A démiurgosz (ógörögül: δημιουργός, dēmiourgósz, eredeti jelentése: „közösségért dolgozó”, „mesterember”, „kézműves”) az ókori görög nyelvben előbb foglalkozás- és tisztségnév, később pedig filozófiai és vallástörténeti szakkifejezés volt. Platón Timaiosz című dialógusában a démiurgosz a kozmosz jó és értelmes megformálója: az örök, értelemmel felfogható minta szerint rendet visz a rendezetlen mozgások világába. Ez a tevékenység nem azonos a zsidó és keresztény hagyományban később kifejtett, semmiből való teremtéssel, mert Platón elbeszélése már adottnak tekinti az értelmi mintát és a befogadó közeget.Henry George Liddell–Robert Scott–Henry Stuart Jones: A Greek-English Lexicon. 9. kiadás. Oxford: Clarendon Press, 1940. „δημιουργός” szócikk.Platón: Timaiosz 28a–30c; 47e–48a.
A késő ókori platonikus hagyomány többféleképpen értelmezte a fogalmat. A középplatonikusok és az újplatonikusok rendszerint az isteni értelem, a világlélek vagy egy közvetítő isteni elv kozmikus működésével hozták kapcsolatba, és a látható világot alapvetően rendezettnek, értelmesnek és jónak tekintették. Ezzel szemben több, a modern kutatásban gnosztikusnak nevezett késő ókori szövegben a démiurgosz az anyagi világ alacsonyabb rendű alkotója: lehet tudatlan, önhitt, korlátozott vagy ellenséges, és egyes rendszerek azonosították a Héber Biblia teremtő Istenével. A „gnoszticizmus” gyűjtőfogalom használhatósága vitatott, ezért a különböző mítoszokat nem lehet egyetlen egységes démiurgosz-tanná összevonni.Michael Allen Williams: Rethinking “Gnosticism”: An Argument for Dismantling a Dubious Category. Princeton: Princeton University Press, 1996.Karen L. King: What Is Gnosticism? Cambridge, Massachusetts: Belknap Press of Harvard University Press, 2003.David Brakke: The Gnostics: Myth, Ritual, and Diversity in Early Christianity. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2010.
Etimológia és görög köznyelvi használat A δημιουργός szó a δῆμος (démosz, „nép”, „közösség”) és az ἔργον (ergon, „munka”, „mű”) elemekből származik. Eredetileg olyan személyt jelölt, aki valamely szakértelmet a közösség szolgálatában gyakorolt. Homérosz az Odüsszeia egyik felsorolásában a jósokat, gyógyítókat, ácsokat és énekmondókat olyan emberekként említi, akiket munkájuk miatt más közösségek is szívesen fogadnak.Homérosz: Odüsszeia XVII. 382–385. A szó ezért nem kizárólag fizikai munkát végző kézművest jelentett: alkalmazhatták orvosra, művészre, hírnökre és más nyilvános szolgálatot ellátó szakemberre is.
A későbbi athéni hagyomány a démiurgoi néven említette a kézműveseket és iparosokat. Plutarkhosz Thészeusz-életrajza szerint a lakosságot három csoportba sorolták: az előkelő eupatridákra, a földművelő geomoroszokra és a mesterségeket űző démiurgoszokra.Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Thészeusz 25,2. Egyes görög városállamokban a szó közjogi jelentést is kapott, és meghatározott tisztségviselőket vagy testületi tagokat neveztek vele. A foglalkozásnévben és a politikai címben közös maradt a közösség számára végzett, meghatározott feladat gondolata.
Platón kozmológiája A szó filozófiai jelentésének klasszikus forrása Platón Timaiosza. A dialógus kozmológiai elbeszélése „alkotónak és atyának” nevezi a világ megformálóját, és istenként beszél róla. A démiurgosz jó, ezért – Platón érvelése szerint – nem irigyli a jót teremtményeitől, hanem arra törekszik, hogy minden a lehető legnagyobb mértékben hozzá hasonló és rendezett legyen. A látható kozmoszt egy örök, változatlan és értelemmel felfogható élőlény mintájára formálja meg, testét matematikai arányokkal rendezi, majd világlelket alkot, hogy a kozmosz élő és értelmes egész legyen.Platón: Timaiosz 30a–37c.
A platóni démiurgosz ezért nem ügyetlen vagy rosszindulatú mesterember. A világ tökéletlenségét a dialógus nem az alkotó erkölcsi vagy szellemi fogyatékosságából vezeti le. A rendező értelem mellett Platón a „szükségszerűség” működéséről és a khóra néven jelölt befogadó közegről is beszél. A démiurgosz a szükségszerűséget meggyőzéssel irányítja a lehető legjobb eredmény felé; a kozmosz ennek megfelelően nem abszolút tökéletes, hanem az adott feltételek között a lehető legjobb rendezett világ.Platón: Timaiosz 47e–48a; 52a–53b.Sarah Broadie: Nature and Divinity in Plato’s Timaeus. Cambridge: Cambridge University Press, 2012.
A Timaiosz kozmogóniája nem a keresztény teológia értelmében vett creatio ex nihilo. Az örök minta nem a démiurgosz alkotása, és a befogadó közeg sem úgy jelenik meg, mint amelyet ő a semmiből létrehozott. Tevékenysége elsősorban rendezés, formálás és arányosítás. A dialógus mítoszi-elbeszélő alakja miatt a kutatásban vita tárgya, hogy a démiurgoszt mennyiben kell személyes istennek, kozmikus értelemnek, oksági elvnek vagy filozófiai szemléltető alaknak tekinteni. Abban azonban a főbb értelmezések egyetértenek, hogy Platónnál a démiurgosz jóságos és az értelmes kozmikus rend forrása, nem pedig a rossz megszemélyesítője.Francis Macdonald Cornford: Plato’s Cosmology: The Timaeus of Plato. London: Routledge & Kegan Paul, 1937.P. J. Aspell: „Plato”. In: Berard L. Marthaler (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit: Gale, 2003.
Középplatonizmus és újplatonizmus A Platón utáni értelmezők a Timaiosz világalkotóját eltérő metafizikai rendszerekbe illesztették. A középplatonizmusban megerősödött a legfőbb, transzcendens isteni elv és a kozmosz közötti közvetítők szerepe. Egyes szerzők a démiurgoszt a második isteni elvvel, az értelemmel vagy a kozmikus logosszal kapcsolták össze. Numéniosz például különbséget tett a legfőbb isten és a világ felé forduló, démiurgikus isteni értelem között. Ezek a felosztások nem jelentették szükségképpen az anyagi világ elítélését: a démiurgosz továbbra is az értelemmel átjárt kozmikus rend közvetítője maradt.John M. Dillon: The Middle Platonists: 80 B.C. to A.D. 220. Átdolgozott kiadás. London: Duckworth, 1996.
Plótinosz rendszerében az első elv az Egy vagy Jó; belőle származik az isteni Értelem (Nusz), amely az ideák teljességét tartalmazza, majd az Értelemből a Lélek. A világlélek szemléli az értelmi mintákat, és ezek szerint formálja a testi világot. A démiurgikus működés így nem egy, a legfőbb jósággal szemben álló külön személyhez, hanem az Értelem és a Lélek kozmikus tevékenységéhez kapcsolódik. Plótinosz az Enneaszok II. 9. traktátusában kifejezetten bírálta azokat a gnosztikus tanítókat, akik a világot és annak alkotóját rossznak tekintették. Szerinte a látható kozmosz az értelmi világ képmása, ezért alacsonyabb létfoka ellenére rendezett és szép.Plótinosz: Enneaszok II. 9; III. 8,4; V. 1.Lloyd P. Gerson: Plotinus. London–New York: Routledge, 1994.
A későbbi újplatonikus szerzők, köztük Iamblikhosz és Proklosz, további közvetítő szinteket különböztettek meg, és részletesen kommentálták a Timaiosz kozmológiáját. A démiurgosz helye ennek következtében rendszerenként változott, de a platonikus hagyományon belül általában az értelemmel felfogható rend közvetítője maradt. A káldeus orákulumok hatására egyes újplatonikus rendszerek a legfőbb isten után következő „második istenként” vagy isteni értelemként beszéltek róla.„Neoplatonism”. In: Berard L. Marthaler (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Gale, 2003.
A gnosztikus hagyományokban A fogalom kutatástörténeti problémája A „gnoszticizmus” elnevezést a modern vallástörténet sok, egymástól jelentősen különböző késő ókori szövegre és közösségre alkalmazta. A régebbi összefoglalások gyakran egységes vallási rendszert tételeztek fel, amelyet radikális szellem–anyag dualizmus, emanációs kozmogónia és titkos üdvözítő tudás jellemez. A Nag Hammádi-i kódexek felfedezése és kiadása azonban jóval változatosabb képet tett hozzáférhetővé. A kutatók egy része ezért csak pontosan meghatározott szövegcsoportokra használja a „gnosztikus” jelzőt, mások pedig olyan szűkebb kategóriákat részesítenek előnyben, mint a szetita vagy valentiniánus hagyomány.
A démiurgosz nem minden ilyen szövegben azonos tulajdonságú. Közös motívum, hogy a legfőbb, sokszor megismerhetetlennek mondott istenség és az érzékelhető kozmosz között több közvetítő létező áll. Az anyagi világ közvetlen alkotója vagy szervezője alacsonyabb rendű a legfőbb istenségnél, és gyakran nem ismeri saját eredetét vagy a fölötte álló isteni teljességet, a plérómát. A világban tapasztalható hiányt és rosszat e rendszerek nem a legfőbb isten közvetlen művének, hanem a közvetítő kozmikus hatalmak korlátozottságának tulajdonítják.„Gnosticism”. In: Berard L. Marthaler (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 6. kötet. Detroit: Gale, 2003.
Szetita szövegek A modern kutatás által szetitának nevezett szövegekben, különösen a János titkos könyvében, a démiurgosz Jaldabaóth néven jelenik meg; más szövegváltozatokban vagy összefüggésekben a Szaklasz („balga”) és Szamaél („vak isten”) elnevezés is kapcsolódik hozzá. A mítosz szerint Szophia a felsőbb isteni renddel összhangban álló párja nélkül hozza létre, ezért az új létező nem ismeri a plérómát. Jaldabaóth archónokat teremt, megszervezi az alsó világot, és önmagát tekinti az egyetlen istennek. Az emberbe kerülő magasabb eredetű szellemi elem azonban meghaladja a világalkotó és archónjai hatalmát.Bentley Layton: The Gnostic Scriptures: A New Translation with Annotations and Introductions. Garden City, New York: Doubleday, 1987. „The Secret Book According to John”.Marvin Meyer (szerk.): The Nag Hammadi Scriptures: The International Edition. New York: HarperOne, 2007. „The Secret Book of John”.
Ezekben a mítoszokban a démiurgosz lehet ellenséges és zsarnoki, de történetileg és fogalmilag nem azonos egyszerűen sem a bibliai Sátánnal, sem a zoroasztriánus Angra Mainjuval. A korábbi vallástörténeti kutatás gyakran közvetlen iráni eredetet tételezett fel, a későbbi vizsgálatok viszont a platóni kozmológia, a Teremtés könyvének újraértelmezése, a zsidó apokaliptika, a hellenisztikus vallási környezet és más hagyományok összetett kölcsönhatását hangsúlyozzák. Az iráni dualizmussal fennálló párhuzam ezért nem jelent személyazonosságot vagy bizonyított közvetlen leszármazást.
Valentiniánus hagyomány A Valentinosz nevéhez kapcsolt iskolákban a démiurgosz szerepe kevésbé radikálisan negatív. A valentiniánus mítoszokban az alsóbb Szophia vagy Akhamóth szenvedélyeiből származó rendezetlen elemeket a démiurgosz formálja kozmosszá. Nem ismeri a pléróma teljes valóságát, ezért önmagát tarthatja a legfőbb istennek, de alkotó tevékenysége közvetve a felsőbb isteni tervet is szolgálhatja. A valentiniánusok gyakran a „lelki” vagy pszichikus rend urának tekintették: fölötte állt az anyagi elemnek, de alatta maradt a szellemi teljességnek.Einar Thomassen: The Spiritual Seed: The Church of the “Valentinians”. Leiden–Boston: Brill, 2006.Iréneusz: Az eretnekségek ellen I. 5; Alexandriai Kelemen: Excerpta ex Theodoto 43–65.
A démiurgosz tehát ebben a hagyományban nem feltétlenül eredendően gonosz. Inkább korlátozott tudású, igazságosságot gyakorló és közbülső hatalom, aki nem látja át saját helyét az isteni folyamatban. Ez az értelmezés lényegesen különbözik a Jaldabaóth-mítosz több változatának ellenséges világurától; a két alakot ezért csak nagy általánosságban lehet ugyanazon fogalom történeti változatainak nevezni.
Markion
Markión a 2. század közepén élesen szembeállította a teremtett világ és a mózesi törvény igazságos, ítélő istenét a Jézus által kinyilatkoztatott, addig ismeretlen és irgalmas Jó Istennel. A teremtő Markión rendszerében alacsonyabb rendű, korlátozott és szigorúan igazságos hatalom, de nem minden értelmezés szerint azonos a rossz metafizikai elvével. Markión tanításából hiányzik a gnosztikus mítoszok számos tipikus eleme, ezért a modern kutatás vitatja, hogy egyszerűen a gnoszticizmus egyik iskolájának tekinthető-e.Judith M. Lieu: Marcion and the Making of a Heretic: God and Scripture in the Second Century. Cambridge: Cambridge University Press, 2015.