Az Innuendo a brit Queen rockegyüttes tizennegyedik stúdióalbuma. 1991. február 4-én jelent meg, producerei David Richards és az együttes tagjai voltak. Ez volt az utolsó olyan lemezük, amelynek elkészítésében részt vett az akkor már nagybeteg, AIDS-ben haldokló Freddie Mercury énekes. Ahogy az előző albumuknál, úgy itt sem jelölték külön, ki melyik dalt szerezte, ami elmondásuk szerint nagyban csökkentette a feszültséget a tagok közt, és arra vezette őket, hogy a szokásosnál nagyobb együttműködésben írják a dalokat. Alapvetővé vált a szintetizátor használata a legtöbb dalban, néhol csak kisebb ismétlődő részeket, máshol egész hangszereléseket komponáltak a segítségével. Ettől függetlenül az együttes szerette úgy láttatni az albumot, hogy az kidolgozottságában a Queen 1970-es évekbeli stílusát idézi fel.
Az album hangulatára erősen rányomja a bélyegét Mercury egészségi állapota: némely dal kifejezetten komor hangulatú, már-már reménytelenséget sugall. Az előző albumaikhoz hasonlóan Mercury igen sokat dolgozott a dalok elkészítésén, és bár társai már az album felvételei előtt (más információk szerint közben) értesültek a betegségéről, tudatosan el akarták kerülni, hogy egy olyan zenei anyagot készítsenek, amely közvetlenül utal helyzetére. Az album egyes árnyalatai azonban finoman emlékeztetnek Mercury állapotára, bizonyos dalszövegek pedig a halála után kaptak különleges jelentőséget, úgy mint a „The Show Must Go On” vagy a „These Are the Days of Our Lives”.
A megjelenésekor vegyes kritikákat kapott, a legtöbb magazin közepesre értékelte. A Rolling Stone szerint „úgy hangzanak, mintha eldöntötték volna, hogy meg sem próbálnak keménynek lenni, hisz annyi keménységben volt már részük életük során”, míg a The Times írója „grandiózusan közhelyesnek” nevezte. Ráadásul a sajtó inkább foglalkozott Mercury betegségével, mint a lemezzel. A kritikák ellenére sikeres volt a rajongók körében, és kislemezslágerek sora jelent meg róla, mint az „Innuendo”, a „Headlong”, vagy a „The Show Must Go On”. Az énekes alig több mint fél évvel a lemez megjelenése után elhunyt.
Háttér Az 1989 májusában megjelenő The Miracle nemzetközi siker lett, jól fogyott, és sikeres kislemezek jelentek meg róla – kivétel volt ez alól Amerika, ahol az együttes kiadványai már évek óta nem keltettek feltűnést. Különösen az 1986-os Magic Tour hatalmas pénzügyi és közönségsikerét látva volt furcsa, hogy ezt a lemezt nem követte koncertturné. Mercury azzal indokolta ezt, hogy negyvenévesen már nem tudna teljes bedobással végigvinni egy kimerítő turnét: „nem hiszem, hogy egy negyvenéves embernek ott kéne rohangálnia a színpadon”. Valójában az AIDS betegség miatt romló egészségi állapota jelentett akadályt. A betegségét egészen a halála napjáig tagadta a közvélemény előtt, mert nem akarta, hogy a lemezeiket együttérzésből vásárolják. Az énekes az 1980-as években a kicsapongó életmódjával lett a bulvárlapok gyakori témája. Nyilvánosan sosem ismerte el a homoszexualitását, a bulvársajtóban mégis rengeteget cikkeztek ezzel kapcsolatban, gyakran kapcsolatot sejtetve a felelőtlen szexuális hozzáállás és az AIDS betegség terjedése között. 1987-ben megismerte Jim Huttont, akivel haláláig monogám kapcsolatban élt. Már 1986-ban, egy japán utazásáról visszatérve vérvizsgálatot végeztetett – amit később fel is fújtak az újságok –, de bizonyossá csak 1987-ben vált, hogy AIDS-es. 1987 áprilisában tudatta ezt Huttonnal, rajta kívül csak Jim Beach menedzsernek, és legközelebbi barátjának és egykori élettársának, Mary Austinnak árulta el.
A betegség hamar szemmel láthatóan megváltoztatta a megjelenését is, már 1987-ben megjelentek a Kaposi-szarkóma jelei az arcán, ami gyakori magyarázkodásra kényszerítette. Hutton tanácsára borostát növesztett, hogy eltakarja a sebhelyeket. Hirtelen visszavonult a társasági élettől, nem voltak többé átmulatott éjszakák – Mercury maga ezt a megkomolyodásával indokolta, de az újságok állandóan célozgattak arra, hogy beteg, és nem egyszer az együttes többi tagját is erről faggatták az interjúk során. Eltérő állítások vannak arról, hogy ők mikor tudták meg az igazat: Jim Hutton szerint még az Innuendo felvételei alatt, Laura Jackson életrajzíró szerint viszont 1991 januárjában, más információk szerint még 1988-ban. De nem csak Mercury küzdött problémákkal. Deaconnak ekkoriban megromlott a kapcsolata a feleségével, és a válás szélére kerültek, May pedig 1986 óta súlyos depresszióval küszködött, amit még súlyosbított az apja halála, és hogy 1988-ban elvált három gyermekének édesanyjától, amiről ugyancsak rendszeresen cikkeztek a bulvármagazinok.
Felvételek Az együttes 1989 januárjában végzett a The Miracle felvételeivel. Mercury hazatért Londonba pihenni, majd márciusban elutazott a montreux-i Mountain Studiosba, hogy egy-két ötletét rögzítse. Ekkoriban már eltökélt szándéka volt, hogy a hátralévő idejét kedvenc időtöltésével, a zenéléssel tölti. Megkedvelte a várost is, megviselt állapotában egyre többre tudta értékelni a tóparti város nyugodt hangulatát, szemben a mozgalmas nagyvároséval. Ugyanott, a Mountainban tartottak nem sokkal később egy csapattalálkozót, ahol Mercury arra kérte a többieket, hogy folytassák a felvételeket, ebbe bele is egyeztek. A The Miracle nagyjából ekkoriban került a boltokba. Mindannyian úgy érkeztek a stúdióba, hogy semmi elképzelésük nem volt az esetleges dalokról: „Körülbelül kilenc hónappal ezelőtt kezdtünk az albumon dolgozni. Elmentünk Svájcba, ahol saját kis stúdiónk van, és ott dolgoztunk egy pár hétig Dave Richards társproducerrel, csak hogy lássuk, mi lesz belőle. Általában így csináljuk. Gyakran úgy tapasztaljuk, jó úgy együtt játszani, hogy az elején nincs semmilyen határozott elképzelésünk. Ritkán van sok kész anyagunk, amikor a stúdióba megyünk – vannak ötleteink, de addig nem kezdenek el alakulni, amíg el nem kezdünk dolgozni rajtuk. Két-három napon át rendszerint csak játszunk, megtaláljuk a hangokat, újra összeszokunk. Csak felveszünk mindent, amit játszunk, és többnyire mindig találunk apró dolgokat a felvételen, amik nagyon jók.”
A stúdiómunka lazára sikeredett, figyelembe kellett venniük Mercury állapotát: „lementünk a stúdióba, dolgoztunk úgy három hétig, aztán két hétig lazítottunk” – mondta később Taylor. Mercury élvezte a felvételt és zenélni akart, ameddig csak képes volt rá. Egyfelől képes volt teljesen túlhajszolni magát, éjszakákig dolgozni, másfelől tett erőfeszítéseket arra is, hogy meghosszabbítsa az életét: igyekezett betartani az orvosi utasításokat, és leszokott a cigarettáról is, még a stúdióban is kérte a füstmentességet – a nyilvánosságnak szánt változat szerint May kívánságára, részben a tüdőrákban elhunyt apja miatt. Mivel már nem jelölték külön a dalok szerzőségét, elmaradtak a nagy viták a jogdíjak körül, amelyek annyira megkeserítették a stúdiómunkát azelőtt. Ugyan a dalok nagy része így is egy-egy tag ötletéből eredt, de már szabadabban dolgoztak egymás kezdeményein, és nem egy dalt közös ülések során raktak össze. A címadó „Innuendo” című dal jó példája volt ennek: Richards elmondása szerint May, Taylor és Deacon a stúdióban „egy improvizatív számot játszottak, a felszerelést úgy állították föl, mintha koncerten lennének, szép ritmusokat, groove-okat és akkordokat hoztak”. A keverőszobába érkező Mercury meghallotta ezt, és elragadottságában azonnal besietett, és bekapcsolódott az örömzenélésbe.
Az „Innuendo” közepén elhangzó spanyolgitár szólót Steve Howe, a Yes együttes gitárosa játszotta el. Howe a múltban együtt dolgozott Richardsszal, és amikor megtudta, hogy a Queen Montreux-ban van, felkereste őket a stúdióban. May akkor meghívta, hogy játssza el a szólót, egy kis egyensúlyt adva az egyébként túl sötéten alakuló számnak. Howe először szabadkozott, mondván, hagyják úgy a dalt, ahogy van, úgy a legjobb. May viszont ragaszkodott hozzá: „azt akarom, hogy tényleg nagyon gyorsan játssz, és hogy jó sokat tépd a gitárt”. Howe később így emlékezett a felvételre: „nekiláttam pengetni, tettünk néhány próbát, változtattunk rajta egy kicsit, helyre tettünk néhány dolgot, aztán elmentünk megvacsorázni. Utána visszamentünk a stúdióba, és a srácok azt mondták, hogy nekik ez nagyon-nagyon tetszik, erre én azt mondtam, hogy akkor rendben, maradjon így. Nagyon boldogan távoztam.” Howe nagyszerű érzésként emlegette, hogy a Queen-rajongók később felismerték a dallal kapcsolatban. A közreműködését a borítón úgy jelölték, mint „kóbor lantos spanyolgitár játékát”.
Még 1989-ben több dolog is megszakította az amúgy is laza felvételeket. Taylor először producerként dolgozott, majd a The Cross nevű együttesével új albumot vett fel, és rövid turnéra indult Európában. May zenét írt egy alternatív színtársulat Macbeth előadásához, és jótékonysági felvételeken működött közre, többek közt – Taylor társaságában – a Rock Aid Armenia megmozdulás tagjaként, amely az 1988. decemberi örményországi földrengés áldozatai számára gyűjtött pénzt. Mercury visszarepült Londonba, és csendes körülmények között megtartotta a születésnapját – közben még pár bizalmas ismerőst és alkalmazottat beavatott a titkába. Deacon az egész felvételi idő jelentős részében a családja mellett volt, a házasságát megmentendő. Emiatt viszonylag kevés a közreműködése a lemezen. 1990 februárjában a Queen BRIT életműdíjat kapott a zeneiparban való kimagasló teljesítményéért. A díjátadó február 28-án volt, a televízió is közvetítette, az együttes tagjai pedig személyesen vették át a díjat. Mercury hosszú ideje nem jelent már meg a nyilvánosság előtt, ezért kisebb döbbenetet okozott, mennyire meg van öregedve és le van fogyva. Az átadó után tartott ünnepségről titokban akart távozni, de a paparazzók lefényképezték, és újra az ő képével lettek tele a bulvárlapok, találgatva, miért néz ki ilyen betegnek.
1990 júliusa körül a londoni Metropolis Studiosban gyűltek újra össze. Abban a tekintetben kényelmetlennek találták a Mountaint, hogy a producer szobája és a hangfelvevő terem külön emeleten volt, míg a Metropolisban csak plexiablak választotta el a zenekart a producertől, mikrofonokkal tudtak kommunikálni, és láthatták Richards arckifejezését, amelyből egy pillantás alatt le tudták szűrni, jó irányba haladnak-e. Deacon ezúttal is távol maradt, Taylor apja pedig ekkortájt hunyt el, így ebben a helyzetben szokatlanul több feladat hárult Mayre. A gitáros épp a feladatok súlya alatt jutott túl a depresszióján: „Az ember végül túljut rajta. Most már tudom ki vagyok. Újra termékeny szerző lettem. A többieknek rengeteg dolguk akadt az elmúlt évben, így most én mondtam azt, »hogy oké, én tartom a frontot, ti meg foglalkozzatok a saját dolgaitokkal«.” A gitáros az Innuendo felvételeinek szünetében részben a saját szólókarrierjét is építette, több szólódalt is felvett. Ezek közül több végül Queen-dal lett; Mercury meghallotta őket, lelkesedésében elkezdett dolgozni rajtuk, May pedig előbbre tartotta az együttest a szólókarrierjénél. Ilyen dalok a „Headlong”, az „I Can’t Live With You” és a „The Hitman”. Az EMI már 1990 novemberében érdeklődött az új album után, de az együttes nem akart sietni, úgy érezték, hogy lassan, de biztosan valami különlegeset tudnak alkotni a stúdióban. A kiadó nem örült ennek, mert így lekésték a lemezkiadás szempontjából nagyon fontos karácsonyi időszakot. 1991 januárjában visszatértek a stúdióba, hogy B oldalas dalokat vegyenek fel, de több ezek közül olyan jól sikerült, hogy végül rákerült az albumra.
Zenei stílus