
Az autó csaknem 1,1 m-es lábteret biztosított az elöl ülőknek, a fékezésről pedig 279 mm-es dobfékek gondoskodtak. A V8-as motorral rendelt darabokhoz opcionálisan rendelhető volt légkondicionáló berendezés, mely a műszerfal két szélén lévő nyílásokon fújta be a levegőt. Az ezzel az extrával felszerelt modellekbe nagyobb teljesítményű generátor került. 1955-ben és 1956-ban még a manuális sebességváltóval rendelkező Bel Airekhez is kérhető volt légkondicionáló, de az 1957-es modellévtől az automata sebességváltó megléte az előbbi extra megrendelésének előfeltételévé vált.
Az 1956-os modellévben a Bel Air külseje némileg megújult. Az autó új, szokványosabb hűtőrácsot kapott, kielégítve azon ügyfelek kéréseit, akiknek nem tetszett a Ferrari által inspirált maszk. Emellett a kéttónusú fényezésről és a kikerekített hátsó kerékívekről is könnyen felismerhetők voltak a modellfrissítés utáni darabok. A hátsólámpák egyrészessé váltak, magukba foglalva a helyzetjelző lámpákat, a féklámpákat és a tolatólámpákat. Emellett az üzemanyag-betöltő nyílás a bal hátsó lámpa mögé került, ami a Cadillaceken volt elterjedt megoldás. Hetedik karosszériafajtaként megjelent a Sport Sedan változat, B-oszlop nélküli keménytetővel. Ez a típus számos elismerést kapott kinézete miatt, főleg lehúzott ablakok mellett, valamint azért, mert könnyű beszállást biztosított a hátsó ülésre. Ebből a változatból 103 ezer darab készült, míg a kétajtós keménytetősből 128 ezer. Az árlista csúcsán a Nomad kombi állt 2608 dolláros árával. Erről időközben lekerült az egyedi faberakásos díszítés, és a belsőtere is a többi Bel Airhez hasonlóvá vált. Mindössze 7886 darab készült belőle. A legolcsóbb változat a 2025 dolláros kétajtós szedán volt.
Ekkoriban biztonsági öv, vállheveder és párnázott műszerfal is kérhető volt a kocsihoz, és a Corvette 225 lóerős motorja is megrendelhető volt hozzá. Az 1956-os prospektusok szerint a kabriókhoz extraként elérhető volt egy esőérzékelős automata tető, mely az 1951-es LeSabre prototípuson jelent meg először, de úgy tudni, ezt egyetlen Bel Airhez sem rendelték meg. A Popular Mechanics statisztikái szerint biztonsági övet is csak a vásárlók 7,4%-a kért az autójához.
Az 1957-es modellévben megjelent egy "Super Turbo Fire V8" 4,6 literes erőforrás a motorválasztékban, mely zárt hurkú mechanikus üzemanyag.befecskendező rendszerének köszönhetően 283 lóerős (211 kW) teljesítményre volt képes. Ezek a darabok nagyon ritkának számítanak, mivel a legtöbb fennmaradt második generációs Bel Air karburátoros motorral rendelkezik. Az 1957-es Bel Air az amerikai autógyártás valaha volt egyik legikonikusabb autójává nőtte ki magát az évek során, köszönhetően a tágasságának, ízléses visszafogottságának, valamint jellegzetes fecskefarkainak és krómdíszeinek. A gyűjtők főként a sportkupé és kabrió karosszériás változatokat keresik. A Turboglide sebességváltó szintén megújult, folyamatosan változó áttételt kínálva, ami észrevehetetlenül simává tette a "váltásokat". A váltó fokozatai P-R-N-D-Gr sorrendben követték egymást.
1955 és 1957 között a kétajtós kombi Chevrolet Nomad a Bel Air kínálat része lett. A Nomad név először egy Corvette-alapú prototípussal kapcsolatban merült fel, 1954-ben. A Chevrolet később bemutatott még két Nomad prototípus, a legutóbbit 1999-ben, de mindmáig nem hozták vissza a modellnevet.