A Sheer Heart Attack a brit Queen rockegyüttes harmadik stúdióalbuma. 1974. november 8-án jelent meg, a producerei Roy Thomas Baker és az együttes tagjai voltak.
Az együttes karrierje a kezdeti buktatók után 1974 elején kezdett felívelni, felkerültek a brit slágerlistákra, az eddig hezitáló csapattagok pedig elhagyták civil foglalkozásukat, és teljes figyelmükkel az együttesre koncentráltak. Egy jól sikerült angliai koncertsorozat után kísérőzenekarként elindulhattak az első amerikai turnéjukra, ami óriási élményt jelentett számukra. A sikeresen induló körutat Brian May gitáros betegsége szakította meg, ami miatt azonnal haza kellett utazniuk. Nem akarták vesztegetni az időt, ezért rögtön a stúdióba vonultak, és nekikezdtek a következő lemezük felvételeinek. Egy idő után May is csatlakozott hozzájuk, de szerencsétlenségére újból megbetegedett, így rengeteg időt töltött a kórházban – mialatt a csapat többi tagja nélküle intézte a felvételeket, ő attól félt, hogy visszahúzza az éppen sikerre jutó együttest, és a társai esetleg másvalakivel akarják majd pótolni. Végül a gitárjátékot felépülése után, utólag játszotta fel a szinte kész dalokhoz.
Az előző lemezük mérsékelt sikerét látva úgy döntöttek, hogy ezúttal egy egyszerűbb albumot hoznak össze, amelyet könnyebben meg tudnak érteni az emberek. A felvételek három hónapig tartottak, és a tagok elmondása szerint igazán megerőltetőek voltak, Baker pedig kérlelhetetlenül követelte tőlük a színvonalat. Az albumról megjelenő „Killer Queen”/”Flick of the Wrist” kislemez nagy siker volt Angliában, és fordulópontot jelentett a tagok életében, akik először érezték úgy, hogy befutott a zenekar. Az album mind kereskedelmileg, mind kritikailag jó fogadtatásra talált: Angliában a második, Amerikában az említésre méltó tizenkettedik helyet érte el a slágerlistán, és a kritikusok rendre dicsérték. Az NME szerint végig kiváló, hibátlan dalokkal, a Rolling Stone pedig tiszteletreméltónak nevezte az együttes képzettségét és bátorságát. A visszatekintő kritikák is rendszerint pozitívan írnak róla, általánosságban pedig az együttes egyik legjobb albumának tartják.
Háttér 1974 második felére az hosszú ideje küszködő együttes végre elérte első sikereit. Az 1973-ban megjelent bemutatkozó lemezük, a Queen jó kritikákat kapott, de a vásárlók nem vettek tudomást róla, ezzel szemben az 1974 márciusában megjelenő második albumukat rosszindulatúan eltemette a kritika, viszont a vásárlók felfigyeltek rá: az ötödik helyet érte el Angliában, a negyvenkilencediket Amerikában, és ettől kezdve az első albumuk eladásai is meglódultak. Még egy angliai kislemezslágert is ki tudtak adni: a „Seven Seas of Rhye” a tizedik helyet érte el a slágerlistán. Bár a kritikák elkeserítették őket, örömet jelentett, hogy a lemezeik felkerültek a listákra: ettől a ponttól kezdtek annyira megbízni a siker lehetőségében, hogy teljes állású zenészek lettek, Mercury bezárta a ruhaboltját, Deacon pedig abbahagyta egyetemi tanulmányait.
A Queen II megjelenése mellett az együttes egy sikeres Angliai turnét bonyolított le 1974 márciusa és áprilisa között. A négyhetes turné utolsó előadása a londoni Rainbow színházban zajlott 3500 fős közönség előtt, ahol Mercury Zandra Rhoades ruhatervező által tervezett Jézus-tunikában lépett fel. Az előadás után Pete Townshend öccse, Simon azt mondta nekik: „sokkal jobbak vagytok, mint a bátyám bandája”. A sikert követően a Mott the Hoople együttes kísérőzenekaraként indulhattak az első Amerikai turnéjukon, ami nagy élményanyagot jelentett az együttesnek: „Ők valódi »szex, drogok és rock and roll zenekar« voltak, és egy hatalmas turnét vittünk végig együtt”, mondta később Taylor. Felejthetetlen volt számukra a turné, a hatalmas előadótermek, a professzionális lebonyolítás, és a pénz gondolata. De a jól alakuló koncertkörutat egy váratlan szerencsétlenség szakította meg: miután hat egymást követő napon felléptek a New York-i Uris színházban, May reggel arra ébredt, hogy rendkívül le van gyengülve. Miután kiderült, hogy fertőző májgyulladása van azonnal ágyba rendelték hat hétre, és mindenkit be kellett oltani, aki érintkezett vele. Az együttes hazautazott, a helyüket a kanadai Kansas vette át a turnéban.
Felvételek Az együttes július 15-én a Rockfield Studiosba ment, és a meglévő ötleteiken kezdett el dolgozni. Rögtön a felvételek kezdeténél azonban May újra lebetegedett, ezúttal nyombélfekéllyel. Miután megoperálták, újra fekvőbeteg lett, így el kellett halasztani az együttes tervezett amerikai turnéját. May rendkívül csalódott volt, amiért elszalasztották Amerika meghódítását. Tudta, hogy gitáros nélkül nehezen mennek a felvételek, és aggódott, hogy valaki mással fogják helyettesíteni. Baker, az album producere eközben azon dolgozott, hogy együtt tartsa a másik három tagot, és rávegye őket, hogy azokon a részeken dolgozzanak, amelyekhez nem kell gitár – a gitárjátékot May felépülése után akarta utólag betoldani. May, arra használta az idejét, hogy új dalokat írjon (ilyen volt az amerikai turné élményeitől ihletett „Now I’m Here”, és a Smile idejéből származó „Brighton Rock”). Az új dalok írásakor és felvételekor abból indultak ki, hogy a Queen II túlprodukált és túl bonyolult volt, az emberek nehezen értették, ezért egy annál egyszerűbb, közönségbarátabb lemezt kell készíteniük. Baker rábólintott: „akkor csináljuk igazán sikeres slágereket”. Mercury közben gyakori önbizalom építő látogatásokat tett a kórházban, hogy biztosítsa Mayt, visszavárják.
Szokás szerint a Trident Studiosban kezdték a munkát, de ezúttal hamar kiábrándultak a helyből, ezért nem sokkal később a walesi Rockfield Studiosba költözködtek át. A vokálok és a dob felülvételezését nagyrészt a Wessex Sound Studiosban végezték, ekkor még May nélkül. May felépülése után egy ideig az AIR Studiosban dolgoztak a gitárhangzáson, ahol „volt egy kis szoba, ahol a felülvételezést csinálták, épp csak egy szék fért el benne, de mi beraktunk egy AC30-asat, és elhelyeztünk egy mikrofont szemben az ablakkal, így csodálatos hangzást sikerült befognunk”. A végső felvételekhez visszatértek a Trident Studiosba. May a visszatértekor rengeteg felvennivaló gitártémával szembesült. Fekvőbetegként, kétségektől gyötörve erőt vett rajta a depressziója, de amint visszatért a felvételekhez, inspiráló közegben találta magát: „Elkészültünk néhány dologgal, mielőtt beteg lettem, de miután kijöttem, egy csomó más dolgot megcsináltak a többiek, olyan dalok hangszerelését, amelyeket nem is hallottam még azelőtt, és nagyon izgatott lettem. Ez rengeteg inspirációt jelentett számomra, hogy vissza tudjak térni, és megtegyem azokat a dolgokat, amiket elterveztem. […] Jó volt, egyáltalán nem voltam negatív, épp csak visszatértem rengeteg energiával és lelkesedéssel […] Sikerült néhány dal is írnom, a „Now I’m Here” úgy emlékszem ebben az időszakban készült, és igen könnyen ment. Sokat birkóztam vele előtte, és sehová sem jutottam, de a betegség után úgy látszott, hogy menni fog, és nagyon könnyen le is tudtuk a stúdióban.” Az együttest menedzselő Trident Studios hozzávetőlegesen 30 ezer fontot költött a felvételekre.
Annak ellenére, hogy egyszerűbbre tervezték, az album felvételei megerőltetőek voltak, napi tizennégy-tizenöt óra folyamatos munkát jelentettek. Később Mercury is azt mondta, hogy az album felvétele alatt szinte begolyóztak, olyan megerőltető volt. Taylor szerint „a hangszerelést és kompozíciót tekintve a »Bring Back That Leroy Brown« egy rendkívül összetett szám”, a „»Killer Queen« szólamainak felvételei pedig rengeteg időbe telt, mert mindenféle variációt kitaláltunk, de egyikkel sem voltunk megelégedve”. Gary Langan hangmérnök ekkor dolgozott velük először, és teljesen „el volt szállva” a Queen alapos és kemény munkamódszerétől: „Nagyon kemény munka volt. Tizennégy-tizenöt órás munkanapokkal. Délben vagy egykor kezdtünk, és megállás nélkül dolgoztunk hajnali háromig, ráadásul minden pillanat teljes koncentrációt igényelt. Vért izzadtak.” Elmondása szerint Baker rendületlenül hajtotta őket, és úgy motiválta a még jobb munkára, hogy folyton leszúrta őket: „Drágáim, ez igazán szörnyű volt! Hogy tudtatok előállni ilyen borzasztó produkcióval?” Egy anekdota szerint egy alkalommal, amikor Baker egy újabb énekváltozatot akart felvenni a „Killer Queen”-hez, Mercury a stúdió kávézójában ülve nem volt hajlandó énekelni, azt mondván: „Én ugyan föl nem állok erről a székről!”. Ekkor Baker utasítására a stúdiószemélyzet székestől cipelte a mikrofon elé.
Mivel mindannyian jó énekesek és hangszeres játékosok voltak (kivéve, hogy Deacon nem énekelt), többször előfordult, hogy az általuk írt dalok felvételénél több szerepet magukra vállaltak. May távolléte során Deacon ritmusgitárosként fejlesztette magát az általa írt „Misfire” című dalban, és akusztikus gitáron játszott May „She Makes Me” című dalában, valamint nagybőgőn pengetett a „Bring Back That Leroy Brown”-ban. May zongorázott a „Dear Friends” és „Now I’m Here” című dalokban, a „Bring Back That Leroy Brown”-ban pedig egy ukulele-bendzsón játszott.
Zenei stílus Mind a kritikusok, mind az együttes tagjai szerint ezen az albumon találtak rá a Queenre később oly sokáig jellemző hangzásra, melynek jellemzői: rádióbarát és nyers hangzás egyszerre, ahogy Stephen Thomas Erlewine írta „a zenéjük egyre grandiózusabb és dallamosabb lett, anélkül, hogy feláldozták volna a brutális, kemény stílusukat”; erős gitár és vokálkíséret, és az egy lemezen megtalálható különböző, gyakran nem összeillő stílusú, és a rockzenével általában kevésbé összeegyeztethető dalok. Utóbbira jó példa, hogy ezen a lemezen játszottak először könnyed ragtime (Bring Back That Leroy Brown) és karibi (Misfire) stílusú dalokat. A legtöbb dalt Mercury írta a lemezre, tizenháromból hetet. May a betegsége miatt csak négy dalt hozott, Taylor és Deacon pedig egy-egy dalt írtak: az előbbi „Tenement Funster” című száma zajos hard rockjával a rock and roll életmód és a hangos zene dicshimnusza, utóbbinak pedig a vidám, rövidke „Misfire” volt a dalszerzői bemutatkozása.
Az albumot bevezető „Brighton Rock” az „ I do like to be beside the seaside” című gyermekdal fütyülésével indít, ami visszautalás az előző albumukra, a Queen II-re, amelynek utolsó dala, a „Seven Seas of Rhye” ugyanezen dalocska kórusával végződött. Nagy formátumú, többszörösen felülvételezett gitárszólójáról lett ismert, amelyet May mind a stúdióban, mind a koncerteken Echoplexszel visszhangosított. Az eredete az 1960-as évek végéig nyúlik vissza, a Smile együttes „Blag” című dala volt az elődje, a gitárszóló pedig a Queen album „Son and Daughter” című dalából származik. A kemény gitártéma ellenpontjaként Mercury falzett hangon énekli egy részét. A szövege két egymástól eltiltott szerelmesről szól: amíg a lány a lebukástól tart, addig a fiú megpróbálja élvezni a randevújukat. A „Now I’m Here”-t az amerikai turné eseményei ihlették. Ugyancsak erőteljes gitárjáték jellemzi, Chuck Berry stílusát utánozva, erre utal a „Go, little Queenie!” sora (Berrynek volt egy „Little Queenie” című dala). Az amerikai turnén Maynek volt egy kalandja egy Peaches nevű lánnyal, részben erről, és a Mott the Hoople-vel közös turnéról szól a szöveg. A „Dear Friends” és „She Makes Me” ugyancsak May két lassú balladája; az előbbi egy rövid, alig egy percnél hosszabb zongorás szám, az utóbbi egy hosszabb, akusztikus és elektromos gitár hangzást keverő, melankolikus kompozíció.