Pascendi Dominici gregis

bélyegkép|jobbra|240px|X. Piusz pápa, az enciklika kibocsátója

A Pascendi Dominici gregis X. Piusz pápa enciklikája, amelyet 1907. szeptember 8-án adott ki a katolikus modernizmus ellen. A dokumentum a Lamentabili sane exitu dekrétummal együtt a modernista válság legfontosabb tanítóhivatali szövege. Az enciklika nem egyetlen szerző vagy iskola részletes cáfolataként, hanem különböző filozófiai, teológiai, biblikus és egyházpolitikai tendenciák rendszerezett bírálataként készült. A Szentszék értelmezésében ezek a tendenciák az agnoszticizmus, a vallási immanentizmus, a dogmák történeti relativizálása, a Szentírás radikálisan független történeti kritikája és az Egyházi Tanítóhivatal tekintélyének gyengítése felé vezettek.Pascendi, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 10, Gale, Detroit, 2003.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 3475–3500.

A cím az enciklika latin kezdőszavaiból származik: Pascendi dominici gregis, vagyis „az Úr nyájának legeltetése”. A kifejezés a pápa pásztori felelősségére utal. X. Piusz az enciklikában a modernizmust nem pusztán egyes tévedések halmazának, hanem olyan összefüggő szellemi iránynak tekintette, amely szerinte a katolikus hit alapjait érinti. A dokumentum legismertebb megfogalmazása szerint a modernizmus „minden eretnekség gyűjteménye” vagy „foglalata” (latinul: omnium haereseon conlectum).

A kevésbé szakértő olvasó számára a vita lényege röviden úgy foglalható össze, hogy X. Piusz szerint egyes modernista szerzők a hitet túlságosan az ember belső vallási tapasztalatából, a történeti kutatásból és a kor filozófiai kategóriáiból akarták levezetni. A katolikus tanítóhivatali álláspont ezzel szemben azt védte, hogy Isten objektív, természetfeletti kinyilatkoztatást adott, amelynek történeti tanúi, külső jelei, dogmatikus megfogalmazásai és egyházi őrzője vannak. A vita tehát nem egyszerűen „régi” és „új” szemlélet ellentéte volt, hanem a kinyilatkoztatás, a dogma, a Szentírás, az egyházi tekintély és a teológiai módszer természetéről szólt.

Történeti háttér

A Pascendi a 19. század végi és 20. század eleji katolikus egyháztörténet egyik válsághelyzetében született. A korszakban a felvilágosodás, a liberalizmus, a pozitivizmus, a darwinizmus, a német protestáns bibliakritika, valamint Immanuel Kant, Friedrich Schleiermacher, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Ernest Renan és Adolf von Harnack hatása új kérdéseket vetett fel a katolikus teológia számára. A történeti-kritikai módszer a Biblia és az egyháztörténet szövegeit ugyanúgy történeti dokumentumként vizsgálta, mint más ókori forrásokat; a modern filozófia pedig sok esetben kétségbe vonta, hogy az emberi értelem közvetlenül megismerheti Istent vagy a metafizikai valóságot.Modernism, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 9, Gale, Detroit, 2003.

A katolikus egyház a 19. században már több hasonló kihívásra válaszolt. IX. Piusz pápa Quanta cura enciklikája és a hozzá kapcsolódó Syllabus errorum a liberális, racionalista és vallási közömbösséget sugalló tételeket ítélte el. XIII. Leó pápa 1879-ben kiadott Aeterni Patris enciklikája a tomista filozófia megújítását szorgalmazta, hogy a katolikus teológia szilárd metafizikai alapokra támaszkodjék. A neoskolasztika vagy neotomizmus e program nyomán vált a katolikus papképzés és akadémiai teológia meghatározó módszerévé.

A modernista válság közvetlenebb előzményei közé tartozott Alfred Loisy francia biblikus és teológus munkássága. Loisy a protestáns liberális teológia és a történeti exegézis kihívásaira akart katolikus választ adni, de több írása a Szentszék szerint túl messzire ment a dogma, a kinyilatkoztatás és az egyház eredetének történeti értelmezésében. George Tyrrell ír–angol jezsuita, Édouard Le Roy, Lucien Laberthonnière, Romolo Murri, Antonio Fogazzaro, Ernesto Buonaiuti és más szerzők szintén a modernista válság különböző oldalaihoz kapcsolódtak. A modernistának nevezett szerzők nem alkottak egységes iskolát, és több kérdésben egymással is vitatkoztak; a Pascendi mégis olyan közös elvi vonulatot látott bennük, amelyet rendszerként mutatott be és ítélt el.Marvin R. O’Connell: Critics on Trial: An Introduction to the Catholic Modernist Crisis, Catholic University of America Press, Washington, D.C., 1994.

Előzményei

A Pascendi közvetlen előzménye a Szent Offícium 1907. július 3-án kiadott Lamentabili sane exitu dekrétuma volt. Ez 65 tételt ítélt el, főként a biblikus kritika, a dogma, a kinyilatkoztatás, Krisztus önismerete, az egyházalapítás, a szentségek eredete és a keresztény tanítás fejlődése köréből. A dekrétum nem minden tételt egyetlen szerzőnek tulajdonított; inkább azokat az állításokat gyűjtötte össze, amelyeket a Szentszék veszélyes modernista következtetéseknek tartott.

Az enciklika után X. Piusz további intézkedéseket is hozott. A Praestantia Scripturae kezdetű motu proprio 1907. november 18-án megerősítette a Lamentabili és a Pascendi kötelező erejét, és a Pápai Biblikus Bizottság döntéseinek való engedelmességet is hangsúlyozta. 1910. szeptember 1-jén a Sacrorum antistitum motu proprio bevezette az antimodernista esküt, amelyet meghatározott egyházi tisztségviselőknek, papnövendéki tanároknak, gyóntatóknak, plébánosoknak és másoknak kellett letenniük.Joseph Clifford Fenton: Sacrorum Antistitum and the Background of the Oath Against Modernism, The American Ecclesiastical Review, 1960.

Előkészítése és szerzősége

Az enciklika X. Piusz pápai tanítóhivatali dokumentuma, de szövegének előkészítésében több teológus is szerepet játszhatott. A szakirodalom gyakran említi Louis Billot jezsuita bíborost és Joseph Lemius obláta teológust. A Denzinger–Hünermann jegyzete szerint a legvalószínűbb vélemény Billot és Lemius közreműködését tartja számon, bár a pontos szerzőségi arány nem állapítható meg teljes bizonyossággal.

Joseph Lemius később Catechism on Modernism címmel kérdés-felelet formájú magyarázatot is készített a Pascendi tanításához. A művet a Szentszék részéről kedvezően fogadták, mert egyszerűbb szerkezetben tette hozzáférhetővé az enciklika bonyolult gondolatmenetét.Joseph B. Lemius: Catechism on Modernism according to the Encyclical Pascendi Dominici Gregis, angol ford., London, 1908.

Jellege és értelmezési kerete

A Pascendi egyszerre dogmatikai, filozófiai, biblikus, apologetikai és fegyelmi dokumentum. Első nagy része a modernista gondolkodásnak tulajdonított elveket elemzi, második része a modernizmus okairól beszél, harmadik része pedig gyakorlati intézkedéseket ír elő.

Fontos értelmezési kérdés, hogy az enciklika által bemutatott „modernista rendszer” nem feltétlenül található meg teljes egészében egyetlen szerzőnél. A New Catholic Encyclopedia szerint a dokumentum logikai szintézist adott, amely nem volt teljes egészében jelen egyetlen modernista művében sem, de a pápa azokat az alapelveket és tendenciákat kívánta megragadni, amelyek szerinte a mozgalom belső logikáját alkották. Ez a megkülönböztetés fontos: az enciklika nem puszta történeti leírás, hanem tanítóhivatali diagnózis és elvi bírálat.

Fogalmi háttér

Agnoszticizmus

Az enciklika szerint a modernista rendszer filozófiai alapja az agnoszticizmus. Teológiai értelemben ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem tudja, létezik-e Isten, hanem azt, hogy az emberi értelem a jelenségek világára korlátozódik, és nem képes a látható dolgokból biztosan felemelkedni Isten létének megismerésére. X. Piusz szerint ez ellentmond az I. vatikáni zsinat tanításának, amely szerint Isten a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető.

Immanentizmus

Az immanentizmus az enciklika szóhasználatában azt a felfogást jelenti, amely a vallást az ember belső szükségletéből, életérzéséből vagy tudatalatti vallási tapasztalatából vezeti le. A klasszikus katolikus tanítás szerint a vallásos tapasztalat fontos lehet, de nem azonos a kinyilatkoztatás forrásával. A kinyilatkoztatás nem pusztán belső felismerés, hanem Isten objektív önközlése, amely történeti eseményekben, prófétai és apostoli tanúságban, végső soron Jézus Krisztusban adatik.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, Szent István Társulat, Budapest, 1937.

Természetes teológia

A természetes teológia azt állítja, hogy bizonyos igazságok Istenről – például léte, teremtő volta és végső oka – a teremtett világ rendjéből az emberi értelem számára is megismerhetők. A Pascendi neotomista háttere számára ez kulcskérdés volt: ha az emberi értelem csak saját belső tapasztalatait vagy jelenségeket ismerhet, akkor megrendül a hit értelmi előkészítése, az apologetika és az I. vatikáni zsinat tanítása.

Dogmafejlődés és dogmaváltozás

A dogmafejlődés a katolikus hagyományban azt jelenti, hogy az Egyház ugyanazt a kinyilatkoztatott igazságot az idők során egyre pontosabban és mélyebben érti meg. John Henry Newman klasszikus hasonlata szerint a fejlődés olyan, mint amikor a mag fává nő: a forma gazdagodik, de az élő azonosság megmarad. A modernizmus elleni tanítóhivatali kifogás nem minden történeti fejlődést tagadott, hanem azt a felfogást utasította el, amely szerint a dogmák értelme a vallási tudat változásával lényegileg átalakulhat, vagy akár korábbi jelentésével ellentétes értelmet nyerhet.

Szubsztancia és akcidens

A neoskolasztikus háttér megértéséhez fontos a szubsztancia és akcidens megkülönböztetése. A szubsztancia egy dolog belső valósága, az, ami a dolog lényege szerint; az akcidensek pedig érzékelhető vagy járulékos tulajdonságai, például szín, íz, alak, mennyiség. A transzszubsztanciáció tanában a katolikus egyház azt vallja, hogy az Oltáriszentségben a kenyér és bor szubsztanciája Krisztus testévé és vérévé változik, miközben érzékelhető tulajdonságai megmaradnak. A neotomista kritikusok ezért tartották veszélyesnek a metafizikai fogalmak túl gyors elhagyását: szerintük ha a dogmákat pusztán szimbolikus vagy pszichológiai nyelven értelmezik, a katolikus tanítás objektív tartalma sérülhet.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 1636–1652.

Szerkezete

A Pascendi gondolatmenete nagyjából a következő egységekre osztható:

Szakasz Tartalom Bevezetés A pápa pásztori felelőssége és a modernista veszély leírása. A modernista mint filozófus Agnoszticizmus, vitális immanencia, a vallás és kinyilatkoztatás belső eredetének tana. A modernista mint hívő Vallási tapasztalat, belső bizonyosság, hagyomány és hit viszonya. A modernista mint teológus Immanentizmus, szimbolizmus, dogma, kultusz, szentségek, Szentírás és Egyház értelmezése. A modernista mint történész és kritikus A történeti-kritikai módszer enciklika szerinti filozófiai előfeltevései. A modernista mint apologéta A hitvédelem modernista módszerének bírálata. A modernista mint reformer Egyházszervezeti, liturgikus, fegyelmi és teológiai reformtörekvések kritikája. A modernizmus okai Erkölcsi okokként a kíváncsiság és kevélység, értelmi okként a skolasztikus filozófia ismeretének hiánya. Fegyelmi intézkedések A skolasztikus filozófia tanítása, cenzúra, könyvfelügyelet, tanári és papnevelési előírások.

Az enciklika sajátos módszere, hogy a „modernistát” különböző szerepekben vizsgálja: filozófusként, hívőként, teológusként, történészként, kritikusként, apologétaként és reformerként. Ezzel X. Piusz azt kívánta bemutatni, hogy a modernizmus szerinte nem elszigetelt részletkérdésekben téved, hanem egész teológiai világnézetet alkot.

A modernizmus diagnózisa az enciklika szerint

A modernista mint filozófus

Az enciklika szerint a modernista filozófus az agnoszticizmusból indul ki: az emberi értelem csak a jelenségeket ismeri, Isten pedig nem lehet a tudomány vagy történelem közvetlen tárgya. Ebből következik, hogy a vallás forrását nem külső kinyilatkoztatásban, hanem az ember belső életében, vallási szükségletében és tapasztalatában keresi. A Pascendi ezt „vitális immanenciának” nevezi, mert a vallást az élet belső dinamizmusából vezeti le.