A The Works a brit Queen rockegyüttes tizenegyedik stúdióalbuma. 1984. február 27-én jelent meg, a producerei az együttes tagjai és Reinhold Mack voltak. Az együttest kiábrándította az 1982-es Hot Space albumuk sikertelensége, ezért úgy döntöttek, hogy az azon hallható funk és diszkó kísérletezést elhagyva egy kemény, klasszikus rock albumot készítenek. Az album egy részét Los Angelesben, a másikat Münchenben vették fel, mert akkoriban az adóterhek miatt kevesebbet dolgoztak Angliában. A közös munka még a szokásosnál is nehezebben ment, eleve feszültek voltak a teljesítménykényszer miatt, és rengeteget veszekedtek a dalszerzésen, valamint a hangzáson.
A dalaik hangszerelése leegyszerűsödött, még slágeresebb lett, és egyre többet támaszkodtak a modern szintetizátorok képességére, első alkalommal pedig külsős zenészt is alkalmaztak, Fred Mandel zongoristát. Ezzel párhuzamosan a dalszövegeik jelentősen komolyra sikeredtek: nem egy dal emberi és társadalmi problémákat boncolgat, mint a hidegháború, az öngyilkosság, vagy a harmadik világbeli éhezés.
Négy sikeres kislemez jelent meg róla: az együttes utolsó nemzetközi slágere, a „Radio Ga Ga”, a botrányos videóklipjéről elhíresült „I Want to Break Free”, az „It’s a Hard Life”, és a „Hammer to Fall”. Mindegyik bekerült a Top 20-ba Angliában. A lemezt vegyesen fogadták a kritikusok, de a legtöbben üdvözölték a dalok komoly mondanivalóját, és a visszatérést a klasszikus rockhoz. Ennek ellenére Amerikában nem lett sikeresebb, mint a Hot Space, ezért az 1984-es, és az azt követő koncertturnék során ott már nem léptek fel. Az együttest annyira elkeserítette a kudarc, hogy a feloszlásukat fontolgatták.
Háttér Az 1982-es Hot Space albumuk – bár jó kritikák fogadták – kereskedelmileg kudarcnak minősült, Angliában is rosszabbul teljesített, mint az azt megelőző albumaik, Amerikában pedig egyenesen bukásnak számított, csak a 23. helyet érte el az albumlistán. Az együttes rajongóit váratlanul érte az album új stílusa, a funk és diszkó előtérbe kerülése a klasszikus rock helyett, és sokan elfordultak tőlük.
Részben a sikertelenség miatt, részben azért, mert már több mint tíz éve folyamatosan együtt voltak, 1983 elején úgy döntöttek, hogy rövid szünetet tartanak a közös munkában. Ez idő alatt mindenki a saját dolgaival foglalkozott, rengeteg szabadidőt kaptak, egyes tagok pedig a szólóterveiken dolgozhattak. Mercury Giorgio Moroder producerrel a Metropolis című német filmklasszikus újrafeldolgozásához készített két betétdalt. May jó ismerőseivel, Eddie Van Halen gitárossal, Phil Chen basszusgitárossal, Fred Mandel billentyűssel és Alan Gratzer dobossal egy blues-rock EP-t adtak ki közösen, ez volt a minimális figyelmet keltő Star Fleet Project.
1982 végére lejártak az együttes lemezszerződései. Megújították a szerződésüket az EMI-vel, de mert nem voltak elégedettek a Hot Space amerikai kiadásának kezelésével, elhagyták az Elektra kiadót (1 millió dollár vigaszdíjat fizettek), és a Capitolhoz szerződtek. Még 1983-ban Mercury több látogatást tett Michael Jacksonnál, és jó barátság alakult ki közöttük. Három közös dalt kezdtek el írni együtt, de a különböző időbeosztásaik miatt ezeket nem tudták befejezni. A „There Must Be More to Life Than This” végül Mercury 1985-ös szólóalbumára került, a „State of Shock” pedig a Jackson 5 1984-es visszatérő albumára, a Victory-ra. Utóbbi dalhoz Jackson új duett partnert talált, Mick Jaggert.
Felvételek Deacon és Mercury 1983 júliusának közepén találkozott Tony Richardson rendezővel Montrealban, és megegyeztek, hogy az együttes megírja a zenéjét a rendező készülő The Hotel New Hampshire című filmjéhez. Így 1983 augusztusában az együttes és Reinhold Mack producer a Los Angeles-i Record Plant Studiosba vonultak, és a stúdióba vittek egy-egy példányt a film alapjául szolgáló könyvből, abból próbálva ihletet meríteni. Ez volt az első alkalom, hogy egy amerikai stúdióban dolgoztak. Azt remélték, hogy Los Angeles atmoszférája frissítő erővel hat rájuk, amelynek segítségével talán újra visszaszerezhetik az Amerikában addigra jócskán megkopott népszerűségüket. Nyolc hétig dolgoztak ott, és ahogy készült az anyag, egyre úgy tűnt, nem sikerül olyan zenét írniuk, ami szerintük illene a filmhez, ezért komolyan fontolgatták, hogy két külön lemezt csinálnak: egy filmzeneit, és egy hagyományosat. Amikor Richardson meghallgatta az elkészült terveket, bár tetszett neki, mégis inkább úgy döntött, hogy olcsóbb megoldásként klasszikus zenét használ a filmhez. Az eset arra mégis jó volt, hogy az egymástól eltávolodott tagokat újra egy stúdióba hozza össze, ahol eldöntötték, hogy elkezdenek dolgozni egy új albumon. Mercury nem hagyta kárba veszni a „Keep Passing the Open Windows”-t, és félretette az albumhoz. Az együttes tagjai hosszú időre berendezkedtek Los Angeles-ben, házat vettek, ahol könnyebben találkozhattak a szeretteikkel. Ezek után kézenfekvő volt, hogy ugyanott, a Record Plantben vegyék fel a következő albumukat.
Mercuryt kivéve a tagok családostul éltek Los Angelesben, így valamelyest visszafogottabb életet éltek, és 1983 szeptemberében a Mercury harminchetedik születésnapját ünneplő parti is szerényebb volt. Mercury aktív éjszakai életet élt Los Angelesben is, gyakran látogatta a melegbárokat, és ez gyakran befolyásolta az üléseket. Nyolc hét után áttelepültek a müncheni Musicland Studiosba. Bár az egymástól távol töltött tizennyolc hónap sokat segített, amikor újra együtt voltak a stúdióban, a feszültség ismét óriásira nőtt. A stúdiómunka azelőtt is mindig rengeteg konfliktussal járt, sokat vitatkoztak a dalok minőségén, a szerzőségen és a zenei megoldásokon, az 1980-as The Game albumtól kezdve azonban még tovább nőtt a feszültség. „A Jazz, a The Game és a The Works felvételei során utáltuk egymást” – mondta May. „Néhány alkalommal elhagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam. Mindannyian így éreztünk.” Egy alkalommal például, amikor az együttes bement a stúdióba, Deacon basszusgitárján egy cetlit találtak, amelyre ez volt írva: „elmentem Balira”. Taylor így emlékezett vissza később: „Azokban a müncheni napokban minden a vodka ködébe veszett... Teljesen összezavarodtak az ember érzései; és próbáltam a stúdión kívüli életemet rendbe tenni." Mack általában jól kezelte a konfliktushelyzeteket, de később viccesen meg is jegyezte: „Volt egy sztriptízbár a stúdió utcájában. John Deaconnal gyakran mentünk oda, ha egy kis békére és csendre vágytunk.” Peter Hince, az együttes roadja szerint a legtöbbször Mercury vette a kezébe a vezetést, rákényszerítve az akaratát a többiekre.
A „Radio Ga Ga” és „Machnies” dalokat Taylor szintetizátoros kísérletezése ihlette, és később úgy nyilatkozott, hogy ezek a dalok úgy készültek, hogy pár napra bezárkózott egy szintetizátorral egy szobába. A „Radio Ga Ga” eredetileg „Radio Ca Ca” címen futott, és Taylor eredeti demója nagyon különbözött a végső változattól. Amikor elment síszabadságra, megengedte Mercurynak, hogy a saját belátása szerint fejlessze a dalt. Mivel a „ca ca” kifejezés több nyelven ürüléket jelent, vagy arra asszociál (így magyarul is), attól féltek, hogy a rádióadók esetleg nem fogják játszani emiatt, ezért megváltoztatták a címét. Mercury így nyilatkozott később Taylor alkotói folyamatáról: „minden alkalommal, amikor a Queen kijön egy albummal, felveszünk egy tucatnyi dalt, és azok közül kiválasztjuk a legjobbakat. Ha én írok öt dalt, azok közül mind jobb, mint Roger egy dala. Akkor azt mondjuk, hogy nem kell az az egy dala. Roger megír három vagy négy dalt, és amennyire én meg tudom ítélni, egyik sem elég jó.” Ezek után Mercury biztatta, és segítette Taylort, hogy egy igazán nagy slágert írjon, ez lett a „Radio Ga Ga”.
Bár azelőtt sosem alkalmaztak külsős zenészt a felvételeken, ezúttal a Hot Space turné során megismert kanadai Fred Mandel zongorázott a dalok többségében. Deacon a maga szerezte „I Want to Break Free”-be hagyományos gitárszóló helyett szintetizátorszólót akart, ami kisebb nézeteltérést okozott az együttesen belül, érzékenyen érintette Mayt, az együttes gitárosát, ezért Mandel akkor készítette el a szólót, amikor az együttes ebédelt. A lemez utolsó dala, az „Is This the World We Created..?” a legutolsó pillanatban készült el. „Végignéztük az összes számot a lemezen, és úgy gondoltuk, még hiányzik róla egy igazi ballada” – mondta Mercury. „Brian kézbe vett egy akusztikus gitárt, leültem mellé, és együtt összeraktuk.” Azelőtt képtelenségnek tartották, hogy a csapat két bármely tagjai közösen meg tud írni egy dalt, mert a dolog veszekedésbe fulladt volna. Mercury és May viszont két nap alatt megírták a dalt, előrevetítve a későbbi időket, amikor már egyre többet dolgoztak együtt a dalokon.
Kompozíció
A Hot Space sikertelen diszkó és funk próbálkozási után az együttes ezen az albumon visszatért a klasszikus rock hangzáshoz. Ahogy Tayor mondta: „az »Another One Bites the Dust« vitt rá minket az új irányra, de túl messzire mentünk el. Az együttesen belül most mindenki egyetért ebben [az új irányvonalban].” A hangszerelés általánosságban leegyszerűsödött, csökkent a zongora és a gitár szerepe, előtérbe kerültek a szintetizátorok, amelyekkel egyszerűbb volt komplett hangszereléseket, dobháttereket megalkotni. A zenéjük meglehetősen slágeres lett, jobban, mint azelőtt addig bármelyik albumon (a lemez kilenc dalából hét kislemez A vagy B oldalára került). Az együttes mind a négy tagja önálló dalszerző volt. Rendszerint magukban dolgozták ki az ötleteiket, majd egy bizonyos fázisban többiek elé terjesztették, akik változtatásokat javasoltak. Mivel mindannyiuknak sokat jelentett a szerzőség kérdése, megegyeztek abban, hogy azt jelölik a dal szerzőjének, aki a szövegét írta.
A lemez első dala a „Radio Ga Ga”. Alapvetően Taylor szerzeménye, de Mercury is rengeteget hozzátett a végeredményhez, sokat dolgozott rajta, hogy slágeresebb legyen, nagy siker lehessen. Az alapját szintetizátorok adják, ugyanakkor May gitárjátéka is jelen van benne. A szövege a rádió fénykoráról szól; Taylort részben gyermekkori emlékei ihlették, amikor éjszaka titokban a Radio Luxemburgot hallgatta, részben pedig a korabeli videóklipek: :„Azután írtam a »Radio Ga Ga«-t, hogy egy csomó MTV klipet néztem végig Amerikában, és úgy találtam, hogy sokkal több figyelem irányul egy zenekar vizuális imázsára, mint a zenéjére.” A „You gave them all those old time stars/Through wars of worlds – invaded by mars” sora utalása Orson Welles 1938-as rádiós hoaxára, amikor olyan életszerűen adták elő a H. G. Wells Világok harca című könyvéből készült rádiójátékot, hogy a hallgatók azt hitték, hogy valós híreket kapnak, és pánikba estek. May „Tear It Up”-ja az együttes múltját idéző energikus, gitárközpontú rockdal. Akkoriban, mikor az együttes hangzását annyira meghatározták a szintetizátorok, May örömmel alkotott ilyen dalokat, mint mondta: „olyan vagyok, mint egy gyerek gitárral, imádom a vastag, zajos hangját.” Az „It’s a Hard Life” erőteljes zongoraballada, a bevezetőjében Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operájának Vesti La Giubba áriáját idézik fel. A megírása során Mercury a nyilatkozatai szerint szorosan együtt dolgozott Mayjel, utóbbi elmondása szerint csak abban segített, hogy Mercury minél több ötletet ki tudjon hozni magából. A rockabilly-szerű „Man on the Prowl” ugyancsak Mercury szerzeménye, amelyben Mandel zongorázott (mert Mercury szerint jobb zongorista volt nála), May pedig Fender Telecasteren gitározott.