Az ainu zene az Észak-Japánban élő ainu népcsoport tradicionális zenéje.
A beszélt ainu kultúra rengeteg különböző műfajt foglal magába, melyek között megjelenik például az Upopo, amely könnyed, vidám ballada a mindennapokban fellelhető viszonyokról (család, barátok), illetve rituálékról, melyeket tradicionális ainu hangszereken kísérnek. Az Upopo mellett megjelenik még a Yukar, amely a ritmikus epikus ainu költészet egyik formája. A Yukar ritmusát a lágy dobszó adja. Az Upopo és a Yukar szerepe rendkívül jelentős az irodalmi ainu kultúrában.
Ezeknek a balladáknak a tartalma egy rendkívül fontos forrása volt az ainuk mindennapi életének, szokásainak, tradícióiknak és kultúrájának megismerésében, megértésében. Napjainkban ezek a fennmaradt kulturális „maradványok” nagyon fontos szerepet játszanak az ainu kultúra identitásának megőrzésében, mint ahogy az például a népszerű előadó, Oki(Ő a legismertebb kortárs ainu előadó) erőfeszítéseiben is visszatükröződik.
Az ainu zene legkiterjedőbb, legátfogóbb összefoglalóját, mely különböző felvételeket, illetve leírásokat is tartalmaz, Chiba Nobuhiko készítette.
Tradicionális zenei műfajok
Az ainu zene majdnem minden formájában megtalálható a spiritualitás, amely egy nagyon fontos szerepet játszott, sőt, a mai napig játszik az ainu népcsoport kultúrájában. Az ainu zene szinte minden fajtája szent (és sérthetetlen), továbbá az ainuk hangszereiknek is lelket tulajdonítottak. A tradicionális ainu zenét két fő részre lehet osztani, a mindennapi dalokra és az epikus költeményekre. A mindennapi dalokat lényegében bármely szituációban, olykor rögtönözve adták elő, míg az epikus költeményeknek megvolt a maga helye és ideje. A mindennapok eseményeit, szituációit, kapcsolatait megzenésítő ainu dalok sokszor a Tonkorival illetve a Mukkurival voltak kísérve. Míg az előbbi egy citerára hasonlít, addig az utóbbi egy dorombszerű hangszer.
Upopo A mindennapi élet különböző dolgairól szóló dalok általában rövidek, nagyon egyszerűek voltak. Központjukban mindig egy cselekmény, vagyis munka, játék állt. Magát az éneklést is sok esetben játéknak fogták fel. Ilyen híres játék volt például a nők között a Rekuhkara (ainu torok éneklés) verseny.
A munkáról szóló dalok ritmusosak, szövegekkel ellátottak voltak. Természetesen a szöveg és a ritmus az éppen végzendő munkára vonatkozott. Ugyanakkor még a mindennapok eseményein énekelt daloknak is inkább szakrális, mint e világi jelentősége volt. Például az olyan énekek, mint a „kar upopo”(Sake-dal) vagy az „iyuta upopo”, melyek nem munkadalok, tele voltak misztikummal, annak érdekében, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Ezek a rövidke dalok sokszor imádságnak is megfeleltek. Ezeket általában étkezések előtt, vagy egy halászó út után énekelték. A halászat esetében azért, hogy szerencsések legyenek mind a vadászatban, mind pedig a halászatban. Természetesen egyéb körülmények között is énekelték ezeket.
Összefoglalva tehát, a mindennapi életkörülmények között énekelt dalok inkább egyfajta imának számítottak. Ezeket általában étkezések előtt, halászat után, vadászat előtt énekelték annak reményében, hogy szerencsésebben találjanak élelmet, megfelelő mennyiségű étellel térhessenek vissza. De természetesen más körülmények között, más szerencse elérésének érdekében is énekeltek ilyen dalokat.
Sajnos nagyon sok anyaghoz, amire rögzítették ezeket az énekeket, dallamokat nagyon nehéz hozzáférni. Sőt, nagyon sok dallam soha nem is volt feljegyezve.
Yukar A Yukar, vagyis az ainu epikus dalforma monológ formájában volt előadva. Az énekes teljesen önállóan, segítség nélkül, fejből adta elő a dalt, általában valamilyen kevésbé szent helyen. Ilyen lehet például egy barát háza, vagy különböző összejövetelek alkalmával a tűzhely előtere. Igaz, vannak kifejezetten alkalmi dalok, de a yukar sokkal inkább formálisabbnak nevezhető, mint például a már említett upopo. Annak ellenére, hogy mind férfiak, mind pedig nők is előadhatják a yukart, a nők által előadott változat mégis elfogadottabb. Az epikus dalok meglehetősen ritmikusak, melodikusak. Az énekes hangszíne általában a szavakon, kifejezéseken, akár mondatokon belül változik, míg a dallamosság megmarad. Az énekesek az előadás alatt arra törekszenek, hogy a közönség mindegy egyes szót megértsen. Éppen ezért ezeket a dalokat nem kísérik hangszerekkel. Érdekesség, hogy ennek ellenére mind az énekesek, mind pedig a hallgatóság ütheti a repnit, vagy csak egyszerűen azzal segítenek egymásnak, hogy fablokkokat dobnak a tűzre vagy a földre annak érdekében, hogy az énekes ne haladja túl a megszabott időkorlátot. Illetve természetesen ezzel a dal előadását is segítik.
Vannak olyan festmények, melyekből következtetni lehet arra, hogy voltak olyan előadások, melyeket fekvő pozícióban adtak elő, vagy az énekesek a ritmust épp a hasukon dobolva adták.
A yukarnak különböző formái vannak: Philippi mintájára ezeket a dalokat két különböző csoportba lehet osztani az adott dal tárgya és stílusa alapján. Vannak mitikus és hősökről szóló elbeszélések is. Míg a mitikus elbeszélések az ainu nép eredetéről és az istenségeikről szólnak, addig a másik fajta dalok az ainu kulturális hősökről szólnak. A mitikus elbeszélések mind az ember szemszögéből, mind pedig egy istenség szemszögéből is elmesélhetőek. Az ainu epikus történetek egyik legjellegzetesebb nézőpontja az első isten(legfőbb isten: Pasze-kamui vagy Kandokara kamui) nézőpontja. A hősies elbeszélések valamelyik fő kulturális istent, vagy egy visszatérő mitikus eredetű főszereplőt, mint például Kotan-Kor-kamui-t (Bagoly istennek is hívják, nem összetévesztendő Kotan-Kar-kamuival, a főistennel.) „személyesítenek meg”. Habár a kulturális hősök istenként vannak ábrázolva, sokkal inkább emberi mivoltuk a kiemelendő. Hasonlítanak például Navahókhoz és az Apacsokhoz: ők is, miközben istenek, sokkal inkább megfigyelhető emberi érdeklődésük, fóbiáik.
Míg az epikus dalokat a szerint is lehet csoportosítani, hogy milyen témákat érintenek, addig stilisztikailag is további két csoportra lehet őket osztani! Vannak olyan epikus dalok, amelyeket novellának és tekinthetők. Ezek olyan különböző eseményt, történést vonultatnak fel, melyekben mind az emberek, mind pedig az istenek szerepet játszanak. Ezzel szemben vannak olyan dalok is, melyekre Philippi csak úgy tekint, mint egyszerű paródiák: ezek különböző abnormális, természetellenes eseményt vonultatnak fel, mint például számos megmagyarázhatatlan dolgot vagy álmot. Ezeknek általában nincs tisztázott kronológiai háttere. A paródia jellegű epikus dalok igencsak ritkák.
Az epikus dalokat, csakúgy, mint a mindennapi életről szóló dalokat különböző ceremóniákon, ünnepeken adják elő. Például az egyik legismertebb ainu kulturális esemény a „medveünnep”. Ez egy rengeteg zenével kísért esemény, melyen természetesen nem maradhattak el az olyan dalok, melyek magáról a feláldozandó medvéről szóltak. Az egyik ilyen leghíresebb dal a „Dal a medvéről”. Ez egy mitikus darab, mely a medveistenről szól, akit a vadászok megöltek, megnyúzták, fejét levágták. A fej helyére ételt és italt tettek. A dal a zavarodott Isten szeméből láttatja az eseményeket. A medveisten nem ismeri fel saját holttestét. Ugyanakkor a dal magának a ceremóniának a menetét is rögzíti. A „medveküldés” feltétele, hogy a medveisten a halandó testében ragadjon. Az állat megölése pusztán csak egy rituálé (mely során a férfiak a leölt medve véréből isznak), amivel az istent szolgálják, hiszen ezzel magát az Istent hazaküldik. A dal továbbá megemlít egy ainu szent tárgyat, az ianut, amely egy faragott bot, valamint különböző imákat melyek segítségével az Istent hazaküldték.
Ezek a dalok, csakúgy, mint a mindennapi élet során használt dalok bemutatják az ainuk kulturális örökségét, és betekintést engednek számunkra, hogy megértsük az Észak-Japánban élő népcsoport mitológiájának jelentőségét.
bélyegkép|300px|Az ainuk elterjedése Japánban Érdekesség, hogy a régebbi időkben a dalokat nemcsak férfiak, hanem nők is előadhatták. Ám a 19–20. század során, mikor az ainu kultúra a mélypontját élte, inkább a női előadókat voltak többségben. Továbbá Kindaicsi Kjószuke nyelvészprofesszor összegyűjtötte a yukar dalokat, és lefordította őket japánra.
2006 augusztusában az Aszahi Simbun egy cikkében megírta, hogy a 2007-es költségvetési évig nem fogja anyagilag támogatni Imekanu(japán nevén Kannari Macu; ainu misszionárius, költőnő. Unokahúgával, Csiri Jukievel írta le, és őrizte meg a nagyszámú jukart, melyeket még édesanyjától tanult) gyűjteményének fordítását és átírását. Ez a gyűjtemény összesen 92 latin betűs átiratos jukar történetet tartalmaz, amelyből a tizedik történet hiányzik, továbbá 49 darab lefordítatlan darabot is tartalmaz. Az anyagi támogatás szüneteltetésének hátterében valószínűleg Sigeru Kajano 2006 májusban bekövetkezett halála állt.
1999-ben egy több nemzetiségű pedagógusokból és fordítókból álló csapat megalapította az „U-e-peker” projektet, mellyel az volt a céljuk, hogy lehetőleg minél több ainu népmesét tegyenek elérhetővé angolul. Sigeru Kajano két könyvét is feldolgozták „The Ainu: A Story of Japan’s Original People” (2004-es publikáció) és „The Ainu and the Fox” (RIC Publications 2006) címen. A csapat további céljai közé tartozott, hogy angol nyelven képeskönyveket jelentetnek meg az Ainu Sin’yoshuban fellelhető jukar felvételekből, illetve megjelentetnek egy antológiát az ainu szájhagyományokból, melyeket elsőként Csiri Jukie(1903-1922), Kannari Macu unokahúga(Kindajcsi felbecsülhetetlen asszisztense, aki 19 évesen halt meg) írt le és fordított le japán nyelvre.
A könyvek az ainu epikus dalokat foglalja össze angolul, köztük a Csiri Jukie által kiadott Ainu Shin’yoshut, melyet Benjamin Peterson fordított le az Okikirmui Project tagjaként 2013-ban. Továbbá a könyvek tartalmazzák Donald L. Philippi „Dalok az Istenekről”, „Dalok az Emberekről: Az ainuk epikus hagyományai” írásait is. Az Okikirmui Projekt gyűjteménye 13 jukart, illetve Philippi 35 eposz fordítását tartalmazza.
Ezek a dalok, csakúgy, mint a mindennapi élet során használt dalok, bemutatják az ainuk kulturális örökségét, és betekintést nyújtanak számunkra, hogy megértsük a mitológiájuk jelentőségét és a viseletüket.
Rekuhkara A rekuhkara, vagy ismertebb nevén a rekutka egy rendkívül híres játék volt a szahalini ainuk között. Maga játék elnevezése az ainu torok (rekut) szóból, illetve a kar szócskából tevődik össze. Az ainu torok-éneklés természetesen alkalmazza a torok-éneklés technikáját, amely a katajjaghoz hasonlít. A katajjag egy inuit énekmód.
A rekuhkarat általában 2-10 ember játszotta egyszerre, párokban. Minden játék kezdetén a játékosok felálltak egymással szemben, kezükkel zárt tölcsért formáltak, amely összekötő elemként funkcionált a két játékos szája között. Az egyik játékos elkezdett egy bizonyos ritmust, amely a másik játékos szájában rezonált. Ezt követően a másik játékosnak is fent kellett tartania ezt a ritmust egészen addig, míg a másik játékos (aki átadta a ritmust) úgy nem döntött, hogy ritmust vált. Bárki, aki képes volt fent tartani ezt a „motívumot” levegője elvesztése, illetve nevetés nélkül, nyert!
Azon interjú szerint, amely a legutolsó rekuhkara játékos lányával készült, a rekuhkarát sokszor az iomante rituálé, vagyis a „barnamedve lemészárlása” közben játszották, hiszen a játék hangja szimbolikusan összehasonlítható a síró medve hangjával. Az utolsó rekuhkara játékos 1973-ban halt meg.
Yaisama A jaiszama egy olyan dal, amellyel különböző érzelmeket (mint például a szerelem) tudnak kifejezni. Ez gyakorlatilag egy bemutatkozásnak is tekinthető. Altató dalok Az ainu altatódalok elnevezése területenként eltérő lehet, hiszen a különböző ainu népcsoportok más-más elnevezést használtak rá. Például az Iyon’nokka vagy Iyonruika ainuk Hidaka régióban más szót használtak rá, mint az Aszahikava és Tokacsi ajnuk (ők a Ihunke, avagy az Ihumke szót alkalmazták).