Svédország társadalma a középkorban számos hasonló vonást mutatott a másik két skandináv állammal, Norvégiával és különösen az e korban legfejlettebb Dánia társadalmával, de sok sajátossággal is rendelkezett. Nyugat-Európához képest a legnagyobb eltérés Skandináviában a szabad parasztság jelentősége volt. A Svédországban különösképpen nagy szabad területek miatt a földesurak a középkorban sem voltak képesek megfosztani a parasztokat személyes szabadságuktól, földmagántulajdonuktól.
A középkori Svédország
A kora középkori svéd állam a mai Svédország déli-középső részén, egy nagyjából ovális alakú, kelet-nyugati irányban 180-200, észak-déli irányban pedig 100–120 km átmérőjű terület volt, amely három nagy törzsi-tartományi területből állt a mai Uppland, Västmanland és Södermanland vidékén. Ezek kisebb körzetekre, úgynevezett századkerületekre. (hundare) oszlottak. E korai svéd területek középpontját a Mälaren-tó, azaz akkoriban még tulajdonképpen tengeröböl alkotta. Ez volt a legendabeli királyok otthona, amit a korabeli források Svithiod, Suonia vagy Suedia néven emlegettek. Itt élt az úgynevezett svea nép (sweon, suedi, sviar) a későbbi állam névadója. A Vänern és Vättern tavak vidéke, az úgynevezett Götaland vagy Götland a göta vagy gautar nép szállásterülete volt, ezen belül megkülönböztettek Öster-, illetve Vástergötlandot. A Botteni-öböl nyugati partvidékének egy részét hívták Halsinglandnak, itt a svea vidékekről kivándoroltak telepedtek meg, és egy szabad, erdei társadalmat hoztak létre. A hälsing szó is erre utalt, mivel saját gazdasággal rendelkező földművest (telepest) jelentett. Bár a 12. század előttről nincsenek adatok arra, hogy politikai kapcsolatban álltak volna a svéd királysággal, Hälsingland lakosainak tradíciói, rokoni kapcsolatai, szokásjoga révén Sueonia részének számított. Hasonló szabad közösség élt a Vänern-tótól északra elterülő, mintegy km² erdős-dombos területen, amit Värmland (azaz „meleg föld”, tulajdonképpen meleg folyó menti terület) néven neveztek.
Snorri Sturluson Szent Olafról szóló sagája szerint Värmlandot a svéd és norvég királyok zsarnoksága elől ide menekültek népesítették be. Värmlandtól északnyugatra. a völgyekkel szabdalt hegyek vidékén, Dalarna (magyarul völgyek) tartományban szintén szabad erdőlakók éltek, akik a földművelésen és állattartáson kívül bányászattal is foglalkoztak. Dalarna átmenetet képezett a szelídebb déli tájak és a zord észak között, mert a Skandináv-hegység észak felé húzódó gerince innen válik egyre magasabbá, s végül a Kebnekaise hófödte csúcsában tetőzik Lappföldön, akiknek lakóit Brémai Ádám scritefinninek nevezte krónikájában.
Társadalmi szerkezet
A középkori svéd faluközösség, ami lényegét illetően már az i. sz. 5. századra kialakult, lényegében változatlan maradt a középkoron át. A kereszténység felvétele előtti, nemzetségi eredetű jogrendszer is fennmaradt. Ezt a szabad, fegyverviselő férfiak közössége, az őket magukba foglaló gyűlés, a ting szabályozta. A választott elöljáró, a lagman („a törvény embere”) irányította a jogszabályok megalkotását a helyi szükségletek szerint és azok fenntartását, alkalmazását. (Ennek a gyakorlatnak az ismert példája a középkori izlandi Alþingi).
Az alsó szintű közigazgatási egység a härad („száz”) volt. Efelett a tartományok (land) voltak, amik sokáig nagy függetlenséggel rendelkeztek, önálló életet éltek. Közöttük az összekötő erőt a közös viking hagyományok, a közös katonai szervezet, és a sokáig még a kereszténység mellett-mögött is továbbélő többistenhit jelentette. A mindennapi életben Brémai Ádám írásai szerint jellemző volt rájuk a mérsékeltség, a hivalkodás megvetése, és a többnejűség. A számos feleség tartásának elterjedését és továbbélését a viking kalandozások, a csatákkal és a veszélyes kereskedelmi utakkal járó férfiveszteségek és a férfiak külföldi letelepedése is erősítették.
Svédországban a föld magántulajdonban volt és döntően ott is maradt a kereszténység felvétele után is, nem ismerték a feudális jellegű, feltételhez kötött birtoklási formákat. A társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság személyükben szabad emberekből állott. A szabadokat nem tudták alávetni a nemesek, mint másutt Európában a középkorban, azonban ők sem voltak egyenlőek. Aki birtoka jövedelméből képes volt lóval hadba vonulni, azaz lovasként katonáskodni, az egyházi tized kivételével mentesült az adózás alól. Belőlük alakult ki az alsóbb svéd nemesség, a frälse, azaz „megváltott” személyek. Ez a társadalmi réteg alulról nyitott volt, bárki bekerülhetett, aki teljesíteni tudta a lovas katonáskodás anyagi feltételeit. A frälse és az előkelők között már élesebb különbséget tettek. Csak az utóbbiak lehettek az országtanács tagjai, csak ők tölthettek be országos méltóságokat, várkörzetek igazgatási tisztségét.
Az adómentes nemesi réteg általában igyekezett kiterjeszteni birtokait, hogy növelje bérlői számát. Ezzel a korona adófizető parasztokat veszített. Svédországban,, akárcsak Dániában, az alsóbb nemesség tagjai gyakran az előkelők szolgálatába álltak, és azok birtokain lettek jószágkormányzók, intézők vagy akár várnagyok. A finn területeken a 14. század végétől a svéd hatalommal együttműködő finn vezető rétegből is csak egy alsó szolgáló nemesi csoport alakult ki, és a svéd nemesség ezt sem tekintette magával egyenrangúnak. Viszont a 15. század közepétől már a finn nemesek is képviseltették magukat a svéd rendi fórumokon.
A jobbágyság ismeretlen volt, a nagyobb földbirtokosok bérlőknek adták ki földjeiket, vagy saját kezelésű majorságokat alakították ki, amit alapvetően szolgákkal műveltek meg. A szolgák társadalmi csoportja tulajdonképpen a korábbi rabszolgaságnak felelt meg. A kora középkori vikingek rablógazdálkodása nagyrészt rabszolgák szerzésére, a velük folytatott kereskedelemre alapult, és közülük sokakat végül a nagy földbirtokosok földjein foglalkoztattak. Svédországban még a 14. században is sok rabszolga volt. Ezt mutatja Magnus király 1335-ös rendelete, amiben csak meglehetősen enyhe korlátokat állított a rabszolgaság elé: rögzítette, hogy aki az adott tartományban született törvényes házasságban keresztény szülőktől, azt a tartomány földjén tilos szolgaként tartani.
A 14. században két másik északi országhoz hasonlóan Svédországban is nagy népességcsökkenés következett be a klíma romlása és a pestis miatt. A saját földtulajdonnal rendelkező szabad parasztok helyzete romlott, mert a korona a megmaradt adóalanyoktól a legnehezebb helyzetekben is megkövetelte az adót. A szabad parasztok egy része Svédországban is igyekezett szabadulni ettől úgy, hogy földjét nagyobb birtokosra ruházva bérlővé vált, s ily módon mentesült az állami adók alól. A 14. század második felétől növekedésnek indult a földbérletek aránya és felgyorsult a földmagántulajdon koncentrációja.
Közigazgatás, hatalomgyakorlás
A svéd királyság a kora középkorban kialakult nagyobb területi egységekből, a landokból állt össze. A 10. században minden land élén egy-egy jarl állt. Magnus Eriksson király törvénykönyve szerint Svédország a következő tartományokból állt: Uppland, Östergötland, Öland, Västergőtland, Värmland, Södermanland, Närke, Västmanland, Dalarna, Tiohärad. Az egységes királyságban a jarlok helyett a tartományok élére szintén ősi hagyományokra visszatekintő választott tisztségviselő, lagman került. Ők voltak azok, akik a tartományi népgyűlésen mindenki számára felidézték a szokásjogot, azokat ismertették, értelmezték. A lagmant részben a tartományi gyűlésem, tingen választották, részben pedig kinevezték. Az egyházmegyeileg illetékes püspök nyolc héttel korábban meghirdette a lagmant választó gyűlést. A tingre a püspök még két egyházi személyt hozott magával, a gyűlés pedig hat nemest és hat parasztot választott. Ez a 15 fő együttesen választott ki három jelöltet a lagman tisztségére, s közülük már az uralkodó nevezte ki a tartományi főbírót. Azt a területet, amelyen a jogszolgáltatást az így hivatalba lépő lagman irányította, lagsaga (főbírói tartomány) néven nevezték. A lagsagáknak komoly szerepük volt az uralkodóválasztásban. A királyválasztásra kijelölt napon mindegyik lagsagából a lagmannak, továbbá 12 bölcs embernek kellett megjelennie a Mora mezei gyűlésen, Uppsalától délkeletre. Az első szavazatok leadása a „házigazda” Uppland főbíráját és a vele érkezett 12 embert illette, a sor végén pedig Västmanland küldöttei álltak. A keleti, azaz finn országrészben a 15. század első harmadának végéig nem volt lagsaga, így onnan küldöttek sem jöhettek a királyválasztásra. Finnországot 1362-től, Håkan Magnusson svéd királlyá választásától Åbo (Turku) püspöke képviselte. Ahhoz, hogy valaki svéd király lehessen, a lagmanok és kíséretük többségének szavazatára volt szükség. A koronázás nem volt feltétele a királyi hatalom gyakorlásának, az új király döntötte el, hogy megkoronáztatja-e magát, és ha igen, hol kerüljön sorra a szertartás. Az is csak ajánlás volt, hogy lehetőség szerint az uppsalai érsek legyen a koronázó egyházi személy. A király megválasztását követően a lagmanoknak és a lagsagák jelen lévő küldötteinek a tartományban élők nevében, az alattvalók képviseletében hűségesküt kellett tennie. A megválasztott király kötelessége volt az ország bejárása lóháton, az eriksgata nevű körutazás megtétele. Az Uppsalából induló útvonalat régi szokás határozta meg, és végül az érseki székhelyen is ért véget. Országjárása során a király minden tartományban ígéretet tett koronázási esküje megtartására, illetve fogadta az alattvalók hódolatát.
A nemesség és egyházi főméltóságok gyűléséből fejlődött ki az országtanács, azaz a királyi tanácsból (concilium regis) a királyság tanácsa (concilium regni). A svéd püspökök mind tagjai voltak az országtanácsnak. A kalmari unió idején az országtanácsok jelentősége mindhárom északi országban megnőtt, majd Svédországban az országot ténylegesen kormányzó intézménnyé vált, amiben a főnemesség volt a meghatározó (míg Norvégiában például az egyházi vezetők). Válságidőszakokban a concilium regni a királyság összes rendjének eseti gyűlésévé vált, ahol a városok és a tartományi közösségek küldöttei is megjelentek. Ez megalapozta az országtanács politikai szerepének további erősödését, és az intézmény az újkori svéd rendi gyűlés (Riksdag) előfutára lett. 1457-től a finn területek külön gyűlése Åboban erősítette meg a királyválasztást.
Az állam központi irányítása szempontjából a legfontosabb igazgatási egységek a várkörzetek voltak. A király ezekre építette fegyveres hatalmát, és a várkörzetek vezető tisztségviselői helyben a király képviselői voltak. Ez a tisztség ugyanakkor a nemesek számára hatalmi, gazdasági pozíciójuk erősítését is jelentette. A legfontosabb ilyen várkörzetek Stockholm, Västerås, Kalmar és Åbo voltak.
Városok
A svédországi városok – a többi skandináv ország városaihoz hasonlóan – kis méretűek voltak. Stockholm és Visby, a legnagyobbak is csak 5-6000 lakosúak voltak. Utánuk következett Kalmar; Jönköping, Uppsala, Västerås 2-3000 lakosal. Néhány közülük főleg külkereskedelmi szempontból volt fontos, mint Stockholm mellett Söderköping, Kalmar, Lödöse. Svédországban a középkorban (Finnországgal együtt) összesen 35 városias település volt, ebből három esett a finn területekre: Åbo (Turku), Viborg (Viipuri), Borgå (Porvoo). (Helsinki, svédül Helsingfors, csak 1550-ben lett város.) A finn kereskedők – (az åboiak (turkuiak) kivételével – exportáruikat csak Stockholmon keresztól értékesíthették.