A nyolcvanéves háború, (), más néven a németalföldi szabadságharc, a németalföldi Tizenhét Tartomány lakosainak lázadása volt a spanyol uralom ellen. A felkelés 1568-banAz egyszerűség kedvéért a cikk az 1568-as dátumot veszi a felkelés kezdetének. Mivel a konfliktus nem két állam között zajlott, ezért nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mikor kezdődtek a harccselekmények. A legtöbb történész az Orániai Vilmos holland herceg által felbérelt zsoldosok betörését tartja a háború első évének, de a spanyol uralom elleni feszültségek már jó pár éve erőszakos cselekményekhez vezettek. Az első összecsapás 1566-ban robbant ki vallási okokból, a spanyolok 1567-ben vezették be megtorló intézkedéseiket (lásd például oosterweeli csata). Egyesek 1572-t, Brielle elfoglalását tartják a háború igazi kezdőpontjának. kezdődött, és 1648-ban a vesztfáliai béke zárta le. Spanyol nyelvű munkákban flandriai háborúnak () is nevezik.
A spanyolok kezdetben sikeresen szorították vissza a felkelést, azonban 1572-ben a holland lázadók elfoglalták Brielle városát, és ezzel új életet leheltek a mozgalomba. A szárazföldi és tengeri sikerek eredményeként a hét északi tartomány ténylegesen függetlenné vált, ezt csak 1579-ben az utrechti unió megalakításával nyilvánították ki. A függetlenség kikiáltása után az Egyesült Tartományok (Republiek der Zeven Verenigde Nederlanden), a mai Hollandia elődje gyors gazdasági fejlődésnek indult, megteremtette önálló hadi- és kereskedelmi flottáját, gyarmatbirodalmat épített ki, és a tudományos életben is az élre került (elsősorban a déli tartományokból és Spanyolországból ide menekült zsidóknak köszönhetően).
Az arrasi unióba tömörült déli tartományok (a mai Belgium, Luxemburg és Franciaország északi része) a spanyolok uralma alatt maradtak. Az elnyomás miatt a tartományok politikai, kulturális, kereskedelmi és pénzügyi elitjének számos tagja északra menekült, ezzel is hozzájárulva a hollandok fejlődéséhez. Mindehhez még hozzájárult, hogy mire 1648-ban a vesztfáliai béke lezárta a konfliktust, a déli tartományok egy részét Franciaország már elfoglalta Spanyolországtól.
A nyolcvanéves háború néven is ismert konfliktus lényegében két szakaszra bontható: az első a konfliktus kirobbanásától a holland tartományok de facto függetlenségének elnyeréséig tart, a második pedig az Egyesült Tartományok de jure függetlenségének nemzetközi elismeréséig.
A szabadságharc háttere right|thumb|200px|A spanyol Habsburgok birtokai Európában, 1580 körül (Hollandiát világoszöld szín jelöli) right|thumb|200px|A németalföldi Tizenhét Tartomány a szabadságharc kirobbanása előtt
Németalföldön a középkorban a Lotaringiai Királyság felbomlásának eredményeként számos kis, önálló feudális állam jött létre, mint például: Flamand Grófság, Namuri Őrgrófság, Brabanti Hercegség, Hainaut-i Grófság, Limburgi Hercegség. Ezek a kis államok mindvégig szoros dinasztikus kapcsolatban álltak, de időnként háborúztak is egymással. A 15. század elejére ezeket az államokat a burgundi hercegek egyesítették uralmuk alatt. Az utolsó herceg, Merész Károly lányára hagyta birodalmát, amit annak férje, a későbbi I. Miksa német-római császár örökölt. Miksa utódaként V. Károly német-római császár a Habsburg-család uralma alatt egyesítette a németalföldi Tizenhét Tartományt. Károly Gent városában született és Mechelenben nevelkedett, folyékonyan beszélt hollandul, franciául, spanyolul és valamennyit németül is. 1506-ban, nagykorúságának elérése után lett Németalföld ura, 1516-ban örökölte a spanyol koronát, 1519-ben a Habsburg-birodalom ura lett és 1530-ban választották meg német-római császárnak.
Gazdaság és adózás
A németalföldi régió, de elsősorban Flandria városai, a korabeli Európa leggazdagabb és legfejlettebb része volt, a Habsburg-birodalom egyik ékköve. A többi tartomány is gazdaságilag fejlett volt, élénk kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Európa többi részével. Károly birodalmához tartozott még számos európai és amerikai terület is, ezek azonban nem alkottak egybefüggő területet és lényegében állandó háborúban álltak a szomszédos államokkal. Ezek körül a legjelentősebbek a francia királyok ellen vívott itáliai háborúk és a török terjeszkedés elleni hadjáratok voltak. Kisebb, de elhúzódó konfliktus volt a német protestánsok ellen vívott küzdelem.
A háborúkat jórészt a németalföldi tartományok adóiból finanszírozták, akik ezeket a küzdelmeket feleslegesnek és időnként kimondottan károsnak tartották, amikor kereskedelmi kapcsolataik látták ennek kárát.
A városi szegénységet a lengyelországi gabonaszállítmányok kimaradása éhínséggel fenyegette, a Valois–Habsburg béke pedig megélhetésétől fosztotta meg, mivel átmenetileg nem volt szükség a németalföldi zsoldosokra.
Vallás A 16. század során a reformáció lendületesen terjedt Észak-Európában. Bár a németalföldi tartományokban, elsősorban északon, hamar teret nyertek a protestánsok és az 1560-as évekre jelentős kisebbségek alkottak, Németalföld kormányzói, elsősorban gazdasági megfontolásokból, nem üldözték őket. A holland protestánsok eközben sikeresen állították szembe az általuk képviselt értékeket, az egyszerűséget, a kemény munkát, a tisztaságot és a takarékosságot a katolikus világi és egyházi elit mértéktelen fényűzésével, pazarló életmódjával.Limm, p. 54
Károly és utóda, II. Fülöp spanyol király azonban kötelességüknek érezték, hogy a katolikus egyház védelmezőjeként fellépjenek az általuk eretnekségnek tartott protestantizmus ellen Az általuk kikényszerített intézkedések egyre inkább egymás ellen hangolták a katolikusokat és a protestánsokat és hamarosan fegyveres összecsapások törtek ki a két tábor között. Olaj volt a tűzre, hogy Németalföldre is kiterjesztették az inkvizíció működését 1565-ben.
Központosítási törekvések thumb|left|200px|A Tizenhét Tartomány, a felkelés színtere, Claes Janszoon Visscher (1609) térképén A németalföldi tartományokban a középkor vége felé egyre csökkent a helyi nemesség jelentősége és egyre nőtt a nem-nemesi származású, de ipari vagy kereskedelmi tevékenysége révén meggazdagodott családok befolyása. A burgundi hercegek alatt a helyi nemesség és a befolyásos családok is jelentős autonómiát élveztek, elsősorban a helyi közigazgatás terén. V. Károly, amikor kiterjedt birodalma igazgatását szerette volna megreformálni, éppen ezeket a helyi előjogokat nyirbálta meg, elsősorban a törvényhozás, igazságszolgáltatás és a fent már említett adózás területén, amely mind a helyi arisztokrácia, mind a tehetős kereskedők ellenérzését kiváltotta. Ennek egyik példája Utrecht városa, ahol 1528-ban Károly elbocsátotta a céhek vezetőiből álló városi tanácsot, a város élére kormányzót nevezett ki és elrendelte a Vredenburg vár felépítését, ahonnan ellenőrzése alatt tudta tartani a városi lakosságot. Habsburg Mária (1531-1555) régenssége alatt a folyamat folytatódott: a tartományok kormányzóinak hatáskörét csökkentették és a posztra a hagyományos nemesség helyett képzett, a holland államtanács irányítása alatt álló hivatalnokokat neveztek ki.
A szabadságharc (1568–1609)
Károlyt központosítási törekvései és a vallásüldözések ellenére megegyezésre kész, jóindulatú uralkodónak tartották. 1556-ban azonban lemondott a trónról és utóda, II. Fülöp azonban Spanyolországban született, sem hollandul, sem franciául nem beszélt és újult erővel vetette magát a protestánsok üldözésébe. A tartományok kormányzatába, az Államtanácsba számos, megbízhatónak tartott nemes urat nevezett ki, élére Antoine Perrenot de Granvelle-t állította. A Tizenhét Tartomány élére Pármai Margitot nevezte ki helytartónak. 1558-tól az államtanács egyre nagyobb ellenállást tanúsított Fülöp utasításaival szemben, visszautasították az adókat és a spanyol katonaság kivonását követelték. A nemesek ellenállása elsősorban Granvelle ellen irányult, és számos befolyásos nemes úr, mint Egmond és Horne grófja, valamint Orániai Vilmos, kivonultak az államtanácsból, amíg annak élén a francia Granvelle állt. 1564-re a helyi nemesség egyre jobban megrémült a protestantizmus terjedésétől és reformokat követelt Fülöptől, aki egyre nagyobb elnyomással válaszolt; 1565-ben engedélyezte, hogy az inkvizíció a németalföldi tartományokra is kiterjessze működését. 1566-ban 400 helyi nemes kérvénnyel fordultak Pármai Margithoz a bajok orvoslása végett, illetve hogy felfüggesszék a protestánsok üldözését, amíg vissza nem tér a nyugalom a tartományba. Charles de Berlaymont gróf a lekicsinylő „koldus” (franciául gueux) nevet használta a kérvényt benyújtó nemesekre a spanyolokhoz képest egyszerű ruházatuk miatt, amit később, felkelőként büszkén viseltek (hollandul Geuzen vagy franciául Les Gueux).
1566: bálványrombolás Az 1565-ös rossz évet követő éhínség, a kálvinista prédikátorok beszédei és a gazdasági nehézségek következtében fokozódó elégedetlenség 1566. augusztusában robbant ki, amikor Hondschoote városában a tömeg megtámadta a helyi templomot. Az incidens következtében az északi városokban zavargások törtek ki a spanyolok, a katolikus jelképek és híveik ellen. Lerombolták a bálványoknak tartott műalkotásokat, bántalmazták a katolikusokat. A bálványrombolásban ténylegesen résztvevők száma alacsony volt még az északi tartományokban, ahol rendszeresen nagy tömegeket vonzottak a felfordulások, míg a déli tartományokban egy kisszámú, de jól szervezett csoport művei voltak.Limm (1989) A mozgalom társadalmi háttere kétséges, de egyes vélemények szerint (mivel a helyi hatóságok szinte semmit nem tettek a zavargások megfékezésére) leginkább a politikai hatalmukat féltő helyi urak szervezhették ezeket.Spaans, J. "Catholicism and Resistance to the Reformation in the Northern Netherlands". In: Benedict, Ph., and others (eds), Reformation, Revolt and Civil War in France and the Netherlands, 1555-1585 (Amsterdam 1999), 149-163). A főnemesség két táborra szakadt, egyesek, mint Orániai Vilmos, ellenezték az, mások, mint Hendrik van Brederode támogatták. II. Fülöpnek nem volt más választása és a hadsereget küldte, hogy rendet teremtsen. 1567. augusztus 22-én Fernando Álvarez de Toledo, Alba hercege bevonult katonái élén Brüsszelbe és ezzel kezdetét vette a megtorlás.
thumb|right|Fernando Álvarez de Toledo, Alba hercege.
Alba hercegének első intézkedései közé tartozott, hogy létrehozott egy különleges bíróságot (Raad van Beroerten), amelynek joga volt mindenkit elítélni, aki a király ellen lázadt - még a főnemesség sem élvezett kivételt. Alba magát Fülöp személyes küldöttének tartotta, és intézkedéseiben sokszor a törvényes helytartót, Pármai Margitot is megkerülte. Margit segítségével csapdába csalta a királlyal szemben álló nemeseket, köztük Egmont grófját és Horne grófját, akiket egy évvel később Brüsszel főterén, a Grand-Place-on lefejeztetett. Egmont és Horne királyhű, katolikus nemes urak voltak, és haláluk egyetlen oka az volt, hogy Alba hercege szerint áruló módon megtűrték a protestánsokat. Haláluk az egész Németalföldön felkorbácsolta az indulatokat, s egységbe kovácsolta a különböző irányzatokat, annak ellenére, hogy a következő hónapokban több ezren estek áldozatul a rendteremtésnek. A felkelés élére Orániai Vilmos állt.
thumb|left|200px|I. Orániai Vilmos herceg
Orániai Vilmos Orániai Vilmos az északi Holland, Zeeland és Utrecht tartományok, valamint az Antwerpeni Őrgrófság kormányzója (stadhouder) és ezzel az államtanács egyik legbefolyásosabb tagja volt. Alba hercegének bevonulása után, hogy elkerülje Egmont és Horne sorsát, apósa, a szász választófejedelem birtokaira menekült, hollandiai birtokait Alba a spanyol király nevében elkobozta.