A Queen II a brit Queen rockegyüttes második stúdióalbuma. 1974. március 8-án jelent meg (Amerikában március 9-én), a producerei az együttes tagjai, valamint Roy Thomas Baker és Robin Cable voltak. Az album elkészítésébe alig egy hónappal a sikertelen első albumuk megjelenése után, 1973 augusztusában kezdtek bele. Ezúttal az őket menedzselő Trident Studios nagyobb bizalommal volt irántuk, ezúttal már nappali órákban, teljes időben használhatták a stúdiót. A felvételek során rengeteg új ötletüket valósították meg, Roger Taylor dobos az albumot „nagy sztereó kísérletezésnek” nevezte. A rengeteg újítás és ötlet ellenére igencsak hamar, egy hónap alatt felvették a zenei anyagot, viszont az album gazdasági és egyéb okok miatt mégis csak fél év múlva jelenhetett meg.
Bár nem neveztető valódi konceptalbumnak, az átlagosnál egységesebb szerkezetű: a hagyományos A és B oldalak helyett egy fekete és egy fehér oldala volt, a fekete oldalra kizárólag Freddie Mercury énekes fantasztikus, meseszerű dalai, a fehér oldalra egy kivétellel Brian May főleg lírai, érzelmeket közvetítő művei kerültek fel (a kivétel a fehér oldalon Taylor dala). John Deacon basszusgitáros nem írt dalt a lemezre. A lemezborítón egy Mick Rock fényképezte fotó szerepelt, amelyen az együttes sötét háttér előtt, sötét ruhában, arcukat megvilágítva áll – ez az együttesről készült egyik leghíresebb kép.
Egyetlen kislemez jelent meg róla, a „Seven Seas of Rhye”, amely azonban meglepetés sláger lett, a tizedik helyet érte el a slágerlistán. A kislemez sikerének hatására az album is egészen jól fogyott, és az együttes megjelent a sikerlistákon. A korabeli kritika kevés kivételtől eltekintve erősen elmarasztalta az albumot, a Record Mirror túlhangszereltnek és túlprodukáltnak tartotta, a Melody Maker hiányolta a dalok érzelmi mélységét. Az évek folyamán mégis egyre nőtt az elismerése, napjainkban pedig az együttes egyik legjobb albumának tartják, és számtalan későbbi előadó tekint rá inspirációs forrásként.
Háttér Az együttes legelső albuma, a Queen 1973-ban jelent meg. A zenei anyag 1973 elejére elkészült, ekkor az őket menedzselő Trident Studios kiadót keresett hozzá. Hosszas kutatás után sikerült megegyezniük az EMI-vel (az amerikai és kanadai piacon pedig az Elektrával), de a kiadó nem közvetlenül az együttessel szerződött, hanem a Tridenttel, amely pedig 1972 novemberétől heti húsz fontot fizetett a tagoknak. Az album vegyes fogadtatásban részesült, a kritikusok egy része hiányolta belőle az eredetiséget, és a Led Zeppelin utánzóinak, unalmas glam rock sztárocskának tartotta őket, míg mások nagy energiájúnak és bombasztikusnak találták. Kereskedelmileg viszont teljesen megbukott: bár a kiadó ifjúsági és könnyűzenei magazinokban, valamint lemezboltokban is reklámozta, sem a lemez, sem a kislemezei nem kerültek fel egyetlen listára sem.
Kis figyelmet azonban tudtak kelteni a „Keep Yourself Alive” című dalukkal kapcsolatban. Szokás szerint az EMI a kislemez megjelenése után mintapéldányt küldött a BBC televíziónak, de nem írták rá az együttes nevét, vagy akármi információt velük kapcsolatban. A BBC-nek tetszett a dal. Mivel nem tudták, hogy honnan van az anyag, nem tudtak kivel szerződést kötni, így minden hírverés nélkül felhasználták egy animációs videó aláfestő zenéjeként, amelyet azután le is játszottak a The Old Grey Whistle Test című műsorukban. Az adás után több érdeklődő telefont kaptak a dallal kapcsolatban, híresztelések szerint még a Tridenttől is érkezett egy hívás. Az együttes először nem örült a tévedésnek, de azután mégis felvillanyozta őket a váratlan nyilvánosság.
Koncepció A Queen II nem konceptalbum, de mégis összefogja egy laza keret a többé-kevésbé összefüggő dalokat. Az alapötlet Mercurytól származott, aki, miután megírta a „The March of the Black Queen” című dalt, arra gondolt, hogy két ellentétes hangulatú oldalra kellene osztani a lemezt, amelyeket fekete és fehér oldalként kellene jelölni. Rajta kívül főként May írt akkoriban dalokat, aki ugyancsak jó ötletnek tartotta ezt. A két fő dalíró ugyan nem dolgozott párban, de dalaik hatással volt a másikra: Mercury miután meghallotta May „White Queen”-jét, megírta a „Black Queen”-t, aminek hallatára May átdolgozta a „Father to Son” című dalát, ennek hatására pedig Mercury gondolta újra az „Ogre Battle”-t. A két oldal között főleg a dalok hangulatában és mondanivalójában van különbség: a fehér oldalon May dalai közt több a lassabb, lírai szám, ezek pedig főleg érzelmekről, emberi viszonyokról mesélnek reményteljesen; ezzel szemben a fekete oldalon Mercury dalai általában keményebbek, összetettebbek, többük sajátságos fantáziavilágban játszódó gótikus mű.
Az egységességet hangúlyozza, hogy több két szomszédos dalt átúsztattak egymásba, ilyenek a fehér oldalról a „Procession” – „Father to Son” – „White Queen”, a fekete oldalról az „Ogre Battle” – „Fairy Feller’s Master-Stroke” – „Nevermore”, valamint a „The March of the Black Queen” – „Funny How Love Is”. Emiatt a bakelitlemezen nehéz volt megállapítani, hol fejeződik be a dal, és hol kezdődik a következő. A „The March of the Black Queen” – „Funny How Love Is” páros jó példa erre, ezeket az 1991-es CD változat digitalizálása közben a hangmérnökök rosszul vágták ketté, mert nem tudták pontosan megállapítani, hogy hol ér véget az előző, és hol kezdődik a következő. A fekete-fehér kontrasztot kihangsúlyozó borító ugyancsak az eltérő hangulatú oldalakra utal.
Felvételek Alig egy hónappal az első album megjelenése után, 1973 augusztusában újra stúdióba vonultak, hogy elkezdjenek dolgozni a következőn. Ellentétben a korábbi munkáikkal, ahol csak akkor használhatták a stúdiót, ha más fizető ügyfél éppen nem, ezúttal a Trident nappali stúdióidőt biztosított nekik. Az első album során bevált közreműködők, Roy Baker és Robin Cable producerek, valamint Mike Stone hangmérnök visszatértek. A hivatásos producerek mellett mindegyik tag társproducer volt azon dalnál, amelyet írt, így May egy kivétellel az első oldalon, Mercury a teljes második oldalon, Taylor pedig egy dalnál. Az együttes terve nagyratörő volt: ezen az albumon akarták minden elképzelésüket megvalósítani, amelyet addig az idő és pénzhiány miatt nem engedhettek meg maguknak. Ennek tükrében a munkacíme jó darabig Over the Top (Túl a csúcson) volt. A Trident akkoriban modernnek számító, tizenhat sávos felvevő rendszerét használták, hogy „kitolják a határát annak, amit az emberek a zenei stúdióban képesek véghezvinni”. Magasabb szintre emelték a többszólamú éneklés technikáját, May szerint „minden szólam esetén mindannyian uniszónóban énekeljük fel a dallamokat két vagy három külön sávra”. A rengeteg ötlet kivitelezése szükségessé tette, hogy Baker mellett egy társproducer is segítse a munkát. Erre először David Bowie-t kérték fel, ahogy már az első album készítésekor is, de ő visszautasította az ajánlatot, mert saját albumának felvételei foglalták le. Ekkor került a képbe Robin Cable, aki korábban már dolgozott együtt Mercuryval – emiatt is az énekes három dalának felvételénél segédkezett: „Nevermore”, „The March of the Black Queen” és „Funny How Love Is”.
Az „Ogre Battle” eredetileg az első albumra került volna, de végül kiszavazták, részben mert túl nehézre sikeredett a szövege, másrészt mert a kezdetleges stúdiótechnikával nem tudták volna megvalósítani Mercury eredeti elképzeléseit. Utóbbi miatt halogatták a „Father to Son” felvételeit is. A „White Queen”-t már 1970 körül, az egyetemi évei alatt megírta May. Mind a négy dalt játszották már 1972-ben a koncerteken, az instrumentális „Procession”-t felvételről játszották az előadások kezdetén. Az albumra nem, de a „Seven Seas of Rhye” kislemez B oldalára felkerülő „See What a Fool I’ve Been” című dal ugyancsak régebbi eredetű, már az első album felvételeikor is elkészült egy változata, amit akkor nem használtak fel.
Az instrumentális „Procession”-ben May a gitárjával a hegedű hangját akarta utánozni, amelyet a Deaky Amp – Deacon saját készítésű gitárerősítője – és egy Vox AC30-as összekapcsolásával, majd a felvett hang felülvételezésével ért el. Az itt kikísérletezett módszert, és hogy a mikrofont az AC30-as elé rakva közvetlenül tudja befolyásolni a tónust, később is használta, ha hasonló hangzást akart elérni. Ugyancsak első volt a „Father to Son” abban a tekintetben, hogy May ebben játszott először zongorán a zenekar történetében, valamint itt hozott létre először igazán nagy, többszólamú gitárkíséretet, ami önbizalmat adott neki. A „White Queen”-ben egy „öreg és olcsó” Hairfred akusztikus gitárt használt. Leszedte az eredeti húrlábat, és keményfa húrlábbal helyettesítette, majd a fém érintők anyagából kis darabkákat beerőltetett a húrláb és a húrok közé, amitől a gitár a szitáréhoz hasonló hangot adott ki. A „Some Day One Day”-ben May énekelt, Mercury egyáltalán nem szerepelt rajta.
A „The March of the Black Queen”-t a lemez egyik legösszetettebb dalaként tartják számon a tagok is, amelyet nagy erőfeszítések árán rögzítettek. Taylor megerősítette, hogy a rengeteg felülvételezés során a rögzítésre használt mágnesszalag annyira elkopott, hogy szinte átlátszóvá vált, így majdnem elveszett az addig felvett anyag. Hasonlóan problémás volt a „Fairy Feller’s Master Stroke”, ahol ugyancsak 16 sávon kellett megoldani a rengeteg felülvételezést minőségromlás nélkül. A felvételen Mercury csembalón játszott. A Cable közreműködésével készült „Funny How Love Is” Phil Spector találmányát, a wall of sound hangzást alkalmazta. A kemény hangzású „Ogre Battle” elején egy érdekes megoldást alkalmaztak: a dal nagy részén végigfutó gitárriff különös hatását azzal érték el, hogy fordítva illesztették bele a felvételbe, de mivel palindrom volt, azaz visszafelé játszva is ugyanúgy hangzott, nem ütött ki túlzottan a zenei környezetből. A dal végén Taylor egy olyan hatalmas gongot ütött meg, hogy „minden erejét össze kellett szednie, csak hogy az ütőt fel tudja emelni”. A zongoraalapú „Seven Seas of Rhye” legvégén egy rövid részlet hangzik el az „I Do Like to Be Beside the Seaside” című angol dalból, ahol Baker sztilofonon játszott. Bár erre a lemezre is kiírták, hogy nem használnak szintetizátort, a sztilofon technikailag mégis szintetizátor.May, Brian. (2009). Absolute Greatest audiokommentár. [DVD]. EMI.
Kompozíció
jobbra|bélyegkép|250px|Richard Dadd: The Fairy Feller’s Master-StrokeBrian May a Queen jellegzetes hangzásának első megjelenéseként jellemzi az albumot: „A Led Zeppelin és a The Who is benne van valahol, mert ők voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni tőlük, az a rétegezett hangzás. A Who-ra jellemzőek a nyitott akkordok, és a „Father to Son”-ban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, erős gitárhangra alapul.” Bár minden dalt külön-külön tag szerzett, az album hangzásának vannak egységes jellemzői: ezek a gitárvezérelt dalszerkezet, a jelentőségteljes, szinte eltúlzott énekhangzás, több dalban az elektromos és akusztikus gitár kiegészíti egymást, és már itt megjelenik a később az együttes védjegyévé váló többtételes, váltakozó stílusú dalszerkezet. A fehér oldalon May szövegei főként líraiak, érzelmekről, emberi viszonyokról mesélnek, a fekete oldalon Mercury dalai nagyrészt történetmesélőek, az angol folklór hagyományos alakjait vonultatják fel.