bélyeg|A hsziungnu és hun bronzüstök elterjedési területe Eurázsiában, Érdy Miklós gyűjtése nyomán

A hunok néven ismert népességet részben kelet-európai, részben belső-ázsiai eredetű pásztorkodó lovasnépek alkották. Nyelvük, legalábbis az uralkodó népességé, valószínűleg a török nyelvek közé tartozhatott, de vannak hívei az iráni, mongol, sőt a jenyiszeji nyelvek közé sorolásának is. A Hun Birodalom – melynek központja egy időben a Kárpát-medence volt – írott források alapján jól ismert, a hunok társadalmáról azonban viszonylag kevés feljegyzéssel rendelkezünk.

A 2020-as évek archeogenetikai kutatásai alátámasztják a kínai történészek nézetét, miszerint a hsziungnuk voltak a későbbi hunok – azaz a közép-ázsiai és európai hunok – ősei. Ezt már az is alátámasztotta, hogy a szogdok a hsziungnukat xwn (khun) névvel illették, helyénvaló tehát a hsziungnukat ázsiai hunoknak is címezni. Róna-Tas András szerint az európai hunokra nézve ez azonban csak annyit jelent, hogy közöttük a hsziungnu főnemesség fontos szerepet játszott, ha nem is feltétlenül meghatározót.

A heftalitákat, avagy fehér hunokat is, hasonlóképpen, a hsziungnuk utódainak tartják.

Az európai történészek egy része kételkedett az európai hunok hsziungnu származásában. Walter Pohl, a népvándorlás korával foglalkozó osztrák történész ezzel kapcsolatban a következőket fogalmazta meg: „Minden, amit biztosan tudhatunk a hunok nevéről, hogy a pusztai harcos népek egy tekintélyes hatalmi elitjére utal a késő ókor időszakában.”

A „hun” név jelentése Németh Gyula szerint a hunok nyelve – személynevek, illetve a hun népnév alapján – török, közelebbről köztörök lehetett. A „hun” név pedig a törökben stb. „ember” jelentéssel bír. bélyegkép|301x301px|Attila, a hunok leghíresebb nagykirálya (434/444-453) – Than Mór: Attila lakomája című festményén (1870)„A hunok neve is megmagyarázható a törökből, illetőleg a törökkel rokon nyelvekből. A különféle nyelvű történeti források, melyek e nevet megőrizték, lényegtelen eltérésekkel hun alakot adnak. E név h hangja – amennyiben török névről van szó – csak k-ból keletkezhetett, tehát a hun népnév azonos a kun népnévvel s köznyelvi megfelelői a következők: török kün 'nép', mongol kümün 'ember', szamojéd kum 'ember', zürjén komi 'zürjén' stb. Egy 'ember – nép' jelentésű ősrégi szó van itt előttünk, melynek valószínűleg még a latin homo is rokona. Hogy egy 'ember' jelentésű szóból népnév keletkezik, arra sok példánk van; fent is láthatjuk, hogy a zürjéneknél az eredetileg embert jelentő komi szó ma zürjént jelent.”

A hunok eredete

A hunok a kínai történészek feltételezése szerint a hsziungnuk – (kínai 匈奴, pinjin xiōngnú; egykori ejtése kb. hiungnu, közelítő mai kiejtése hsziungnu – leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. Birodalmuk az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig állt fenn.

A hsziungnuk szakadatlanul hadban álltak a kínai seregekkel, s többek között e véget nem érő viszálykodás miatt építtették meg a kínai uralkodók a kínai nagy falat. A kínaiak végül, a korai Han uralkodócsalád idejében, legyőzték ősi ellenségüket. A hsziungnuk szövetsége ekkor két részre bomlott. Északinak nevezett águkból származhattak a hunok, s egyes tudósok vélekedése szerint az avarok és a magyarok.

A „hun” név elsőként egy 311. évi csetepatéról hírt adó szogd nyelvű dokumentumban bukkan fel. A levél írója a kínai tudósításokban szereplő hsziungnukat khun (xwn) névvel illeti. Róna-Tas kétkedni látszik e tudósítás hitelében, illetve a hsziungnuk és a hunok azonosságában, mivel hozzáteszi, hogy a 4. században a hsziungnuk már felőrlődtek, és nevüket – amint az a pusztai népek között szokásban volt – mások ölthették magukra.

A 350. évben Közép-Ázsia területének egy részét hódító lovasnép vette birtokba. (Vásáry István stb. nekik tulajdonítja a Baktriában veretett görög feliratú pénzérmék egyikét-másikát, melyeken hiono, oiono felirat díszeleg.) Ugyanekkor kínai források a hsziungnuk Szogdia elleni támadásáról értesítenek. A hsziungnu, hiono, oiono stb. név – a kínai és a szogd források tartalmi egybevetése szerint – feltételezhetően azonos népességet jelöl.

Történetük Amennyiben tehát a hiono stb. nevű népességet azonosnak tekintjük az európai hunokkal, akkor nevezettek első ismert szállásterülete a közép-ázsiai puszta volt, ahová a hsziungnu állam összeomlása után költözhettek. Megtámadták Szogdiát és az ászik birodalmát. Az alánoknak is nevezett ászik betagozódtak a hunok szövetségébe. A hunok másik nagyobb szállásterülete a Volga, illetve a Déli-Urál vidékén volt.

A 375. évben, Balambér (Valamibir) vezetésével – feltételezések szerint a Volgán keltek át – a kelet-európai puszta lakóit (többek között az alánokat és a keleti gótokat) uralmuk alá hajtva erős birodalmat hoztak létre.

A következő évben az Al-Duna vidékéig jutottak. A Balkán-félszigeten több sikeres hadjáratot vezettek, többek között a Keletrómai Birodalom ellen is, bár ezek kezdetben csak felderítő portyázások voltak.

A hunok Belső-Ázsiában bélyeg|A Sárga-folyó bélyeg|A Szelenga vízgyűjtő területe A kínaiak által hsziungnu névvel illetett népesség főként régészek munkája nyomán, és Sze-ma Csien, Si csi című művének 110. fejezetéből ismert. A szerző e szakaszt kifejezetten a hunok történetének szentelte.

Kínai forrásokban a hunok nevét első ízben az i. e. 318. évben említik. A régészeti leletek tanúsága szerint azonban a kínaiak által Hu (barbár) névvel is illetett földművelő-pásztorkodó népesség – eredete szerint részben kelet-európai – már korábban, az i. e. 7. századtól jelen volt a kínaiak birtokainak északi határvidékén. E népesség az i. e. 4–3. században elfoglalta Ordosz északi részét, valamint az északnyugati területek pusztáit a Sárga-folyó nagy kanyarulatánál.

Régészeti leletek tanúsága szerint Belső-Mongólia és Ninghszia területének pásztorkodó népessége társadalmilag fejlett és gazdag volt. Ismerték, és általánosan használták a vasat, katonai, kereskedelmi stb. kapcsolatot tartottak fenn a kínai közösségekkel, különösen Csao állammal.

Mai napig vita tárgya, milyen nyelven beszélt a nyugati feljegyzésekben khion (chionitae), khoun (khounnoi) stb., kínai forrásokban hsziungnu stb. – az avarok egyik neve szerint kony, a mai magyar köznyelvben hun – névvel illetett népesség. A kínai forrásokban fennmaradt néhány szóból – főként címek, személynevek – következtetve szakembereink altaji (mongol, török), iráni és paleoszibériai (ket) nyelvekre is gondoltak. S hozzáteszik még, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy a szövetség összes törzse ugyanazon nyelvi csoporthoz tartozott, s nem bizonyos az sem, hogy a hunok kezdetben ugyanazon nyelvet beszélték, melynek szavait későbbi feljegyzésekből ismerjük.bélyeg|Hun üst Klösz György fényképénA hunok szövetségének uralkodó csoportját Thúry József – különböző források tüzetes elemzése, illetve az adatok összevetése nyomán – az ujgurokkal azonosítja. Felfogása szerint a török népek legrégebbi ágazata az ujgur és az oguz. Ezek idők folyamán mind több és több törzsre váltak szét, más és más helyre költöztek.

A hunok szövetségét az i. e. 215. évben megrendítették az egységbe tömörült kínaiak hadjáratai. Csin Si Huang-ti megbízta egyik hadurát, Meng Tient, hogy foglalja el, és erősítse meg Ordosz vidékét, s hogy űzze észak felé a Tou-man sanjü által uralt hunokat. (A csanjü cím tartalma menny fia.)

Tou-man halála után (i. e. 209.) fia, Mao-tun vette át a hunok törzseinek irányítását. A hunok megtörték Kao-cu császár erejét, kényszerítették, hogy Kína számára megalázó egyezményt írjon alá (i. e. 198.), s visszafoglalták Ordoszt is. A viszonylagos béke az i. e. 134. évig tartott – ez idő alatt a hunok biztosították uralmukat Kelet-Ázsia pusztai népei fölött – az i. e. 121–119. évben azonban Kína támadásba lendült, s végül északra, a Góbin túli területekre űzte ellenségeit. A hunok a Szelenga vízgyűjtő területén telepedtek le. Elsősorban pásztorkodó állattenyésztéssel foglalkoztak, de földet is műveltek, s természetszerűen kézműiparuk, kereskedőik is voltak. A letelepedett lakosság falvakban, erősített városokban élt.

A hunok az i. e. 166. évben elűzték a jüecsiket a Csilien-hegység vidékéről; uralmuk alá hajtották vuszunokat, Loulan városát, a hucsie nevű, s ezen kívül még huszonhat, név szerint nem említett népet. A jüecsik az Ili folyó völgyében telepedtek le, kimozdítván onnan az őstelepes szakaurakat. Később azonban e vidékről is menekülniük kellett, és végül a tokhárok földjén, Kelet-Baktriában állapodtak meg.

Ez időben Közép-Ázsia népei, legalábbis névlegesen, elismerték a hunok hatalmát. A Si csi ekként számol be erről: „Valahányszor egy hsziungnu követ jelent meg a tartományban a csanjütől származó igazolással, államról államra kísérték, és ellátták élelemmel, és senki sem merte visszatartani, vagy bármilyen nehézséggel akadályozni”. A hunok közvetlen befolyása nyugaton mindazonáltal csak a Tarim-medence északkeleti részére, valamint a Turfani-medence vidékére terjedt ki. A szolgák felügyeletével megbízott parancsnok hivatalát, mely felelős volt az adók és kényszermunka kivetésérét, Karasar városába telepítették. A dzsungáriai vuszunok a hunok alattvalói voltak, s alkalmanként Kangcsü stb. lakói is sarcot fizettek a hunoknak.

Miután a kínaiak északra űzték őket, a hunok erejét megosztották a belső viszályok. Fejedelmek váltották egymást gyors egymásutánban, s helyi kiskirályok küzdöttek egymással a hatalomért. A széthúzást kihasználták a kínaiak, és i. e. 115–60. között harcba szálltak a nyugati területek birtoklásáért. E küzdelem fő eseményei közé tartoznak Csang Csien szövetségesek szerzését célzó küldetései (i. e. 137. és 115.), a kínai hadsereg amürgi szakák (i. e. 101.), valamint Csüsi (Turfan) elleni hadjárata (i. e. 67–60.). (Lásd még: Kínai–hsziungnu háborúk.) A kínaik végül elfoglalták, s igazgatásuk alá vonták a nyugati területeket.

Az i. e. 57. évben a hunok szövetsége előbb öt, majd végül két csanjü uralma alá került. A Huhanje vezette déli hunok az i. e. 53. évben behódoltak Kínának. Az északi hunok fejedelme, Csecse csanjü, nyugatra vonult, s a kangarokkal szövetkezve próbálta hatalmát megerősíteni. A kínaiak azonban űzőbe vették, s a csecsei csatában legyőzték.

Az ezt követő nyugalom nem tartott soká. A hunok, kihasználván a Vang Mang uralkodása idején (i. sz. 9–23.) keletkezett zavarokat, visszaszerezték a nyugati területek irányítását. Szövetségük azonban hamarosan (i. sz. 48.) újra kettészakadt, s az egyik csoportjuk Kínában telepedett le.

Az északi hunok eleinte sikereket értek el, a 61. év után például beavatkoztak Hotan és Sacsö (Jarkand) életébe, Kína azonban a 74. évben visszaszerezte az irányítást Turfan vidékén, és az Ih Bajan-i csatában elűzte a hunok fejedelmét és híveit a fejedelmi szálláshelyről, azaz a Szelenga vidékéről is. A hun csanjü híveivel, a 91. évben, menedékre lelt az Ili folyó völgyében, számos hun törzs azonban megadta magát, és Kína határain belül telepedett le. Az északi hunok maradékai a 2. század első felében folytatták a Kína elleni harcot Hami és Turfan vidékén. A 3. század közepén szerkesztett Vej lüe ezek sorsáról, illetve hsziungnukról a Tien-san északi előterében semmit sem tud.

Hsziungnuk és hunok A 2020-as évek archeogenetikai eredményei nyomán bebizonyosodott, hogy a kínaiak által hsziungnu néven említett népesség azonos a 350. év táján Közép-Ázsiában, illetve a 375. év táján Európában megjelent hunokkal. A két csoport azonosságát először de Guignes (1758.) vetette fel, de a kérdéssel kapcsolatos viták sokáig nem jutottak nyugvópontra. A korai szogd dokumentumok egyike (313.), illetve más iratok mindenesetre a hsziungnuk és a hunok azonossága mellett szóltak. Sok kutató a szóban forgó neveket azonosnak tartotta, az általuk jelölt népességet azonban nem.

A hunok Közép-Ázsiában