A priszcilliánusok vagy priscillianisták a Priscillianus hispániai aszketikus tanító és ávilai püspök nevéhez kapcsolt késő ókori keresztény mozgalom követői voltak. A mozgalom a 4. század végén alakult ki Hispaniában, és különösen szigorú aszketikus életmódjáról, intenzív bibliaolvasásáról, laikus vallási aktivitásáról, a nők részvételéről, valamint egyes apokrif vagy nem kanonikus iratok használatáról vált ismertté.Henry Chadwick: Priscillian of Avila: The Occult and the Charismatic in the Early Church. Oxford: Clarendon Press, 1976.Virginia Burrus: The Making of a Heretic: Gender, Authority, and the Priscillianist Controversy. Berkeley: University of California Press, 1995.Marco Conti (szerk., ford., kommentár): Priscillian of Avila: The Complete Works. Oxford Early Christian Texts. Oxford: Oxford University Press, 2010.
A priszcilliánusokat több hispániai és galliai püspök eretnekséggel vádolta. Ellenfeleik gnosztikus, manicheus, modalista és asztrológiai nézeteket, valamint mágikus gyakorlatokat tulajdonítottak nekik. Ezeket az állításokat a modern kutatás forráskritikai rétegzéssel kezeli, mivel a fennmaradt adatok jelentős része polemikus, ellenséges vagy későbbi elítélő forrásból származik.Tarmo Toom: „Was Priscillian a Modalist Monarchian?”, Harvard Theological Review, 107/4, 2014, 470–484. DOI: 10.1017/S0017816014000376.Alberto Ferreiro: „The Condemnation of Priscillian’s Use of non-Canonical Books and his Defense in Tractatus III: Liber de Fide et de Apocryphis”, Vox Patrum, 86, 2023, 51–74. DOI: 10.31743/vp.14941.
Priscillianust és több társát, köztük Euchrotiát, a mozgalom egyik ismert női tagját, 385 körül Augusta Treverorumban Magnus Maximus világi bírósága halálra ítélte mágia, illetve maleficium vádja alapján. A maleficium a késő római jogi és eljárási nyelvben ártó varázslást vagy mágikus cselekményt jelenthetett, amelyért bizonyos esetekben halálbüntetés is kiszabható volt.Sulpicius Severus: Chronica, II, 46–51; C. Halm (szerk.): Sulpicii Severi libri qui supersunt. CSEL 1. Bécs: Tempsky, 1866.Diego Piay Augusto: Priscillian: The Life and Death of a Christian Dissenter in Late Antiquity. Piscataway: Gorgias Press, 2024. A kivégzés egyházi körökben is botrányt keltett: Tours-i Szent Márton fellépése különösen ismert, és a szakirodalom Ambrus milánói püspököt, valamint Sziriciusz pápát is a vérontást elutasító reakciók között tárgyalja.
Elnevezés és forrásproblémák
A „priszcilliánusok” megnevezés a modern szakirodalomban és az egyháztörténeti hagyományban Priscillianus követőire és a hozzá kapcsolt későbbi mozgalomra vonatkozik. A kifejezés azonban részben utólagos gyűjtőnév: nem mindig dönthető el, hogy egy adott forrás Priscillianus közvetlen tanítványairól, a későbbi hispániai priszcilliánus mozgalomról, vagy az ellenfelek által priszcilliánusnak minősített eltérő aszketikus és teológiai gyakorlatokról beszél.
A mozgalom történetének legfontosabb forrásai közé tartozik Sulpicius Severus Chronica című műve, a caesaraugustai, toledói és bragai zsinatok kánonanyaga, Paulus Orosius, Ágoston, Jeromos, Nagy Szent Leó és Turibius astorgai püspök priszcilliánusellenes iratai, valamint a Priscillianusnak vagy körének tulajdonított traktátusok.I. Leó pápa: Epistola 15 ad Turribium Asturicensem, PL 54, 678–695.Paulus Orosius: Commonitorium de errore Priscillianistarum et Origenistarum, in Georg Schepss (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889, 151–157.José Vives – Tomás Marín Martínez – Gonzalo Martínez Díez (szerk.): Concilios visigóticos e hispano-romanos. Barcelona–Madrid: Consejo Superior de Investigaciones Científicas, Instituto Enrique Flórez, 1963.
A források értelmezését megnehezíti, hogy a mozgalomról szóló adatok nagy része ellenfelektől származik. Ezek gyakran eretnekségi vádak, fegyelmi elítélések vagy polemikus összefoglalók formájában őrződtek meg, ezért nem mindig azonosak a priszcilliánusok saját önleírásával. Az 1885-ben Würzburgban azonosított, majd 1889-ben Georg Schepss által kiadott traktátusok azért jelentettek fordulatot a kutatásban, mert lehetővé tették, hogy a mozgalomról ne kizárólag ellenséges források alapján alkossanak képet.Georg Schepss (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889.
A kutatásban ezért külön kell kezelni Priscillianus saját vagy körének tulajdonított írásait, a korai aszketikus mozgalom gyakorlatait, a későbbi priszcilliánus mozgalomnak tulajdonított tanokat, valamint az ellenfelek által felsorolt vádakat.
Kialakulása és társadalmi háttere
A priszcilliánus mozgalom a 4. század második felében, Hispania nyugati és északnyugati térségében, különösen Lusitania és Gallaecia egyházi-társadalmi közegében bontakozott ki. Priscillianus előkelő hispánorómai családból származhatott, és Sulpicius Severus szerint művelt, gazdag, ékesszóló és vitára kész ember volt.Ana Maria C. M. Jorge: „The Lusitanian Episcopate in the 4th Century: Priscilian of Ávila and the Tensions Between Bishops”, e-Journal of Portuguese History, 4/2, 2006.
A mozgalom nem pusztán dogmatikai irányzatként, hanem aszketikus és közösségi gyakorlatként jelent meg. Követői között laikus férfiak és nők, klerikusok és püspökök is voltak. A hagyomány Priscillianus köréhez kapcsolja többek között Instantiust és Salvianust, akik püspökök voltak, továbbá Helpidiust és Agapét.
A mozgalom jellegzetességei közé tartozott a szigorú böjt, az önmegtartóztatás, a hús és bor kerülése, a Szentírás intenzív olvasása, a magánösszejövetelek, az aszketikus tanítás és bizonyos apokrif iratok tanulmányozása. Ezek közül önmagában egyik sem volt szükségképpen eretnek: a 4. századi keresztény világban az aszketikus életformának széles körű tekintélye volt. A konfliktus inkább abból fakadt, hogy Priscillianus köre e gyakorlatokat laikus, karizmatikus és részben a városi püspöki felügyelet keretein kívül eső közösségi formában gyakorolta.Michael Kulikowski: Late Roman Spain and Its Cities. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2004.
A priszcilliánus mozgalom ezért nem írható le egyszerűen intézményellenes vagy dogma nélküli mozgalomként. A mozgalomnak saját biblikus, aszketikus és teológiai önértelmezése volt, és konfliktusa a korabeli püspöki egyházszervezettel, a tanítási tekintéllyel, a magánközösségek ellenőrzésével, az apokrif iratok használatával és egyes vitatott tanbeli állításokkal függött össze.
A caesaraugustai zsinat és az első konfliktusok
A mozgalom elleni első jelentős egyházi fellépés a Caesaraugustában tartott zsinathoz kapcsolódik, amelyet általában 380-ra kelteznek, bár egyes kutatók korábbi, 378 körüli dátumot is felvetnek. A zsinaton hispániai és aquitániai püspökök vettek részt, és olyan gyakorlatokat tiltottak, amelyeket Priscillianus köréhez vagy hasonló aszketikus csoportokhoz kapcsoltak.
A zsinat nem feltétlenül Priscillianust személy szerint ítélte el. A kánonok inkább bizonyos fegyelmi és liturgikus gyakorlatokra irányultak: a magánösszejövetelekre, a templomi istentiszteletektől való távolmaradásra, rendhagyó böjti szokásokra, valamint férfiak és nők olyan közös vallási tanulási formáira, amelyeket a püspöki felügyelet szempontjából gyanúsnak ítéltek.
A zsinat után Priscillianus helyzete nem szűnt meg. Sőt, hamarosan Ávila püspökévé választották vagy szentelték. Ez ellenfelei szemében súlyosbította az ügyet, mert a vitatott aszketikus mozgalom püspöki tekintélyt nyert. Fő ellenfelei közé tartozott Hydatius, más névalakkal Idacius, Emerita püspöke, valamint Ithacius, Ossonoba püspöke. Hydatius/Idacius nem tévesztendő össze Ithaciusszal.
A konfliktus hamarosan túllépett a hispániai püspöki viták keretein. Gratianus császár idején olyan intézkedések születtek, amelyeket Priscillianus és társai ellen is alkalmazni lehetett. A vita az ellenfelek fellépése nyomán egyre inkább a manicheizmus és a maleficium jogilag súlyosabb kategóriái felé tolódott el. Ezek a késő római jogrendben súlyosabb, akár halálbüntetéssel is járó következményeket vonhattak maguk után, mint egy pusztán belső egyházi fegyelmi eltérés.
Priscillianus kivégzése és az egyházi reakciók
Priscillianus, Instantius és Salvianus Itáliába mentek, hogy támogatást kérjenek Damáz pápától és Ambrus milánói püspöktől, de nem kaptak érdemi segítséget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Róma vagy Milánó támogatta volna a későbbi halálos ítéletet. Az elutasítás elsősorban a hispániai egyházi konfliktus és a kánoni rend kérdéséhez kapcsolódott.
383-ban Magnus Maximus fellázadt Gratianus ellen, majd Trierben rendezte be udvarát. Maximus politikailag bizonytalan helyzetében érdekelt volt abban, hogy megnyerje a niceai hitvallást követő püspöki körök támogatását, ami a hispániai egyházi konfliktust birodalmi jelentőségűvé emelte.
384 körül Burdigalában, vagyis Bordeaux-ban zsinatot tartottak, amelyen Instantiust letették. Priscillianus ekkor Maximushoz fordult, vagyis a világi hatalom elé vitte az ügyet. Ez végzetes lépésnek bizonyult, mert a vita egyházi fegyelmi kérdésből világi büntetőperré alakult.
Trierben Priscillianust és társait mágia, illetve maleficium vádjával ítélték el. A vádak között szerepelt éjszakai összejövetel, erkölcstelennek minősített vallási gyakorlat, asztrológia, mágikus rítusok és olyan gyógyászati vagy népi praktikák használata, amelyeket ellenfelei abortív hatású szerek alkalmazásaként értelmeztek. Ezeket az állításokat a modern kutatás nem kezeli egyszerű történeti tényként, mivel főként ellenséges eljárási és polemikus forrásokból származnak.
Sulpicius Severus beszámolója alapján Priscillianus mellett Felicissimus, Armenius, Latronianus és Euchrotia tartoznak a legbiztosabban kivégzettek közé. Euchrotia Attius Tiro Delphidius özvegye volt, és a Priscillianus-ügy egyik legismertebb női szereplőjeként jelenik meg a forrásokban. Egyes későbbi vagy eltérő hagyományok Aureliust és Asarivust vagy Asarinust is felsorolják; ezek a névalakok szövegkiadásonként ingadoznak. Instantiust száműzték.„Priscillianesimo”, in Dizionario di storia. Roma: Istituto dell’Enciclopedia Italiana, 2011.
A kivégzés egyházi körökben is botrányt keltett. Tours-i Szent Márton Trierben közbenjárt az ügyben, és a hagyomány szerint igyekezett elérni, hogy Maximus ne alkalmazzon halálbüntetést. A szakirodalom Ambrus milánói püspököt és Sziriciusz pápát is a vérontást elutasító egyházi reakciók között tárgyalja. A bírálat nem Priscillianus tanainak elfogadását jelentette, hanem azt, hogy egy tanbeli és fegyelmi egyházi konfliktus világi büntetőperben és kivégzéssel végződött.
Ithacius eljárásban játszott szerepe már a kortársak körében is erős ellenérzést váltott ki. A hagyomány és a régebbi egyháztörténeti összefoglalók szerint később maga Ithacius is elszigetelődött, és püspöki tisztségét is elvesztette; Hydatius/Idacius szintén visszavonulni kényszerült. Ez a mozzanat is jelzi, hogy a trieri kivégzés nem tekinthető a korabeli egyházi közvélemény egységesen támogatott gyakorlatának.Patrick J. Healy: „Priscillianism”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 12. New York: Robert Appleton Company, 1911. Régebbi, forráskritikával kezelendő összefoglaló.
Tanítás és vitatott nézetek
A priszcilliánusok tanításának megítélése a források eltérő természete miatt vitatott. Biztosabban rekonstruálható vonásaik közé tartozik az aszketikus életforma, a böjt, a Szentírás intenzív olvasása, a laikusok és nők vallási aktivitása, valamint egyes nem kanonikus iratok használata. Vitatottabbak azok a tanok, amelyeket főként ellenfeleik tulajdonítottak nekik: a manicheus dualizmus, a modalizmus, a doketizmus, az asztrológiai determinizmus és a mágikus gyakorlatok.
A fennmaradt írások alapján