A biva hósi (琵琶法師), más néven a „lantos papok” utazó előadók voltak a japán történelem során a Meidzsi-kort megelőzően. Biva kíséretével adtak elő mondákat, ebből éltek. Általában vakok voltak, a buddhista szerzetesekhez hasonlóan leborotválták a fejüket, és az övékhez hasonló ruhát hordtak. Ez a foglalkozás valószínűleg Kínaiból és Indiából eredeztethető, ahol gyakoriak voltak a laikus buddhista előadó papok.
Zenei stílusukat a heikjokunak (平曲) nevezik, jelentése ’heike zene’. Valójában ezek már a jóval a Genpei háború előtt léteztek, végül is narratíváik miatt váltak híressé. Mielőtt a biva hósik heikjokut kezdtek énekelni, szórakoztató művészek és rituális előadók voltak. Jelentős szerepet töltöttek be mind a költészet és a zene világában, mind a pestis terjedésének megakadályozásában valamint a lelki megtisztulásban is; valószínűleg pontosan rituális kötelezettségeik miatt lettek ők a Heike monogatari (平家物語) gondozói.
A biva hósikat tartják japán legismertebb epikus költeménye, a Heike monogatari első előadóinak. A mű két nagy hatalmú klán, a Minamotók és Tairák között dúló háborúról szól. A Tairákat (vagy Heikék) teljesen megsemmisítette a Minamotó klán (néha Gendzsiként is hivatkoznak rájuk) akik szisztematikusan megölték az ellenfelük összes férfi leszármazottját. Japánban a vallás terén abban az időben egyesítették a számos animista (Sintó) hitet a Buddhizmus teológiai vázával, ami sok nemesnek és vallási vezetőnek aggodalmat okozott, tartottak tőle, hogy a mérges Taira szellemek megzavarják a békét. Ezt igazolta számukra az 1158 körüli Nagy Földrengés. Mivel a rituáléik közé tartozott a szellemek lenyugtatás és a csapások megelőzése, a Heike zenéje a bosszús szellemek lenyugtatásának eszközévé vált. A Heikjoku és a Biva Hósi rendkívül népszerűvé vált a következő néhány évszázadra.
Etimológia
A Biva Hósi (琵琶法師) jelentése szó szerint ’lantos pap’. A Houshi a bupó no kjósi-ból (仏法の教師) származik, ami egy buddhista tanításokat magyarázó tanítót jelent. A két karakter a hó (法) és a si (師) külön-külön Buddhista doktrínát, illetve tanítót jelentenek. Hósi-ként hivatkoztak azokra a vak szerzetesekre, akik heike-biván játszva kísérték a történelemről, háborúkról, legendákról szóló dalaikat. Később a hōshi már nem csak a vak hanem a látó előadókra is vonatkozott, valamint elkezdték más típusú szórakoztató művészekre is használni, ilyenek voltak például a táncos zenészek (田 楽 法師 dengaku hōshi), a kínai stílusú szórakoztatók (散 楽 法師 sarugaku hōshi), a csavargó művészek (絵 取 り 法師 edori hōshi), és a Sanjō férfiak (三条 法師 Sanjō hōshi). A Biwa hósi-kat a japán ikonográfiában is említik, amely a késő Heian korszakra (794-1185 CE) nyúlik vissza. A Fudzsivara no Akihira (989-1066) által írt Sinszarugakuki-ban is megemlítik őket.
Történetük
Eredetük és elterjedésük
A hagyomány szerint Sóbucu, a Tendái iskola egy buddhista szerzetese volt az első biva hósi aki megénekelte a Heike Monogatari-t, 1220 körül. Ezt követően a biva hósik között két csoport jött létre. Ezek voltak az Akasi Koicsi által alapított Icsikata iskola és a Jaszaka Kigen által alapított Jaszaka Iskola. A biva hósi-k képességeikhez mérten kaphattak rangot, a legkiemelkedőbbeket nevezték kengjó-nak (検 校), majd a kótó-k (勾当), a bettó-k (別 当) és zató-k(座 頭).
Akasi Kakuicsi (1300-1371) hozzájárulása segítette a Jaszaka és Icsikata frakciók elterjedését. Az ismert biva hósi, Kakuicsi heikjoku narrációja jelenleg elfogadott, mint a heike végleges változata. Ennek dokumentumok által alátámasztott oka az, hogy Kakuicsi fontos szerepet játszott az Icsikata céh létrehozásában. Ez megelőzte a biva hósi-k önkormányzati céhének a Tódó-nak (当道) megalakulását. A Tódó (当道) kétféle módon részesült jövedelemben: a kiotói arisztokrácia és a katonaság támogatásának köszönhetően, valamint monopóliuma a heikjoku tanításán és átadásán alapult. Ahhoz, hogy tanítványként fogadják el, a törekvő hallgatónak díjat kell fizetnie, valamint a későbbiekben is minden újonnan tanult dal után megkövetelték egy bizonyos összeg kifizetését. A 13. és 14. század folyamán a biva hósi-k főként a katonai elit és az arisztokrácia (beleértve a régiók feudális urait a daimjo-kat is) számára tartottak előadásokat. Buddhista templomi szolgálatok során nyilvános előadásokon is szerepeltek. Az átlag embernek továbbá lehetősége volt arra, hogy részt vegyen úgynevezett Kandzsin előadásokon, azonban ezért kötelesek voltak belépő díjat fizetni.
Sengoku-tól az Edo-korszakig
Az Ónin-háború (1467-1477) meg akasztotta a biva hósik addigi gyors gyarapodását. Ezt a háborút tartják számon mint a Sengoku-korszak (XV-XVII. század) kezdetét, a polgárháborúkkal és a politikai-katonai konfliktusokkal telíttet korszakét, amely közel két évszázadon át tartott. Azonban nem csak a konfliktus okozta az előadók számának csökkenését hanem a heikjoku hallgatóinak számának csökkenése is. Ebben az időben sok heike zenész fordította figyelmét a dzsóruri és a samiszen háromhúrú lantokra.
A biva hósi-k teljes eltűnését azonban megakadályozta Tokugava Iejaszu nevű daimjó, aki kedvelte a heike előadásokban rejlő művészetet. Ő volt az, aki lezárva a hadakozó fejedelemségek korát, újra egyesítette az országot és létrehozta a Tokugava sogunátust, vezetőként pedig buzgón támogatta a heike előadókat.
Az Edo-korszakban (1600-1868) a Tokugava sógunátus különleges kiváltságokat és jelentős anyagi támogatást adott a Tódó-nak, amelyet a Tódó-n belüli rangsor szerint osztottak el a tagok között. Az Edo-korszak arról is nevezetes, hogy ekkor jelölte ki a Sogunátus a heikét, mint a zene hivatalos, ceremonikus formáját.
Ennek következtében új iskolák alakultak meg, melyek közül sok az új samiszen stílust kezdte el követni. A két uralkodó iskola, melyet az Edo-időszak alatt hoztak létre, a Maeda Kjúicsi által alapított Maeda-rjú és Hatano Kóicsi által alapított Hatano-ryú. Mindketten Sidó-ha tagjai voltak, amely a régebbi Icsikata iskola legaktívabb ágának számított. Együttműködtek a heike azon rajongóival, akik az Edo-periódus során, a zenei alapban kisebb javításokat végeztek. A heike ceremonikus formája, melyet a Sógunátus számára adtak elő, mindinkább ünnepélyessé vált és egyre kifinomultabb lett, hogy megfeleljen az intellektuális osztály elvárásainak. Ráadásul, hogy az esetleges hibákat elkerülhessék, jelentősen csökkentették a lehetőséget az improvizációra.
A Medzsi-korszaktól napjainkig
1868-ban a Meidzsi restauráció kezdete egyben a Tokugava Sógunátus végét is jelentette. Ez végső soron hozzájárult a Tódó eltörléséhez, minek következtében megszüntették a zenészek kiváltságait, ami a színvonal rohamos csökkenését eredményezte. Különösen a Hatano-rjú iskola veszített népszerűségéből, annyira, hogy huszadik század közepéig küzdött, azért, hogy fent tudjon maradni Kiotóban. Ráadásul az, hogy samiszen kísérettel adták elő a dalokat és a narratívákat, a Heike ősi meséi még inkább elavultnak mutatta. A legnagyobb váltás azonban az volt, hogy az Edo periódus végére a koto felváltotta a biva-t, mint a vak zenészek között leggyakrabban használt eszközt. Cugaru család (látó előadók) és a Nagoja család (A Tódó hagyományt követő, hivatásos vak zenészek), melyek mindketten a Maede-rjúhoz tartoztak, kitartottak a heike hagyományok mellett. A Cugaru házból származó Kuszumi Taisó (1815-1882), még az Edo-korabeli Maeda-rjút tanulta, sajnálta a heike hanyatlását, ugyanígy fiai Tatejama Zennosin és Tatejama Kógo, így a Meidzsi kor végén igyekeztek minél több tanulót támogatni. Ezenkívül Nagojában, abban a városban, ahol még mindig virágoztak a heike előadások, vak zenészek egy kis csoportja a koto és samiszen növekvő népszerűsége mellett képesek voltak a heike hagyományait megtartani. A Nagoja családok szinte teljesen a szájhagyomány útján terjedő történetekre hagyatkoztak. Többek között ezért is jelölte ki a japán kormány a Nagoja heikét 1955-ben és a Cugaru heikét 1959-ben, hogy az eszmei és kulturális értékeket feljegyezzék. A kijelölt Nagoja előadók, név szerint Inokava Kóji, Doizaki Maszatomi és Misina Maszajaszu a korábbiakhoz híven folytatták tudásuk átadását.
A librettikus szövegkönyvet, amire a mai, nagoyai heikjoku előadás épül, Heike Soszecunak hívják. A szerzője Ogino Tomoicsi (1732-1801) eredetileg a Hatano-rjú frakció tanítványa volt, amíg el nem nyerte a kengjó posztját a Maeda-rjú iskola kiotói ágában. A Hatanú-rjúban betöltött szerepe miatt nagyfokú tudása volt mind a két fő iskoláról, így hatalmas szerepet játszott a biva hósi újraélesztésében.
Takemicu Toru mentette meg a bivát a kihalástól, azzal, hogy nyugati zeneszerzőkkel kezdeményezett együttműködést. Takemicu és előtte néhány zeneszerző felismerték, hogy a japán zene egyre inkább elavulttá válik, szinte semmi érdeklődés nem fordult felé. A zeneelmélet és zeneszerzés területén írt tanulmányok szinte teljes egészében a nyugati zeneelméletről és oktatásról szóltak. Néhányan ezen zeneszerzők közül elkezdtek japán zenét és hangszereket beépíteni műveikbe, azonban kizárólag azokra a hangszerekre fókuszáltak, amik a leginkább hasonlítottak a nyugatiakhoz, mint például Miyagi Micsio koto felhasználása. Takemicu másrészről nyugati zeneszerzőkkel kollaborált, hogy beleépítse a műveikbe a tipikusan ázsiai bivát. Jól fogadták a műveit, ami új életre keltette a biva felé forduló érdeklődést, megakadályozva ezzel, hogy teljesen kihaljon.
Hugh de Ferranti szerint a biva modern, élő előadásai ritkák és majdnem az összes előadó a "Csikuzen-biva és a Szacuma-biva gyakorlója". A Szacuma-biva "a moszo és a szamuráj-osztály közötti interakciókból alakult" Szacuma prefektúrában, a "modern biva" népszerűségének virágkorát kezdve meg, az 1930-as évekig, míg a Csikuzen-biva Kjúsu Csikuzen régiójából, az 1890-es évekből ered, a mószó zene, a samiszen és a Szacuma-biva technikájára építve. Ezek a tradíciók széleskörű elismerést élveztek a huszadik század elején, a "kései Meidzsi nacionalista, imperialista ideológiája" miatt. A háború utáni időszakban ezeket a hagyományokat "finomított klasszikus törekvéseknek" tekintették, ami a heike-biván túlmutató népszerűségüket eredményezte. Maga a biva ábrázolva van Benzaiten istennővel, a szentélyeiben és a Sicsi Fukudzsin képein.
"Örökre hozzá lett kötve a Heike Monogatari világához, a harcrakészség és a szamuráj eszmék komor világához." – Hugh de Ferranti
A bivához kötődő modern asszociációk főként a biva hósikhoz kötődnek, illetve a jól ismert, az iskolákban tanított és a mangákban, televíziós sorozatokban, ponyva irodalomban és más médiákban újra és újra adaptált Heike monogatariból és a Fülnélküli Hóicsi történetéből. Mint ilyen, a legtöbb japán úgy gondol a bivára, mint egy ütött-kopott, régi hangszere, melyen egy vak ember játszik, aki úgy néz ki, mint egy buddhista szerzetes, aki háborúról és a szellemekről szóló régi történetekről énekelve vándorol. Hugh the Ferranti szerint "az iskolázottság világán és a tanulásban és előadásban járatosokon kívül", kevés japán civil számára ismerősek a biva hangzásbeli tulajdonságaival és kevesen képesek felismerni a tónusát, az ősi háborús történetekre vonatkozó referenciákkal.
Biva és biva hósi a társadalomban Vakság Japán lejegyzett történelmének nagy részében a vakok fő foglalkozása a zene és az elbeszélő előadás volt, akik fontossága elkerülhetetlen volt, kivéve a színházi zenében és az udvari zenében, egészen a 13. századtól a 19. századig. A népi hagyomány és az irodalom változatlanul vak biva hósikról és zatókról beszél, csupán a modern időkben kezdtek látó zenészek olyan hangszeren játszani, mint a biva.