300px|bélyeg|Jacques-Louis David: A labdaházi eskü (serment du Jeu de paume), 1789. június 20., a harmadik rend képviselőinek csoportja Nemzetgyűlésnek nyilvánítja magát bélyegkép|jobbra|300px|Az 1789. augusztus 26-án elfogadott 17 pont az Emberi és polgári jogok nyilatkozata (Déclaration des droits de l'homme et du citoyen) a tízparancsolat felül lekerekített tábláinak formájában ábrázolva
A francia forradalom Európa történetének meghatározó eseménysorozata volt a 18. század végén. Noha sok tekintetben korábban elkezdődött, a kezdődátumnak általánosan 1789. július 14-ét tekintjük, amikor a feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét. A marxista történelemírás az eseményt „nagy” jelzővel szokta illetni. A forradalom során az országot a pénzügyi csőd közelébe vezető abszolutista rendszert megbuktatták, ám a társadalmi és gazdasági válságot nem sikerült felszámolni. Sem a kialakult alkotmányos monarchia, sem az azt követő köztársasági államrend, sem az azt követő jakobinus terror nem bizonyulhatott tartósnak, és az események néhány átmeneti év után végül Bonaparte Napóleon, a zseniális tábornok diktatúrájába torkolltak (1799). François Furet francia történész szerint „egy nemesi-polgári-felvilágosult-szabadkőműves-filozófus elit készítette elő a forradalmat. Valójában decentralizációt és liberális reformokat akartak, népi nyomásra lett belőle forradalom”.
A francia forradalom elméleti alapjának a felvilágosodás eszméit tekintette. Hármas jelszava: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” (Liberté, Égalité, Fraternité) máig ott olvasható számos középületen. "A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak." Ezen elvek a gyakorlatban azonban már a forradalom ideje alatt sem valósultak meg – a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának igénye vezetett például a jakobinus terrorhoz.
A forradalom hatása mégis óriási volt: a 19. század nagy részét az erre a korra visszavezethető eszmék, a nacionalizmus, a liberalizmus, valamint az alkotmányosság iránti törekvés határozta meg Európa jelentős részén. Ennek jegyében a forradalmak is gyakoriak voltak. A történészek ezt a hatást figyelembe véve általában az úgy nevezett „hosszú 19. századhoz” sorolják a valójában még a 18. században lejátszódott eseménysort.
Előzmények A felvilágosodás kora jobbra|bélyegkép|A James Anderson által összeállított és 1723-ban kiadott szabadkőműves alkotmány (The Constitutions of the Free-Masons) borítólapja A 18. századi Franciaországban jelentős volt a polgárság létszáma és politikai befolyása (elvégre az abszolutisztikus királyság hivatalnok-gárdájának nagy részét polgárok képezték), ami a korban mind nagyobb gazdasági hatalommal párosult. A korábbi időszak nagy tudományos eredményei és az angol földön szárnyat bontó ipari forradalom vívmányai révén a kor polgári származású értelmiségijei számára a világ megismerhetőnek, leírhatónak és megváltoztathatónak tűnt. A racionalizmus diadalmaskodott a korábbi eszmeáramlatok felett, és az alkotók az emberiséget az észre való ráhatással, felvilágosítással óhajtották megjavítani. Innen az időszak neve: felvilágosodás. Az angolszász gondolkodók (John Locke, David Hume) elképzeléseit, melyek a szabadságra, toleranciára vonatkoztak, nagy francia filozófusok (Montesquieu, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau) fejlesztették tovább. Egyesek az alkotmányos monarchiát, mások a demokráciát eszményítették, ám egyben mind egyetértettek: a fennálló „régi rendszer” (ancien régime) rossz.
A kor másik jellegzetessége a szabadkőműves páholyok nagy száma, amelyekbe sok nemes is belépett. A szabadkőművesek is a szabadság, egyenlőség, testvériség (Liberté, Égalité, Fraternité) jelszavait hangoztatták, és közreműködtek a forradalom ideológiai előkészítésében.
Az ancien régime
bélyeg|A papságot és a nemességet a hátán cipelő harmadik rend – francia politikai karikatúra 1789 áprilisából A 18. századot gyakorlatilag három francia király uralma kísérte végig: XIV., XV. és XVI. Lajosé. A Napkirály (1643–1715) halálakor hajdan erős állama mély válságba került: az udvar költekezése, a folyamatos háborúskodás kimerítette gazdasági tartalékait. Mivel a trónörökös még nagyon fiatal volt, 1715–1723 között régenst neveztek ki (II.) Orléans-i Fülöp személyében, aki reformokkal kísérletezett. A skót származású John Law-t tette a pénzügyek irányítójává, de az ő bukása után a kormányzat hosszú időre elállt mindenféle újítási szándéktól.
XV. Lajos (1715–1774) leginkább szeretőivel (Madame de Pompadour, Madame du Barry stb.) és olyan háborúkkal foglalkozott, amelyek közvetlenül nem érintették Franciaországot. Részt vett az osztrák örökösödési háborúban, a hétéves háborúban és támogatta az észak-amerikai brit gyarmatok függetlenségi törekvéseit. Mindez újabb összegeket emésztett fel. Az állam rohamosan haladt a csőd felé. 1771-ben korlátozott parlamenti (bírósági) reformra került sor, amit a trónra lépő XVI. Lajos 1774-ben visszavont. bélyeg|bal|A monarchia ellenségei élclapokban támadták a királynét Az új király – aki legszívesebben asztalosműhelyében, horgászással és vadászatokon múlatta idejét – kénytelen volt lépéseket tenni a hatalmas államadósság orvoslására. Helyzetét csak súlyosbította, hogy uralkodását éhínségek és gazdasági válságok kísérték végig.
A monarchia ellenségei élclapokban támadták a királynőt (sajtószabadság), Mária Antónia királynét osztrák származása és állítólagos erkölcstelensége miatt. Titkos csatornákon keresztül terjesztették azokat a rágalmazó erotikus regényeket és pornográf pamfleteket, amelyek nagymértékben hozzájárultak az arisztokrácia, a papság, a király és a királyné, Mária Antónia tekintélyének lerombolásához és az ellenük történő mértéktelen terrorba torkolló gyűlölet felszításához.Lynn Hunt: Pornográfia és a francia forradalom, acta.bibl.u-szeged.hu A korra jellemző a „királyné gyémánt nyakéke botrány”, amelynek során hiába bizonyosodott be Mária Antónia ártatlansága, az agitátorok és a szennylapok gondoskodtak róla, hogy a tömegek ennek épp ellenkezőjéről legyenek meggyőződve.
Az erélytelen uralkodó a sikertelennek tűnő reformkísérleteket minden alkalommal felfüggesztette, és az azokat fémjelző minisztereinek (Turgot, Calonne, Brienne, Necker) megbuktatásával kívánta helyreállítani megcsappant presztízsét. Ez azonban nem volt elég, így kénytelen volt beleegyezni a rendi gyűlés újbóli összehívásába mintegy 175 évnyi szünet után.
Forradalmi események A rendi gyűlés összehívása A felvilágosodás eszméi már erősen jelen voltak a köztudatban, amikor XVI. Lajos kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést. A készülődést a harmadik rendet (polgárok és parasztok képviselői) magasztaló, számára dominanciát követelő felhangok tarkították, melyet az éhséglázadás peremére jutott Párizs népe támogatott. 1788-ban három rend vett részt: papság: 300 fő nemesség: 300 fő 3. rend (polgárság): 600 fő bélyegkép|balra|A rendi gyűlés megnyitása 1789. május 5-én Versailles-ban 1789. május 5-én végül összeült Versailles-ban a rendi gyűlés, ahol a harmadik rend nagyobb képviselettel, de ugyanannyi szavazattal jelenhetett meg, mint 1614-ben, az utolsó rendi gyűlés idején. Június 17-én az elégedetlen polgári képviselők (jelentős nemesi és papi támogatással) önmagukat Alkotmányozó Nemzetgyűléssé nyilvánították, és felesküdtek az összetartásra (labdaházi eskü), amit a király kénytelen volt elfogadni a nemesi támogatás miatt (Mirabeau, La Fayette), viszont az esetleg királyellenes hatalomátvétel meggátlására katonákat vont össze. Mivel nem bízott a saját honi csapataiban, svájci gárdistákat, flamand, illetve német zsoldosokat toborzott, kiknek fizetése az eddig is leterhelt államkincstár számára újabb megoldhatatlan nehézséget okozott. 1789. július 11-én a király főminiszterének távozásáról szóló hír Párizsban felizgatja a kedélyeket, mert Jacques Necker az udvarban egyedüliként támogatta a harmadik rend ügyét, így a párizsiak becsülték és "hazafias miniszternek" tekintették és új, konzervatív kormányt nevezett ki az ország élére. bélyegkép|1789. július 12-én Camille Desmoulins fegyverbe szólítja a párizsiakat 1789. július 12-én Camille Desmoulins újságíró fegyveres lázadásra szólította fel a párizsiak lázongó tömegét az összetartozásuk jeleként, a zöld falevelet javasolta a tömegnek. Másnap, július 13-án polgári milíciát hoztak létre, majd úgy döntöttek, hogy a milíciának megkülönböztető jelvényt kell kapnia. Közben Párizsban egyre feszültebb lett a hangulat, aminek hatására a város körül szorosabbra vonták a katonai blokádot. Hamarosan elterjedt, hogy a királyi katonaság megtámadja a főváros népét, mire az július 12-én fellázadt.
Július 14-e reggelén a tömeg és néhány ágyút zsákmányolt az Hôtel des Invalides-ből, lőszert azonban nem találtak, mivel azt már korábban a Bastille erődbörtönbe szállították.
A Bastille bevétele A Bastille börtönként ekkorra gyakorlatilag üresen állt, mindössze hét köztörvényes rabot tartottak fogva, viszont (mintegy ) puskaport tároltak itt. Az erőd védőit (82 invalidust és 32 svájci gárdistát) mintegy 40- tömeggel a háta mögött a párizsi vezetőség délelőtt 10 órakor békés megadásra szólította fel, ezt azonban Bernard-René Jordan de Launay márki, a börtönerőd parancsnoka megtagadta. Tárgyalások kezdődtek, de a türelmetlen tömeg 13:30 körül betört a belső várudvarba, de Launay pedig kiadta a tűzparancsot.
Az ostrom csak délután három óra körül fordult komolyra, amikor a nemzeti gárda erői lőfegyverekkel és ágyúkkal csatlakoztak a támadókhoz. Délután öt órakor a helyőrség megadta magát. A rabul ejtett de Launay-t és számos katonáját a Városháza felé vezető úton kegyetlenül lemészárolták. Launay márki fejét Mathieu Jouve Jourdan kocsmáros fűrészelte le. A halottak fejét lándzsára tűzve vitte magával a puskaporhoz jutó forradalmi nép. Kitört a véres forradalom.
A király nem verte le a lázadókat, mert a francia ezredek átálltak a tömeg oldalára és annyira fellelkesültek voltak, hogy az idegen zsoldoscsapatok nem mertek harcba kezdeni velük. Ehelyett tehát a király Párizsba utazott, ahol üdvrivalgás fogadta. Ekkor jött létre a francia nemzeti trikolór a fehér Bourbon-zászló és Párizs kék-piros lobogója összevonásából.
Hatalomátvétel bélyeg|bal|Karikatúra a francia forradalomról bélyeg|Théroigne de Méricourt 1789 októberében ágyún lovagolva vonult a párizsi asszonyok élén Versailles-ba bélyeg|1792. augusztus 10. – a Tuileriák palotájának megrohamozása bélyeg|A forradalom jelképévé vált sans-culotte-ok (térdnadrág nélküliek)
A fővárosban történtek hírére vidéken erőszakhullám söpört végig: a nemesek bosszújától rettegve az ún. „nagy félelem” keretében udvarházakat dúltak fel, és nemeseket öltek meg a tömegek. A városokban többnyire vértelen hatalomátvétel történt: a harmadik rend támogatói kerültek a városi tanácsok élére, és a közbiztonság fenntartására nemzetőrségek alakultak. Politikai klubok jöttek létre (például Jakobinus klub, Cordeliers klub), melyek mintegy pártokként funkcionáltak.
1789. augusztus 4-én („csodák éjszakája”) két, a királyi udvarban magát mellőzöttnek érző főnemes, Louis-Marie de Noailles őrgróf és Armand d'Aiguillon herceg javaslatára, eltörölték az egyházi és nemesi kiváltságokat, és kiadták Gilbert du Motier de La Fayette márki által összeállított Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (augusztus 26.). Az élelmezési és gazdasági helyzet azonban tovább romlott, és a tömegeket addig mellőzött, szélsőséges értelmiségiek (például Danton, Marat, Desmoulins) kezdték izgatni. A király továbbra is hatalma helyreállítására törekedett és akadt ehhez némi fegyveres ereje is, miután ott álltak svájci gárdistái és a többi zsoldos, akikkel azt tervezte, hogy leveri a forradalmat. A királyt a párizsi tömeg október 5-én megrohanta Versailles-ben („asszonyok menete”) és másnap a fővárosba parancsolta.