A széncinege, sokszor becézően széncinke (Parus major) a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj.
Élőhelye kiterjed Európa nagy részére, Közép- és Észak-Ázsiára, valamint Észak-Afrika egyes részeire, ahol általában véve bármilyen összetételű erdőségben képes megtelepedni. A legtöbb széncinege nem vonuló madár. Kizárólag a nagyon hideg, kemény telek elől vonulnak el. 2005-ben több alfajjal egy csoportba sorolták. A DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy ezen alfajok eltérnek a széncinegéktől, ezért napjainkban két alcsoportra osztják őket, a jávai széncinege (Parus cinereus) a Cinereus csoportba tartozik, amely Dél-Ázsiában él és a japán széncinege (Parus minor), amelynek élőhelye az orosz Távol-Kelet és Japán a minor alcsoportba tartozik. A széncinege továbbra is a Parus nemzetség legelterjedtebb tagja.
A széncinege könnyedén azonosítható madárfaj, fekete fejjel és nyaki résszel, feltűnő fehér orcával, míg testének felső része olívazöld színű és testének alsó részei sárga színűek, némi eltéréssel a különböző alfajok esetében. Nyaranta főleg rovarokkal táplálkozik, ám telente táplálékának palettáját igencsak kibővíti, többek közt olajos magvakkal, vagy telelő denevérek elfogyasztásával. Akárcsak az összes többi cinegeféle, a széncinege is fák odvaiban fészkel. A tojó mintegy tizenkét tojást tojik és egyedül kotlik rajtuk, bár a fiókákat mindkét szülő táplálja. A széncinegék az évek nagy többségében két fészekaljat nevelnek fel. Fészkeiket harkályok, mókusok, menyétek támadják meg, míg élősködői közt szerepelnek a bolhák. A felnőtt példányokra gyakran vadásznak karvalyok.
A széncinege jól alkalmazkodott az ember által megváltoztatott körülményekhez és gyakran lehet látni parkokban, kertekben. A széncinege az ornitológusok számára az egyik legfontosabb madárfaj, amelyről számos tanulmány született már.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1984-ben a többi cinkével együtt, majd 2011-ben önállóan „az év madarává” választotta.
Rendszertan A széncinegéket eredetileg Carl von Linné 18. századi Systema Naturae című munkájában írta le a jelenlegi rendszertani elnevezése alatt. Tudományos neve a latin Parus, azaz cinege és a major, azaz nagy jelentésű szavakból tevődik össze.
A széncinegék elterjedési területe korábban a Brit-szigetektől Japánig húzódott, délkeleten egészen az indonéz szigetvilágig tartott. Harminchat alfaját négy csoportra osztották a szakemberek. A major csoportba 13 alfaj tartozott, melyek élőhelye Európában, valamint Ázsia mérsékelt égövi területein és Észak-Afrikában volt található. A minor csoport kilenc alfajának élőhelye Oroszország délkeleti részétől Japánig tartott, egészen Délkelet-Ázsia északabbi vidékeiig. A cinereus csoport élőhelye Irántól Indonéziáig húzódott Dél-Ázsiában. A három bokharensis alfajt gyakran külön alcsoportba, a turkesztáni cinegéhez (Parus bokharensis) tették. Korábban azt gondolták a szakemberek, hogy e madárfajok mintegy gyűrűt alkotva veszik körül a Tibeti-fennsíkot, ám a mitokondriális DNS elemzésével a kutatóknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy e négy csoportot különböző, egymástól elkülönülő, ám egymással rokonságban levő madárfajok alkotják. A madárfajok hibridizálódása csak azután következett be, ami után a korábban egymástól elszigetelődött populációk ismét összeértek és keveredtek egymással.
Egy 2005-ös tanulmányban szerepeI, hogy a major csoport eltér a cinereus és a minor csoporttól, valamint a turkesztáni cinege alcsoport tagjaitól, mivel mintegy másfél millió éve különvált a fejlődése e madárfajnak a cinereus és a minor csoporttól, míg a bokharensis csoport csak mintegy fél millió éve különült el. A tanulmányban megemlítik az Amur völgyében élő major és minor csoport egyedeinek hibriddé válását, mivel itt közös élőhelyen osztoztak. Viszonylag ritkán alakulnak ki hibridek, mivel van bizonyos eltérés reprodukciós téren a két csoport közt. 265px|bélyegkép|jobbra|Napfürdőző fiatal egyed A névadó széncinege a legnagyobb területen elterjedt az alfajok közül, élőhelye az Ibériai-félszigettől, egészen az Amur-folyó völgyéig tart, míg északon Skandináviát, délkeleten a Közel-Keletet is érinti. A többi alfajnak jóval kisebb elterjedési területe van, négy alfaj szigeteken, míg a többi alfaj megmaradt a jégkorszak idején használt területein belül. A széncinegék jelentős elterjedése azt mutatja, hogy a jégkorszak után e madárfaj egyedei tudták leggyorsabban visszahódítani a jégkorszak idején elhagyott területeket és emiatt van az, hogy a széncinegéknek a legnagyobb az elterjedési területük mindegyik alfaj közül.
A Parus nembe tartozott régen a legtöbb cinegeféle, de 1998-ban a morfológiai és genetikai vizsgálatok eredményei miatt külön fajokra bontották a Parus nemet. Bár jelenleg is a legtöbb cinegeféle a Parus nemben található, ám várhatóan újabb széttagolások fordulhatnak elő. A széncinegék közeli rokonságban állnak a fehérszárnyú cinegékkel és a hegyi széncinegékkel. Bár a hibridek viszonylag ritkák, ám feljegyezték, hogy kialakultak ilyen madarak a kék cinegékkel, a fenyves cinegékkel és feltételezhetően a barátcinegékkel kapcsolatban is.
Alfajai A széncinegéknek jelenleg 15 alfaja ismert: P. m. newtoni, melyet először Pražák jellemzett 1894-ben, amely szerte a Brit-szigeteken honos. P. m. major, melyet először Carl von Linné jellemzett 1758-ban, mely Európa nagy részén elterjedt, valamint Kis-Ázsia, Kazahsztán északi és keleti részén, Szibéria déli részén, Mongólia északi részén, valamint az Amur folyó völgyének középső részén. P. m. excelsus, melyet először Buvry jellemzett 1857-ben, amely alfaj Afrika északnyugati részein él. P. m. corsus, melyet először Kleinschmidt jellemzett 1903-ban, amely alfaj Portugáliában, Spanyolország déli részein, és Korzika szigetén honos. P. m. mallorcae, melyet először Von Jordans jellemzett 1913-ban, amely alfaj a Baleár-szigeteken honos. P. m. ecki, melyet először Von Jordans 1970-ben jellemzett és amely alfaj Szardínia szigetén honos. P. m. niethammeri, melyet először Von Jordans jellemzett 1970-ben, mely alfaj Krétán honos. P. m. aphrodite, melyet először Madarász Gyula jellemzett 1901-ben, amely Olaszország és Görögország déli részén, Ciprus és az Égei-tenger vidékén honos. P. m. terrasanctae, melyet először Hartert jellemzett 1910-ben. Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria területén honos. P. m. karelini, melyet először Zarudny jellemzett 1910-ben, mely Azerbajdzsán délnyugati és Irán északnyugati részén honos. P. m. blandfordi, melyet először Pražák jellemzett 1894-ben. Irán északi középső és nyugati részén él. P. m. bokharensis, melyet először Lichtenstein jellemzett 1823-ban. Ezen alfaj Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, valamint Irán északi részén, illetve Afganisztán területén található meg. A következő két alfajt korábban szintén ebbe az alfajba sorolták. P. m. turkestanicus, melyet először Zarudny & Loudon jellemzett 1905-ben, és, amely Kazahsztán keleti részétől Kína északnyugati és Mongólia nyugati részéig honos. P. m. ferghanensis, melyet először Buturlin jellemzett 1912-ben, amely megtalálható Tádzsikisztán és Kirgizisztán területén. P. m. kapustini, melyet először Leonyid Portenko jellemzett 1954-ben, és amely Kína északnyugati részétől (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület északnyugati részétől) Mongólián át Szibéria keleti részéig honos.Avibase. The world bird database.
Előfordulása bélyegkép|265px|jobbra|Egy indiai széncinege A széncinege alapvetően eurázsiai madárfaj. Gyakorlatilag egész Európa területén találkozhatunk vele, de a mediterrán Észak-Afrikában és a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél. Ázsiában Oroszországtól Japánig és Kínától Indiáig hatalmas területen él. Egyedül a különösen hideg és a sivatagos övezeteket kerüli.
A széncinege Eurázsia jelentős részén megtalálható. Élőhelye kiterjed -Izland és Skandinávia északi vidékeinek kivételével- még a Földközi-tenger szigeteire is, valamint Észak-Afrikában megtalálható Marokkó, Algéria és Tunézia területén is. A széncinegék megtalálhatóak az egész Közel-Keleten, Közép-Ázsia bizonyos részein, Irán északi részétől kezdve, Afganisztánon át, egészen Mongóliáig, akárcsak Ázsia északi részén az Urál-hegységtől keletre, valamint Kelet- és Észak-Kínában és az Amur folyó völgyében.
A széncinegék számos élőhelytípushoz alkalmazkodtak. Leggyakrabban lombhullató erdőkben fordulnak elő, valamint kevert faállományú erdőségekben és erdőszéleken. A sűrűbb erdőségekben, mint, amilyenek a fenyvesek, főleg az irtások közelében telepszik meg. Szibéria északi vidékein a tajgán is előfordul. Észak-Afrikában a tölgyerdőket részesíti előnyben, akárcsak az atlaszcédrus erdőket, valamint a pálmaültetvényeket. Élőhelyének keleti részein Szibériában, Mongóliában és Kínában kedveli a folyóparti füzeseket és a nyírfaligeteket. A Közép-Ázsiában élő egyedek kedvelik a folyó menti füzeseket és nyárfaligeteket, valamint az alacsonyabb bokros részeket, oázisokat, nagyobb magasságokban a sűrű lombhullató és fenyőerdőkben is megtelepszik, egészen a facsoportokkal tarkított, nyílt térségekig.
A széncinege általában véve nem költöző madár. A párok az év nagy részét költőterületük környékén töltik, még elterjedési területük északi részein is. A fiatal példányok különválnak szüleik territóriumaitól, ám legtöbbször nem mennek messzire. Keményebb teleken nagyobb, akár ezer egyedet is számláló csapatokba verődik és ilyenkor előfordul, hogy Európa északi vidékeiről a Baltikum térségébe, Hollandiába, a Brit-szigetekre, vagy akár egészen a Balkán-félsziget déli vidékeiig is elvonul.
A széncinegéket sikertelenül próbálták meg betelepíteni az Amerikai Egyesült Államok területére 1872-74 közt, nem tudtak megtelepedni. Egyes feltételezések szerint kiváló ellensége lett volna az almamolyoknak az Államok bizonyos részein, ám ezt a lehetőséget később elvetették. 1960-61-ben betelepítették Kazahsztánba, ahol sikeresen megtelepedett, bár jelenlegi állományáról nem rendelkezünk információval.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|265px|Egy tojó Az igen színpompás kis madár csőre, feje teteje és ezzel összeköttetésben levő torokfoltja fekete, és egy-egy fehér arcfoltot vesznek körbe. A torok feketéje a sárga has közepén egészen a farokig folytatódik, a lábak között a hímek esetében jelentősen kiszélesedik, a tojóknál pedig szaggatott. A hát zöldes színű, a szárnyak és a farok némileg sötétebb. A szárnyakon fehér sáv fut végig.
A kelet-ázsiai széncinegék háta zöld, hasuk fakó sárga vagy fehér, míg Dél-Ázsiában szürke háttal és fehér hassal tündökölnek. A hím némileg nagyobb a tojónál, átlagos testtömege 16-22 gramm, míg az utóbbiak 14-20 grammot nyomnak. A széncinege 14 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 22 centiméter.
A széncinege a nagyobb testalkatú cinegefélék közé tartozik, melynek 12,5-14 centiméteres testhossza van, valamint jellegzetes kinézete, amely könnyűvé teszi azonosítását. Névadó alfaja a P. major major kékesfekete tollkoronát visel fején, torkán, mellkasának középső részén és nyakán fekete tollazata van, barkója fehér, míg mellkasa és testének alsó részei sárga színűek. Szárnytöveinél sárgászöld színű tollazatot visel. Hátának többi része olívazöld, kékes árnyalattal tarkítva. Fedőtollai a szárnyán zöldes árnyalatúak, melyek szürkéskék árnyalatba mennek át. A szárnyakon kétoldalt egy egy fehér csík fut keresztirányban. A nőstények tollazata hasonló a hímekéhez, ám a színárnyalatok halványabbak és a mellkason középtájon futó fekete sáv is keskenyebb és időnként szaggatottá válik. A fiatal egyedek tollazata a tojókéhoz hasonló, kivéve, hogy nekik halvány olívazöld árnyalatú palástjuk van, szürkés farkuk és a fehéres részek kevésbé jól különülnek el a környező tollazattól. bélyegkép|jobbra|265px|A hím