A Jazz a brit Queen rockegyüttes hetedik stúdióalbuma. 1978. november 14-én jelent meg. Producerei az együttes tagjai, valamint Roy Thomas Baker voltak. Az 1970-es évekre a Queen világszerte ismert sztárzenekarrá nőtte ki magát, állandó szereplői voltak a bulvárlapoknak, amelyek rendre az együttes, és főleg Freddie Mercury botrányairól cikkeztek. A következő albumukkal tovább akarták vinni a pár éve megkezdett folyamatot, mely szerint egyszerűsítik az együttes megszólalását a korai bonyolult zenéjükhöz képest. Ennek ellenére producernek Roy Bakert, a korábbi túlprodukált hangzásuk kialakításában nagy szerepet vállaló veterán producert kérték fel.
Baker hasznosította a más együttesekkel szerzett tapasztalatait a felvételek során, és közösen egy feszesebb tempójú, kevésbé túlhangszerelt, ugyanakkor zeneileg rendkívül sokszínű anyagot rögzítettek. A felvételek teljes egészükben külföldön zajlottak, rengeteg nézeteltéréssel és veszekedéssel, valamint rendszeres éjszakai mulatozással.
A lemezt a maga idejében meglehetősen negatívan fogadták a kritikusok, elmarasztalták a dalok minőségét, az együttes hozzáállását, amely szerint csak a haszonszerzés fontos nekik, nem a művészet – híressé vált Dave Marsh kritikája a Rolling Stone-ban, amelyben fasisztának nevezte az együttest. Az albumot és a dupla A-oldalas „Fat Bottomed Girls”/„Bicycle Race” kislemezt megbotránkoztató módon reklámozták: ötven meztelenül kerékpározó lány részvételével versenyt rendeztek, lefilmezték és lefényképezték a versenyt, a filmet videóklipként, a képeket pedig a borítóba rejtett posztermellékletként használták fel (Amerikában mindkettőt cenzúrázták). Mindazonáltal napjainkban sokkal enyhébben ítélik meg a kritikusok, sőt egyesek az együttes egyik legjobb lemezének tartják.
Háttér Az együttes az 1970-es évek közepétől egyre slágeresebb zenét játszott, és ezzel párhuzamosan egyre népszerűbb lett világszinten is. Az 1977-ben megjelent News of the World album, és az arról megjelenő „We Are the Champions”/„We Will Rock You” kislemez nemzetközi siker volt, még Amerikában is sikerült feltörniük. A lemez szándékosan spontánabb, rockorientáltabb volt az elődeinél, mert az együttes véleménye szerint egy egyszerűbb albumot könnyebben megért a közönség, és ezáltal sikeresebb lehet. Ezúttal teljesen önállóan, producer nélkül dolgoztak, illetve a régóta ismert egykori hangmérnök, Mike Stone volt a társproducerük. További változás volt a környezetükben, hogy közös megegyezéssel szakítottak John Reid produkciós cégével (a menedzser időhiány miatt nem tudta egyszerre a Queen és Elton John ügyeit intézni), és ettől kezdve az együttes ügyeit saját cégeik, a Queen Music Ltd., a Queen Productions Ltd. és a Queen Films Ltd. közbeiktatásával tulajdonképpen önmaguk intézték. A menedzser az együttes minden ezután befolyó jogdíjából öt százalékos részesedést kapott.
Ezekre az időkre a hírnevükkel párhuzamosan az együttest körülvevő botrányok is megsokasodtak. Míg Brian May gitáros és John Deacon basszusgitáros visszafogott családi életet éltek, addig Roger Taylor dobos és Freddie Mercury énekes az éjszakai élet ismert alakjai, a bulvársajtó állandó szereplői voltak. Mercury különösen kitűnt ebben, ekkorra már elég gazdag volt ahhoz, hogy bármit megtegyen, amihez kedve volt, és meggondolatlan szavait gyakran idézték az újságok. Ekkoriban szakított egykori barátnőjével, Mary Austinnal, és kialakult körülötte egy meleg barátokból álló társaság, akikkel gyakran éjszakákon át mulatozott. 1977-ben Tony Stewart újságíró riportot készített vele, és az NME hasábjain egy gúnyos cikket jelentetett meg, amelyben kigúnyolta az énekes balettimádatát és hozzáállását a szórakoztatóiparhoz. Stewart később azt nyilatkozta, hogy Mercury nagyon lekezelő volt vele az interjú során, és hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ettől kezdve Mercury és az együttes tagjai nagyon elutasítóak lettek az újságírókkal szemben, és legendásan bizalmatlanná vált a kapcsolatuk a médiával, de a sajtó sem kedvelte az együttest.
Felvételek A lemez felvételei 1978 júliusában kezdődtek. Szívesen dolgoztak volna újra együtt Mike Stone-nal, mert a hosszú évek közös munkái után már az együttes ötödik tagjának tekintették, de ő magánügyei miatt nem tudott időt szakítani a közös munkára. Ekkor döntöttek úgy, hogy újra egykori producerüket, az együttes hangzásának kialakításában nagyban szerepet vállaló Roy Thomas Bakert kérik fel producernek. Baker volt a producere a The Cars nevű new wave együttes debütáló albumának, amely jelentős kereskedelmi és kritikai siker lett, ezért May elmondása szerint hatalmas önbizalommal tért vissza, mintha csak azt mondaná: „két hét alatt összeraktam a lemezt, és mekkora siker lett!” Az együttes a News of the World spontánabb hangzását akarta továbbvinni anélkül, hogy egyértelmű folytatást készített volna. A The Cars albumán Baker a korábbi stílusával ellentétben az erőteljes ének mellé minimalista hangszeres játékot rendelt – ezt a technikát akarták hasznosítani a Jazzen is.
Az 1978-ban bevezetett új adózási törvények úgy hozták, hogy az adózók az adó nagy részétől mentesülhettek, ha csak az év egy kisebb hányadában tartózkodnak Angliában. Ezt sok más zenekarral együtt a Queen is kezdettől fogva kihasználta, ezért innentől kezdve albumaikat nagyrészt, vagy teljes egészében külföldön vették fel. Első alkalommal dolgoztak külföldi stúdióban, és azt gondolták, hogy ezúttal kevesebb lesz a konfliktus a stúdióban, mint az eddigi albumaiknál. „De ugyanúgy veszekedtünk, mint azelőtt mindig” – mondta May, – „csak a kiváltó okok voltak mások”. 1991-ben a gitáros ezt mondta erről az időszakról egy interjúban: „Egy ideig utáltuk egymást. Néhányszor otthagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam.” A legtöbb probléma forrása a szerzőség kérdése volt, minden szerző a maga dalait akarta látni a lemezen és a kislemezeken, illetve a saját maga által jónak vélt megoldásokat erőltette a felvételek során. Ahogy Mercury megjegyezte, olyanok voltak a stúdióban, mint „négy harcoló kakas”. „Abban az időszakban teljesen elmerültünk a saját dolgainkban, és utáltuk azt, amit a másik csinál” – mondta May. – „Hogy őszinte legyek, akkoriban semmit sem toleráltunk, ami túlesett a látókörünkön.”
A felvételeket a svájci Montreux városában, a Mountain Studiosban kezdték el. Ekkor dolgoztak először ezen a helyen, és nagyon megtetszett nekik a környék nyugalma, ezért később meg is vették a stúdiót, és több lemezüket itt vették fel. Furcsa módon a stúdióban a vezérlőszoba más emeleten volt a felvevőteremhez képest (a legtöbb stúdióban egy plexiüveg választja el azt a két termet), és a producer csak a hangszórókon tudott kommunikálni az együttessel. Mercurynak nem tetszett ez a megoldás, mert megszokta, hogy látja a producer arckifejezését is, ezzel árnyalva, hogy mi a véleménye az éppen felvett részekről, ezért zárt rendszerű kamerarendszert telepíttettek a termekbe, hogy láthassák egymást. A felvételek szüneteiben sok időt töltöttek az éves Montreux Jazz fesztiválon, ami végül a lemez címét is ihlette. A felvételek egy pontjánál áttelepültek a franciaországi Nizza városa mellett található Super Bear stúdióba.
Szokás szerint a dalok egy részét már hozták a stúdióba, a másik részét a felvételek során írták meg, különböző forrásokból merítve inspirációt. Mercury például a nizzai hotelszoba ablakán kitekintve megpillantotta az éppen arra haladó Tour de France versenyt, és ez adta az ötletet a „Bicycle Race” című dalhoz. May a „Fat Bottomed Girls” című dalt Mercuryra gondolva írta: „ez van, ha van egy nagyszerű énekesed, aki szereti a nagy hátsójú lányokat és fiúkat”. Egy alkalommal, amikor Montreux-ben vihar volt, May hirtelen ötlettől vezérelve kirakott a szabadba egy felvevő készüléket, és rögzítette vele a mennydörgés hangját, amelyet később a „Dead on Time” című dal végére vágott. Az album borítóján, a közreműködők között meg is említették: thunderbolt courtesy of God (azaz „mennydörgés Isten jóvoltából”). Baker 1982-ben, amikor visszaemlékezett erre az időszakra, azt mondta: „az egész sokkal kevésbé a dalokról szólt, inkább a helyi éjszakai életről. Minden áldott este lementünk abba a sarki klubba, ahol a legcsodálatosabb sztripperek voltak, befejeztük a felvételt tizenegy órakor, megnéztük a táncosnőt, majd újra visszamentünk a felvételekhez.”
Zenei stílus A Jazz az együttes egyik zeneileg sokszínű albuma, ahol több elemző szerint a négy különböző stílusú dalszerző már-már elrontja az összhatást. Az együttes két fő dalszerzője ekkor még mindig Mercury és May volt, előbbi öt, utóbbi négy dalt írt a lemezre, mögöttük elmaradva Taylor és Deacon két-két dallal képviseltették magukat (a kritikusok általában az utóbbi kettő dalait marasztalták el legjobban). A lemez hangzása némileg hasonlít Baker korábbi munkájára a The Cars együttessel: hideg és letisztult, nagy formátumú kórussal és összezsúfolt hangszereléssel. A dalok nagy része megszokott módon elektromos gitár és zongora kettősére alapul: May kivétel nélkül mindenhol a saját készítésű Red Special gitárján játszott, Mercury pedig – a tizenhárom dalból hatban – egy Steinway hangversenyzongorán zongorázott.
A bevezető „Mustapha” Mercury szerzeménye, igen furcsa módon indítja az albumot, mert a dal javarészt értelmetlen halandzsából, összefüggéstelen arab és angol nyelvű mondatrészekből áll, nehéz hangszeres kísérettel. A „Fat Bottomed Girls” May szerzeménye, dübögő lábdobja, nyers gitárriffje, és részben a capella előadott éneke egyfajta country utánérzést kölcsönöz neki. A furcsának tartott, erősen szexuális tartalmú szövegét May azokra a lányokra gondolva írta, akik „a színpad mögött tartják az emberben a lelket. A gruppik és hasonlók.” A „Jealousy” csendes zongoraballada Mercurytól, amely egy féltékenységtől megtört emberről mesél, aki próbálja túlélni a megpróbáltatásait. A dalban May egy „öreg és olcsó” Hairfred akusztikus gitáron játszott; leszedte az eredeti húrlábat, és keményfa húrlábbal helyettesítette, majd a fém érintők anyagából kis darabkákat rögzített a húrok és a húrláb közé, amitől a gitár a szitáréhoz hasonló hangot adott. A „Bicycle Race” Mercury dala, első pillantásra egyszerűnek tűnő, de valójában igen bonyolult hangszerelésű és akkordmenetű dal. A közepén elhangzik egy instrumentális közjáték, ahol több különböző hangmagasságú és hangzású biciklicsengő szólal meg. Szövege több popkulturális utalást tartalmaz, például a Watergate-botrányra, vagy a Cápa és a Star Wars című filmekre. Jim DeRogatis szerint a biciklizés metafora a szexre. Az „If You Can’t Beat Them” Deacon vidám hangulatú pop-rock dala, amely egy összeesküvésről mesél egy régi mondáson keresztül: „ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk”. A „Let Me Entertain You” Mercury gyors hard rock szerzeménye, melyben arról a vágyáról énekel, hogy bármilyen eszközzel a közönséget akarja szórakoztatni.