bélyegkép|Tolóajtók Szilvafa, Kano Szanraku, 17. század elején A japán festészet (絵画- kaiga, vagy画道-gado) a vizuális művészetek egyik legősibb és legelismertebb formája, mely számtalan műfajt és stílust foglal magában. Csak úgy, mint a legtöbb japán művészeti ágban, a festészetben is megfigyelhető a japán esztétika, a hagyományos technikák és a külföldről (leginkább Kínából) beáramló stílusirányzatok egymással való versengése, keveredése.
A buddhista, vallásos festészet, a tusfestészet, a kínai irodalmi témájú festmények, a kalligráfia, valamint az állat-és növénymotívumok ábrázolása a japán festészet azon területei, melyeken a kínai hatások a legnagyobb mértékben érvényesültek. Azonban a kínai befolyás ellenére is, határozottan elkülöníthető az a fajta jellegzetes japán stílus, mely évszázadokig jelen volt a festészetben: Méghozzá az életképek ábrázolása. Ez a műfaj kétségkívül a korai japán középkorban alakult ki, feltehetőleg kezdetben szintén kínai hatásra. Viszont a legkorábbi időkből ránk maradt munkák már specifikusan japán stílusban készültek, mely stílus hagyományai egészen a modern korig életben voltak.
A japán nemzeti kincsek hivatalos listáján megtalálható többek közt 158 olyan alkotás is, melyek egészen a 8. századtól a 19. századig terjedő időszakból származnak, és tökéletesen szemléltetik az egyes művészeti korszakok stílusirányzatait, illetve ritka túlélői a japán történelem egy-egy korai periódusának.
Idővonal
Az ősi Japán és az Aszuka-kor (egészen 710-ig) A japán festészet eredete egészen a prehisztorikus időkre nyúlik vissza. Egyszerű, figuratív ábrázolások, illetve növényi ornamentika és geometriai formák már a dzsómon-kori edényeken, illetve a jajoi-kori bronzharangokon (dotaku) is megjelentek. Geometriai mintákat és figurális ábrázolást számos kofun-kori és aszuka-kori sírkamra falain is találtak a régészek.
Az Aszuka-korban, a kínai írás (kandzsi), a hivatali adminisztrációs rendszer, és a buddhizmus Japánba való importálásával egy időben számtalan kínai festmény is átkerült az ország területére, mely alkotásokról a helyi művészek elkezdtek hasonló stílusban másolatokat készíteni.
Nara-korszak (710-794) bélyegkép|Freskó a Takamacuzuka sír falán A buddhizmus későbbi megerősödésével (6-7. század környéke) a vallásos témájú festmények egyre inkább elterjedtek az országban. Ezeket a festményeket számos, az arisztokrácia által építtetett templom díszítésére kezdték alkalmazni. Azonban a korban a szobrászat még sokkal nagyobb jelentőséggel bírt.
A legkorábbi időszakból ránk maradt festmények közé tartoznak a Horjúdzsi templom aranycsarnokának falfestményei. Ezek, illetve a szentélyben elhelyezett Tamamusi szekrényen látható festett képek a történeti Buddha életét bemutató dzsátaka epizódokat, buddhákat, bodhiszattvákat, illetve egyéb istenségeket ábrázolnak. A festmények stílusa a kínai Szuj-dinnasztia, illetve a Tizenhat királyság korát idézi. Azonban a Nara-kor közepére a Tang-dinasztia festészete vált igen népszerűvé Japánban. Hasonló stílusban készültek a Takamacuzuka sír falfestményei 700 körül. Ez a stílus később a kara-e műfajban teljesedett ki, mely egészen a korai Heian-korig népszerű stílus maradt.
Mivel a legtöbb nara-kori festmény vallásos jellegű, túlnyomó többségüknek nem ismerjük az alkotóját. A nara-kori japán és a kínai Tang-dinasztia idejéből származó festmények jelentős része a Sószoinben (egykor a Tódajdzsi tulajdonában álló kincstárépület) található. Jelenleg a Sószóin az „Uralkodói Vagyoni Hivatal” (内庁 Kunai-cso) tulajdonát képzi.
Heian-kor (794-1185) Japán 8-9. századi festészetét az ezoterikus buddhizmus (singon és tendai szekták) egyik jellegzetes motívuma, a mandala (曼荼羅) ábrázolása jellemzi. Számtalan variációját festették meg tekercsképeken, illetve a szerzetesi templomok falain. A korból ránk maradt leghíresebb alkotások a kiotói Tódzsi templomban található Gyémántbirodalom és Méhbirodalom mandalák. Továbbá említésre méltóak még a dél-kiotói Daigodzsi templom ötemeletes pagodájának festményei is.
A 10. században a japán buddhista tiszta föld szekták szerepének növekedésével, a festészetben a vallási motívumok egy újfajta képi ábrázolására való igény jelent meg. Ez a raigozu (来迎図), mely magában foglalja Amida Buddha alakját, oldalán Kannon és Szeishi bódhiszattvákkal, aki fogadja a Nyugati Paradicsomba érkező hívők lelkeit. Egy, a korból ismert példa, az az 1053-ból származó alkotás, mely a kiotói Bjódóin Főnix csarnokában található. Ez a festmény az úgynevezett jamato-e(大和絵) stílus korai példája is, mivel megtalálhatóak rajta olyan nyugat japán stílust tükröző elemek, mint például a hegyek lebegésének látszatát keltő ábrázolás. Azonban stílusát tekintve hasonlít a Tang-dinnasztia „kék és zöld” tájképfestészetére is. A művészettörténészek körében továbbra is vitatott kérdés, hogy vajon jamato-e stílusról van-e szó vagy sem. bélyegkép|Gendzsi regénye, tekercskép (részlet) bélyegkép|A szandzsó palota ostroma A heian-kor közepét a jamato-e festészet aranykorának tekinthetjük, mely stílus elsőként a tolóajtókon (fuszuma) és a paravánokon (bjóbu) jelent meg. A korszak vége felé azonban már előtérbe került az emakimono, azaz a tekercsek szövegéhez készített illusztrációk. Számtalan regényt (pl.: Gendzsi Monogatari), történelmi eseményt (pl.: Ban Dainagon Ekotoba) bemutató, és vallási témát feldolgozó alkotás született ekkor. Az emaki festők egyes esetekben olyan képi narrációs elemeket használtak, melyek már az ősi buddhista művészetben is megjelentek, más esetekben viszont újakat alkottak, ha úgy gondolták, hogy azok hatékonyabban tudják közvetíteni a látott és olvasott tartalmat. A Gendzsi Monogatari például epizódonként tartalmaz egy-egy illusztrációt, míg a Ban Dainagon Ekotoba folyamatos képi narrációt használ, hogy ezzel hangsúlyozza a cselekmény előremenetelét. Ez a két emaki stilisztikai szempontból is erősen különbözik. A Ban Dainagon Ekotobát gyors, rövid ecsetvonások és halvány színvilág, míg a Gendzsi Monogatarit absztrakt formák és élénk, vibráló színek jellemzik. Erre a stílusú festészetre a Sandzsó palota csatája c. kép is jó példa.
Az emaki az onna-e(„női képek”) és ototko-e („férfi képek”) egyik remek, korai példájául is szolgál. A két stílus elsőre hasonlónak tűnhet, de sok apró, finom különbség van köztük. Habár a cím a két nem esztétikai preferenciáját sugallja, a japán történészek régóta vitatják e két fogalom jelentését, melyek a mai napig tisztázatlanok. Talán a leginkább észrevehető különbség a két irányzat között a témaválasztás. Míg az onna-e az udvari élet sajátosságait és a nemesség körében szövődő románcokat tárja elénk, addig az otoko-e gyakran történelmi vagy félig legendás eseményeket, leginkább csatákat dolgoz fel.
Kamakura-kor (1185-1333) A Kamakura-kor a festészetében a heian-korban kialakult műfajok tovább éltek. A festők továbbra is emaki képeket készítettek. A festészet helyett, inkább a szobrászat népszerűsége volt jellemző.
A heian és kamakura-kori festmények többsége vallásos jellegű, melyek túlnyomó részben ismeretlen művészek alkotásai.
Muromacsi-kor (1333-1573) bélyegkép|Hasegawa Tōhaku Fenyőfák, 1593 bélyegkép|A táj által Sesshū Tōyō A 14. század során a kiotói zen kolostorok fejlődése nagy hatással volt a vizuális művészetekre. A kínai Szung, és Jüan-dinasztiák idején divatos stílust, a japánba szuibokuga néven elterjedt festészetet a japán művészek is alkalmazni kezdték. Ez a szigorúan monokróm tusfestészet átvette az előző korok színes festményeinek a helyét, habár néhány tekercskép-leginkább a zen szerzeteseket ábrázoló csinszó képek- továbbra is többszínűek maradtak. Ilyen típusú alkotás Kao, a legendás pap-festő által készített kép, mely Kenszu szerzetest ábrázolja a megvilágosodás pillanatában. Ez a festmény jellemzően gyors ecsetvonásokkal, és minimális részletességgel készült.
A pap-festő Joszecu által festett „Harcsát fogni egy tökkel” című kép fordulópontot jelentett a Muromacsi-kor festészetében. A kép előterében egy ember alakot láthatunk a folyóparton, tökkel a kezében, ahogy a vízben úszó harcsát nézi. A kép középső részén a tájat köd borítja, a háttérben pedig hegycsúcsok tűnnek fel. Azt feltételezhetjük, hogy ez az 1413-ban készült alkotás már az „új stílust” követi, mely a kínaihoz hasonló módon érzékelteti a térbeliséget síkfelületen.
A 14. század végére monokróm tájképek(山水画)az uralkodó Asikaga család támogatásával jelentős mennyiségben készültek, illetve a zen festők kedvenc műfaja volt. A stílus a kínai gyökerei ellenére fokozatosan kezdett „eljapánosodni”, később külön japán műfaj is kialakult belőle.
A kor legfontosabb festői Subun és Szessú pap-festők voltak. Subun a kiotói Sókokudzsi templom festője volt. Az ő alkotása a „Bambuszerdőben olvasni” c. kép (1446), mely színmélységével és a formák gondos elhelyezésével térbeniség hatását kelti. Szessu, sok korabeli művésszel egyetemben, Kínába utazott, hogy a térbeni ábrázolás technikáját a forrásánál tanulmányozhassa. A „Négy évszak” c. tájképe a festő egyik legelismertebb alkotása, mely a négy évszak alatt a folyamatosan változó tájat ábrázolja.
A kései Muromcsi-korban a tusfestészet kikerült a zen kolostorok falai közül, és beszivárgott a köznapi festészet világába. A Kanó iskola,és az Ami iskola művészei átvették a stílus kedvelt témáit, de sokkal merészebb és dekoratívabb módon kezdték alkalmazni, mely a későbbi korok igényeinek jobban megfelelt.
Azuchi–Momoyama-kor (1573-1615) bélyegkép|Képernyő részlet ábrázoló érkezés a Nyugati hajó, tudható, hogy Kanō Naizen (1570-1616). Éles kontrasztban az előző Muromacsi-korral szemben, az Azucsi-Momojama-korszak festményeit a grandiózus, polikróm stílus, arany és ezüst fóliák széleskörű használata, illetve nagy vászonfelület jellemezte. Oda Nobugana, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu által támogatott Kano iskola a korban hatalmas presztízsre tett szert. Kano Eitoku, az iskola alapítója volt az, aki először festett tájképet tolóajtókra. A Kano iskola sorra kapott megrendeléseket a képeire, melyek kastélyok és a nemesi rezidenciák díszítésére szolgáltak. Az iskola státusza az Edo-korban is tovább élt. Sógunok, daimjók, illetve a császári udvar festőiként dolgoztak az iskola tagjai.
De nem csak a Kano iskola művészei tevékenykedtek a korban. Más festők is igyekeztek fejlődést elérni a festészetben. Egyik ilyen fontos festőtársaság a Tosza iskola festői voltak. Az iskola stílusa a jamatoe technikából alakult ki, jellegzetesen kisméretű vásznon alkottak, klasszikus irodalmi művekhez készítettek illusztrációkat, illetve emaki alkotásokat.
Edo-kor (1603-1868) bélyegkép|Lapozzunk a kalligráfia a Bodhidharma által Hakuin Ekaku (1685, hogy 1768) bélyegkép|Fudzsin (szél isten) Ogata Kórin bélyegkép|Részlet a Dósoku szai-e sorozatból , Ito Jakucsu Sok művészettörténész úgy tekint az Edo-korra, mint az Azucsi-Momojana-kor folytatására. Valóban, számtalan az előző korszakból származó festészeti irányzat megmaradt, és továbbra is népszerűségnek örvendett. Azonban a korban számos új irányzat is kialakult.
Az Edo-kor elején megjelent egyik legfontosabb művészeti iskola a Rinpa iskola volt. Az iskola művészei képeikhez klasszikus témákat választottak, de sokkal több díszítő motívumot használtak. A korban megjelenő egyik új stílusirányzat megalkotója Szótacu volt. Festményei témájaként klasszikus irodalmi műveket használt, melyek szereplőit és motívumait egy aranylevelekből álló háttér elé helyezte el. Egy évszázaddal később Kórin újjá formálta Szótacu stílusát, mely alapján később saját, egyedi, különleges munkáit készítette el.