jobbra|bélyegkép|A filozófia nyomorúsága első francia nyelvű kiadása (1847)
A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra (Misère de la philosophie. Réponse à la Philosophie de la misère de M. Proudhon) vagy gyakran csak A filozófia nyomorúsága Karl Marx francia nyelven, 1847 nyarán megjelent könyve, melyet válaszul írt Pierre-Joseph Proudhon „A gazdasági ellentmondások rendszere vagy a nyomor filozófiája” (Système des contradictions économiques ou Philosophie de la misère) című, 1846 októberében publikált művére. Marx 1846 december második felében kapta meg, két nap alatt átfutotta, s első benyomásait 1846. december 28-án kelt, Pavel Annyenkovhoz írt hosszú válaszlevelében fejtette ki. A levél Proudhon-bírálata tulajdonképpen A filozófia nyomorúsága lényegének rövid tartalmi összefoglalója. Marx 1847 január elejétől április elejéig dolgozott könyvén, mely 1847 július elején jelent meg a brüsszeli C. G. Voglernél és a párizsi A. Franknál 800 példányban. Kinyomtatását Marx maga finanszírozta. A mű új, teljes kiadására Marx életében már nem kerülhetett sor, első teljes német kiadása 1885-ben, Stuttgartban jelent meg Eduard Bernstein és Karl Kautsky fordításában. Az első orosz publikáció 1886-ban valósult meg, Vera Zaszulics fordításában. Az új, Marx 1876-os módosításait tartalmazó francia kiadás 1896-ban, Laura Marx-Lafargue szerkesztésében látott napvilágot. A mű az egyik fontos pélldája a marxista dialektika alkalmazásának.
Az Annyenkov-levél
Marx ebben a levelében Proudhon könyvének általános kritikáját nyújtja dióhéjban. A bírált munkát nagyon rossznak tartja mind filozófiailag, mind gazdaságtanilag. Proudhon hegeliánus nézeteit kigúnyolja, majd azokkal szemben kifejti a történelmi materializmus vázlatos elveit:
Marx felfedi, hogy Proudhon lényegileg nem utasítja el sem a magántulajdont, sem a konkurenciát, sem a tőkés gazdasági rend egyéb fontos szerkezeti elemeit. Csupán arra törekszik, hogy feltárja jó és rossz oldalaikat, „leküzdje” e két oldal ellentmondását, egyfajta sémát adva ezzel a kapitalizmus tökéletesítésére. Szerinte a polgári társadalom gazdasági alapelemei nemes eszméken alapulnak, amelyek csupán rosszul lettek megvalósítva.
Levelének végén összefoglalólag megállapítja, hogy Proudhon a francia kispolgárság gondolatainak „tudományos tolmácsolója”:
Ehhez még hozzáteszi, hogy a kispolgárság nézeteinek kifejezését – bírálata ellenére – érdemnek tartja, mert a kispolgárság szerves része lesz a készülő társadalmi forradalmaknak.
A könyv főbb gondolatai Előszó
A fenti előszó utal a mű alapszerkezetére, melynek megfelelően Marx a könyv első felében Proudhon közgazdasági nézeteit, míg a másodikban filozófiai álláspontját kritizálja.
Első fejezet: Egy tudományos felfedezés
A használati érték és a csereérték ellentéte
Marx könyve elején bebizonyítja, hogy a Proudhon által önmagának tulajdonított „tudományos felfedezés” a használati érték és csereérték ellentétéről és fordított arányosságáról nem Proudhon érdeme, Jean Charles Léonard de Sismondi és James Maitland (Lauderdale 8. grófja) már jóval korábban felfedezte, sőt David Ricardo mint általánosan ismert dologról beszélt róla. Proudhon kaotikus elméletében azonosítja a csereértéket a ritkasággal, a használati értéket pedig a bőséggel. Marx erre a következőképpen reagál:
Marx szerint nem ez a valódi ellentmondás:
Proudhon az absztrakt szabad vásárlót állítja szembe az absztrakt szabad termelővel, s szerinte a kettejük ellentmondó szabad akarata idézi elő a használati érték és a csereérték közötti ellentétet. Marx cáfolja, hogy a valóságban a vásárló és a termelő teljesen szabad lenne, mindkettő társadalmi kényszerek (termelőerők mindenkori fejlettségi foka, osztályhelyzet) hatása alatt cselekszik. Majd így folytatja:
A konstituált vagy szintetikus érték
Marx rámutat, hogy amit Proudhon konstituált értéknek nevez, azt Ricardo csereérték néven már korábban – 1817-ben – és pontosabban bemutatta:
Ezután bizonyításul hosszan idézi Ricardo ide vonatkozó passzusait, melyek szerint az áruk csereértékét a bennük realizált munkamennyiség, illetve a termelésükre fordított munkaidő szabályozza. A továbbiakban megcáfolja Proudhon azon nézetét, hogy ha a munkaidő a legfőbb értékmérő, a kapitalista termelés körülményei között lehetséges volna az egyenlő munkák (munkaidők) cseréje, mivel az egyik munkás munkaideje értékesebb, mint a másik munkásé, s ezt a konkurencia szabályozza.
Marx közgazdasági terminológiája még kialakulóban van, s itt még nem különbözteti meg a munkaerő fogalmát a munkától, ezért sok helyen, ahol a munka kategóriáját használja, munkaerő értendő alatta. Ezt a pontatlanságot a későbbi kiadásokban korrigálták.
A továbbiakban kifejti, hogy az osztályantagonizmus társadalmában a nagy tömegek fogyasztását a legsilányabb tömegtermékek elégítik ki, mivel „a termékek felhasználását azok a társadalmi viszonyok szabják meg, amelyek között a fogyasztók élnek”. Ezzel szemben egy osztályok nélküli társadalomban olyan dolgok termelésére fordítanak majd megfelelő erőforrásokat, melyek nagy társadalmi hasznossággal bírnak:
Marx a találmányok szerepének megvilágításával is rámutat, hogy a kapitalizmus körülményei között az érték konstituálása, rögzítése lehetetlen, mivel a technológiai fejlődés növeli a munkatermelékenységet és ezáltal a pillanatnyi egyensúly mindig felborul:
Marx konklúzióként az alábbi alternatívát állítja fel:
Az egyéni cseréről való lemondás alatt Marx a kapitalista termelésre alapozott társadalmi rendről való lemondást érti.
A továbbiakban hosszan idéz John Francis Bray Labour’s Wrongs and Labour’s Remedy (1839) című művéből, mely a kölcsönös és egyenlő csere elveit fejti ki Proudhont megelőzve. Bray állítása szerint a fennálló egyenlőtlen csere társadalmában a munkás nem kapja meg elvégzett munkájának teljes ellenértékét: „Csak a rendszer teljes megváltoztatása, a munka és a csere egyenlőségének bevezetése segíthet ezen az állapoton és biztosíthatja az embereknek az igazi jogegyenlőséget. […] A politikai egyenlőség mint cél tévedés, sőt még mint eszköz is tévedés.” – idézi Marx Brayt, majd rámutat a javaslataiban mutatkozó belső ellentmondásokra, melyek miatt a morális elveken nyugvó egyéni csere rendszere azaz a kapitalizmus a „tisztes polgár illúziójának eszménnyé avatása” csupán. Marx jegyzetében az alábbiakat fűzi hozzá érveihez:
Az értékarányosság törvényének alkalmazása A fejezet vége felé Marx rávilágít Proudhon tévedésére a pénz lényegét és funkcióját illetően. „Az értéktörvény eltorzulásának Proudhon véleménye szerint a további oka az, hogy a csere a pénz közvetítésével megy végbe. Noha szerinte a pénz is megegyezés eredménye, mégis lehetetlenné teszi az értékarányos cserét, mivel az államhatalom a pénzt a saját érdekében használja fel. […] Proudhon tehát azt javasolja a kézműveseknek, hogy mondjanak le a pénz használatáról és közvetlenül cseréljék ki egymással készítményeiket. Marx feltárja a proudhoni tervezetek utópikus jellegét és kimutatja, hogy a pénz nem dolog, melyről tetszés szerint le lehetne mondani, hanem objektíve meghatározott társadalmi viszony. A termékek cseréjének módját termelésük módja szabályozza. A csere áruformája, amely a pénz közvetítésén keresztül realizálódik, feltételezi a magántulajdont, a munkamegosztást, az osztályok létét és antagonizmusát.” – foglalja össze Ojzerman Marx Proudhon-kritikáját. Második fejezet: A politikai gazdaságtan metafizikája A módszer
Könyve második felében Marx áttér Proudhon filozófiájának kritikájára, mely lényegében vulgarizált hegeli dialektika. Viszonylag könnyű dolga van, mivel már korábbi műveiben megcáfolta Hegelt és az ifjúhegeliánusokat. Ennek ellenére még röviden újra kitér Hegel filozófiájának bírálatára. Kiinduló lételméleti tézise a mozgás egyetemességének az elve:
Ezek után tömören ábrázolja a hegeli absztrakció működési módját és annak közgazdasági alkalmazását Proudhon művében.
Ennek megfelelően Proudhon számára nem létezik valós történelmi mozgás, fejlődés, mint Marx idézi őt:„[…] a civilizációban, mint a világegyetemben, minden kezdettől fogva létezik, minden kezdettől fogva cselekszik […] Ugyanígy van ez az egész társadalomgazdaságban is.” Proudhon a történelem tagadása következtében zsákutcába jut, melyből a „társadalmi géniusz”, „általános ész” vagy az „emberiség esze” fogalmának bevezetésével próbál meg kijutni. Ez a társadalmi géniusz felismeri az abszolút ész mélyén rejtőző legfőbb jót, az egyenlőséget, ami azonban valójában – jegyzi meg Marx – Proudhon eszménye.
Marx Proudhon téves történelemszemléletével szembeállítja a materialista történetfelfogást. Röviden vázolja a hűbériség társadalmát, az azon belül kialakuló tőkés termelési csírákat, amelyek fejlődésük során uralkodóvá válnak, s kiemeli az osztályantagonizmusok dinamikus szerepét.
A következő oldalakon a tőkés termelési mód fejlődésének eszmei tudatosulását tárgyalja. Ennek tudományos képviselői a tőkések részéről a közgazdászok, akik a különféle közgazdasági iskolák tagjaiként a tőkés fejlődés különböző fázisait képviselik. Az első a sorban a fatalista iskola, mely két ágra különül el, a klasszikusra – ehhez tartozik Adam Smith és David Ricardo – illetve a romantikusra. A klasszikus közgazdászok a felemelkedőben lévő burzsoázia ideológusai, akiknek fő küldetése a tőkés termelés tökéletesítése és elősegítése, akik a kialakulóban lévő proletariátus szenvedéseit teljes közönnyel szemlélik, melyet a tőkés fejlődés szükségszerű velejárójának tekintenek. A későbbi romantikus közgazdászok műveiben a proletariátus iránti lenézés, gőg és cinizmus válik uralkodóvá. A humanitárius iskola a tőkések lelkiismeretének megjelenítője, megpróbálja az osztályellentéteket elsimítani, míg a filantropikus iskola a humanitárius iskola tökéletesített változata. Ezután az előbbiek mintegy tükörképeként, a proletariátus soraiban lezajló eszmei tudatosodást, a szocializmus, a kommunizmus tudománnyá érését mint az osztállyá szerveződés fontos alkotóelemét ábrázolja:
A munkamegosztás és a gépek A „gazdasági evolúciók” vizsgálatát Proudhon a munkamegosztással kezdi. Marx interpretációja szerint Proudhon örök törvénynek, egy absztrakt kategóriának tekinti a munkamegosztást, aminek vannak jó és rossz oldalai, s melyet konkrét történelmi fejlődésétől eltekintve szemlél. Kritikájában rámutat Proudhon fejtegetéseinek epigonizmusára, közhelyességére, laposságára és logikátlanságára. Áttekinti a tőkés manufaktúraipar, majd a gépesítés által a gyárrendszer kialakulását, s pontról pontra megcáfolja Proudhon téves fejtegetéseit, majd így összegzi bírálatát:
A konkurencia és a monopólium Proudhon azt állítja, hogy a konkurenciára éppúgy szükség van, mint a munkamegosztásra, csupán ki kell küszöbölni rossz oldalát, meg kell találni a „megegyezés elvét”. Szerinte a konkurencia az emberi természetből fakad és elengedhetetlen eleme az emberi szabadságnak. Ezzel szemben Marx kifejti, hogy a konkurencia a profitért való vetélkedés. Az emberi természet proudhoni változatlanságával szemben pedig határozottan leszögezi:
Proudhon a konkurencia fogalmának tárgyalása során, annak rossz oldalát igen hangsúlyosan fejti ki. Marx szarkasztikus megjegyzése ezúttal sem marad el:
Amikor Proudhon arról elmélkedik, hogy a konkurencia önmaga állandó tagadásával létrehozza a monopóliumot, Marx gúnyos elismeréssel üdvözli, hogy ezúttal végre helyesen alkalmazza a tézis és antitézis formulát. Majd komolyra fordítja a szót, s leírja, hogy működik ez a valóságban:
A földtulajdon vagy a járadék Marx mindenekelőtt rámutat, hogy Proudhon teljesen képtelen a földjáradék és a földtulajdon gazdasági eredetét megérteni, mivel az Proudhon szerint lélektani és erkölcsi megfontolásokon alapul. Marx egy gúnyos költői kérdéssel elvitatja Proudhontól a közgazdasági tudományosság iránti bármilyen igényt, vagyis közvetve tudománytalannak nyilvánítja. Ezek után Ricaro elméletére támaszkodva kifejti nézeteit a földjáradékról. Általános meghatározása szerint: