bélyegkép|jobbra|220px|Platón egyik szobrának római másolata. Az eredetit a filozófus halála után (i.e 348) az általa alapított iskolában az Akadémián állították ki. A szofista (ógörögül: Σοφιστής) című dialógus Platón kései filozófiájának kulcsműve, melyben a korábbi dialógusok szofisták elleni polémiáit folytatja.A szofista pontos keletkezési dátumát nem ismerjük. Ugyanakkor a dialógusból kiderül, hogy a Szofisa cselekménye a Theaitétosz dialógusban bemutatott beszélgetés másnapján történt. A Theaithétoszról tudjuk, hogy i. e. 369 (korinthoszi ütközet) után keletkezett, ezért a Szofista ennél későbbi kell, hogy legyen. (Ld. még Guthire: A History of Greek Philosophy, 1978, 68. o) A szofisztika természetének vizsgálata során olyan problémák is vizsgálat tárgyai lesznek mint lehetséges-e egyáltalán látszat, hamis beszéd és hamis vélemény. A dialógus középpontjában a nem-lét és a lét problematikája áll. Ebben a műben találkozhatunk először a metafizikai kutatásban alkalmazott rendszeres nyelvi elemzés módszerével. A dialógus szerkezete világos és logikus, de nem egyszerű.

A dialógusban megjelenő számos résztvevő tulajdonképpen csak Platón kiváló dramaturgiai érzékének köszönhető, mivel valójában egy emberrel vitatkozik, az i. e. 5. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójával az eleai Parmenidésszel. A szofisták parmenidészi argumentumokat fordítanak saját céljaikra, ezért van szükség Parmenidész fő ontológiai tézisének a cáfolatára. Parmenidész elmélete azonban nem csupán a szofisták miatt fontos Platónnak, hanem a középső korszakban keletkezett ideaelméleti hipotézisek miatt is melyek sok tekintetben Parmenidész gondolataira támaszkodnak. Az ideaelméletben felmerülő problémák tisztázása a parmenidészi létező és nem létező felülvizsgálatával lehetséges.

A dialógus felépítése Első rész (216a – 236d) bélyegkép|jobbra|250px|A horgászat besorolása A dialógus időpontja a Theaitétoszban leírt beszélgetés másnapja. Résztvevők: Szókratész, Theodórosz és két ifjú tanítványa, Theaithétosz és az ifjú Szókratész valamint egy Eleából érkezett vendég – akiről csupán annyit tudunk meg, hogy Parmenidész és Zénón tanítványa és „igazi filozófus”.

A beszélgetés kezdetén Szókratész feltesz egy kérdést, melynek a megválaszolására a jelenlévők az eleai vendéget kérik fel. A kérdés a következő: „vajon a filozófus, az államférfi és a szofista név három különböző nemre vonatkozik-e?” A vendég kérdés-felelet formában kívánja megvizsgálni a problémát, beszélgetőtárs szerepét pedig Theaithétosz vállalta. Az első lépés a szofista meghatározására tett kísérlet lesz. Mivel a név önmagában nem elégséges egy dolog meghatározására, alapos számadásra lesz szükség. Ahhoz, hogy kialakítsanak egy jól használható meghatározási módszert, a vendég javaslatára egy könnyebb tárgyon fognak gyakorolni.A szofista 218c-d Ez a tárgy a horgászat, az alkalmazott módszer pedig a diairetikus módszer (diaireszisz) lesz.Platón a szofistákat „nem egykönnyen ejthető vad”nak nevezte, a szofista meghatározását pedig „szofistákra való vadászat”ként határozta meg. Valószínűleg ezért választotta a horgászatot, ami ugyancsak valamilyen állatra való „vadászat” a módszer gyakorlására.

Miután meghatározták a horgász mibenlétét a mesterségek nemének felosztása útján, a szofista meghatározása következett. A szofistára adott meghatározások: Gazdag ifjakra vadászik (221 c6 – 223 b7). Az erényekre vonatkozó ismeretek nagykereskedője (223 c1 – 224 d3) Az erényekre vonatkozó ismeretek kiskereskedője, illetve termelője (224 d4 – e5). A szópárbaj mestere (224 e6 – 226 a5). A lélek megtisztítója, aki cáfolataival megszabadít a látszattudástól (226 a6 – 231 b8).

A fenti felsorolásból kiderül, hogy bár a szofista sokféle tudással bír, mégis egy mesterségről kapta a nevét, tehát nem derült fény mesterségének a lényegére ezért további kutatásokra lesz szükség. A beszélgetőtársak a fenti felsorolásból az ötös számú meghatározásra koncentrálnak: a szofista a szópárbaj mestere, azaz az ellentmondás mestere. Azt állítja magáról, hogy képes vitába szállni bárkivel és erre mást is könnyen megtanít. Olyan ember viszont nincs aki mindent tudna, tehát a szofista, aki azt a hitet kelti a hallgatóban, hogy mindenhez ért, a tudásnak csak a látszatával bír. A festő a valódi tárgyak hasonnevű utánzatait készíti el, ilyen mesterség – „utánzóművészet” – kell, hogy legyen a szofista mestersége is. A szofista csupán annyiban különbözik a festőtől, hogy míg az a tárgyak képmásait hozza létre, a szofista, aki a tudás látszatát kelti, beszéd útján teszi mindezt.

Miután Platón a szofistákat a képalkotó mesterségek alá sorolta, a képalkotó mesterségeket tovább osztja képmáskészítő és látszatkeltő mesterségekre. Azt azonban még nem tudni bizonyosan melyik felosztásba is tartozik a szofista.

Második rész (236d – 264b) A második rész elején a vendég tömören megnevezi a dialógus középső részében vizsgált három aporiát: a látszat problémáját, a hamisság kérdését és a nem létező problémáját. Parmenidész szerint „sosem fogod kikényszeríteni, hogy a nem lévők legyenek”,Parmenidész töredéke Fr. B7, 1 sk. DK ugyanakkor a vendég szerint mindenképpen kell szólnia annak, aki hamisságokat, mond vagy hamisan vélekedik. A hamis beszéd ugyanis feltételezi, hogy a nem létező (to mé on) van. A kérdés a következő lesz: „merjük-e a szánkon kiejteni azt, ami semmi módon nincsen?” 237b

A nemlétező aporiái

A nemlétező aporiája: a „nem létező” név nem alkalmazható semmire ami „valami”. Aki nem „valamit” mond az semmit sem mond. Mindezt kimutatni azonban lehetetlen, mert önmagának mond ellent hiszen beszél a nem létezőről, és eközben mint létezőre utal rá.

A képmásokkal kapcsolatos nehézség: a képmás nem az eredeti, ugyanakkor valóban képmás. A képmásban ezek szerint a lét és a nemlét paradox módon összefonódik egymással.

A hamis vélemény és a hamis beszéd aporiái: a hamis vélemény/beszéd valójában nem más, mint valótlan, nem létező dolgokról vélekedni/mondani hogy léteznek, illetve a valódi/létező dolgokról azt mondani, hogy nincsenek. E leírások ismét a nem-létezőhöz kapcsolják a létezőt, ami az előbbi érvek szerint abszurd.

Az aporiák konklúziója: ahhoz, hogy meg tudjuk határozni a szofistát be kell bizonyítani Parmenidésszel szemben, hogy a nemlétező bizonyos tekintetben van, a létező pedig bizonyos tekintetben nincsen.

A létező aporiái A beszélgetőtársak Parmenidész tételét próbálják megcáfolni. Ehhez először azt kell megvizsgálniuk, amelyek magától értődőnek látszanak. A régiek, akik annak meghatározására vállalkoztak a létezőkkel kapcsolatban, hogy hány van belőlük és milyenek, nem fejtették ki világosan álláspontjukat. A pluralisták, a monisták és a két nézetet ötvöző gondolkodók magyarázatai egyaránt mitikusak, de azt se világították meg, hogy mit is értsünk a „létező” alatt. Ezért most szükséges azt is megtárgyalni, hogy mi is a létező.

A pluralista gondolkodók nézeteinek a nehézségei: azok akik szerint mindenség valójában a meleg és a hideg, vagy másféle hasonló alkotórészekből áll akkor vagy a két elemre mondják külön-külön, hogy „van”, vagy az együttesükre mondják, hogy „van” de nem határozzák meg azt, hogy mit is jelent a „van” (lenni) s ez azt is jelentheti, hogy a „van” egy harmadik létező a másik kettő mellett. Ha pedig a két elemet közösen illetnék a „van” igével akkor akkor egynek mondanák a kettőt. A monisták nézeteinek a nehézségei: ha a monisták csak egy dolgot fogadnak el létezőnek akkor indokolatlan két néven nevezniük azt (egynek és létezőnek), sőt egyáltalán nem adhatnak számot a nevek státuszáról. Továbbá ha az egy létezőt egészként írják le, mint Parmenidész teszi,Mint a kerekded, szép gömbnek tömege, a közepétől Minden irányban erős egyaránt, hiszen nem lehet az, hogyErre jobban létezzék, vagy amarra kevésbé. (Parmenidész Fr. B8 43–45 DK Kövendi Dénes fordítása) egy sor újabb probléma előtt állnak: ha tényleg ilyen a létező akkor van közepe és széle, s ha ezekkel bír akkor szükségszerűen vannak részei, tehát nem lehet egy.

A létező és a nem-létező újabb vizsgálata egy másik szempontból: a valóságos lét kérdése körül már nagyon régi idők óta tart a vita. A földszülöttek szerint csak az érzékelhető testek létezők, míg ellenfeleik a „formák barátai” szerint a valódi létet testetlen, értelemmel felfogható formák alkotják, a testek csupán ezek képmásai. Az első álláspontot képviselőkkel (korporealisták) lehetetlen párbeszédet folytatni. Mindezek ellenére meg kell kísérelni valamilyen párbeszédet kialakítani velük, hogy vizsgálat alá lehessen vetni az álláspontjukat.

A korporealisták nézeteinek a nehézségei: a korporealisták elfogadják, hogy a halandó élőlény valamilyen lelkes test. Ugyanakkor azt is elfogadják, hogy a lélek és az erények is létezők, annak ellenére, hogy ezek nem is láthatók és nem is tapinthatók. A lélekről mindez ellenére azt állítják, hogy test. Az erényekről nem mondhatják, hogy test, tehát le kell mondaniuk arról, hogy az erényeket létezőknek tekintsék, vagy eredeti tételüket kell feladniuk. Ha azonban elismerik, hogy mégis vannak testetlen létezők aporiába jutnak. A probléma feloldására az eleai vendég tesz javaslatot: ami akár hatásszenvedés, akár hatásgyakorlás képességével bír az valóban van. A formák barátai nézeteinek a nehézségei: a formák barátai szerint a keletkező dolgok bírnak a hatásgyakorlás és a hatásszenvedés képességével, a valódi létre viszont nem illik ez a kritérium. Ha viszont elfogadjuk, hogy a valódi lét nem gyakorol és nem is szenved el hatást akkor nem tudunk számot adni arról, hogyan képes a lélek megismerni a valódi létet (a formákat). A vendég és Theaithétosz is egyöntetűen elutasítják azt a nézetet amely szerint kizárólag a mozdulatlan dolgok tekinthetők létezőknek. Az értelemnek, az életnek, a léleknek és a mozgásnak is a létezők közé kell tartozniuk.

A nyugalom hívei (a monisták és a formák barátai) és a mozgás hívei nézetének nehézségei: A megismerés szükséges feltétele a mozgás is a nyugalom is. Ezért a filozófus a tudást mindennél többre becsüli, tudja, hogy a mindenség magába foglalja mindazt, ami mozdulatlan, és mindazt, ami mozgásban van. A mozgás és a nyugalom tehát egyaránt vannak, a lét azonban egyik sem ezek közül hanem egy harmadik valami ami e kettőt körülfogja. Ennélfogva a létező természete szerint sem nem mozog, sem nem nyugszik. Ez viszont lehetetlen.

Konklúzió: A létezőt épp olyan nehéz meghatározni, mint a nem-létezőt. A kettőt együtt kell vizsgálni.

Megoldások A lét és a nem-lét összefonódása A „későn tanuló öregek” szerint az, ami sok, nem lehet egy és fordítva, ezért helytelen egy dolgot sok névvel illetni. Minden dolgot csak a saját nevén szabad nevezni. Így például egy ember nem mondhatunk jónak, hanem az embert embernek, a jót jónak lehet csak nevezni. Ennek megfelelően egy és ugyanazon dolognak nem lehet több tulajdonsága. A probléma további vizsgálatokra szorul: 1.)Feltételezzük, hogy semmi nem vegyül semmivel. Ezt az eddig vizsgált ontológia hívei nem fogadják el, mivel elméletük feltételezi a vegyülést. A későn tanulók pedig önmagukat cáfolják meg. Mikor megfogalmazták tételüket, mely szerint „minden egyes dolog önmagában a többiektől külön van”, minden egyes dologra sok nevet alkalmaznak, ily módon több sajátosságot tulajdonítanak nekik. 2.) Ha minden mindennel vegyülne, akkor ez igaz volna a mozgás-nyugalom ellentétpárra is. Ez viszont azt eredményezné, hogy a mozgás nyugodna, a nyugalom pedig mozogna. Ez viszont lehetetlen. 3.) Az előbbiek nyomán egy lehetőség marad: némely dolgok vegyülnek egymással, mások pedig nem.

A beszédhangok és a zenei hangok hasonlata. A nemek vegyülése és a dialektika